Gál Éva Emese versei

• 2012-07-20 14:58:24

Ha pasztellképet rajzolnék a csendről, kiválasztanám ezt az éjszakát, ahol a holdfény kiszakad a mennyből,

Nyári pasztell

 

Ha pasztellképet rajzolnék a csendről,

kiválasztanám ezt az éjszakát,

ahol a holdfény kiszakad a mennyből,

s ragyogása az égre visszahág.

 

Mintha fénye a föld paplana lenne,

az egész világ alatta szuszog.

 

Puhán domborodó lélegzetekre

írnak sebet a hullócsillagok,

 

de a takarók lassan szertemállnak,

mint szirmai az ébredő csodáknak,

s teljes arccal feltündököl a hold.

 

Ezüstbe önti, árnyalja a tájat,

ami létet nem választhat magának,

csak örökli a mennyet és pokolt.

 

 

Versanya

 

Oly régen széthullt az az ősi csillag,

melynek porából a Föld született.

 

Mikor teremtette atomjainkat,

beléjük égette a verseket,

 

s csak véletlen, hogy mikor szabadulnak

ki az anyagból az oldó szavak,

hiszen minden sejtünk őrzi a múltat:

ős-csillagunk fénye belénk szakadt.

 

Az ő hangja kondul meg a harangban,

kályhánkban is az ő tüze hevít,

s mert halálában marad halhatatlan,

szétszórta a lét drágaköveit.

 

A drágakövek itt-ott megfogantak,

hogy ősi csillagporból vers legyen,

és ember adjon hitelt a szavaknak,

akinek a lelke a végtelen,

 

és akinek testvére minden csillag,

minden ma égő, bolygó kisvilág,

amit az űr kegyetlen öle ringat,

míg halálba nem szavalja magát.