A festő értékhordozó erdélyisége

Balázs Imrének sok barátja volt, művészete híveinek ma is népes a tábora Marosvásárhelyen. Ezt május 3-án is tapasztalhattuk a Kultúrpalota földszinti galériáiban, ahol zsúfolásig teltek a termek a festő emlékkiállításának a megnyitóján. Persze, ott volt a család is, a négy éve elhunyt művész felesége és lánya, fia, a festővé vált Áron, a május 17-ig látogatható tárlat rendezője. Az 1960-as évektől megindult vásárhelyi művészeti pezsgés, a művésztelepi jellegűvé kinövő alkotói mozgalom és megújulás egyik vezéregyénisége munkásságát, életművét Mana Bucur, a Képzőművészek Szövetsége Maros Megyei Fiókjának elnöke és Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész méltatta. Az Erdélyi Művészeti Központ vezetője nem csak a kiállított 58 festményről beszélt, részletesen kitért az életmű és a példás művészi attitűd általánosabb jellemzőire is, Balázs Imre életére, alkotói korszakaira, az 1987-es magyarországi kitelepedésük után is nyilvánvaló erdélyiségére. Magunk is visszatérhetünk még a későbbiekben sajátos szakmai vetületekre, most frissiben csupán pár mondatot idézünk Vécsi Nagy Zoltán egyik Balázs Imrét jellemző tömör értékeléséből, amely a Sepsiszentgyörgyön élő műkritikus Felezőidő 2 című kötetében olvasható: „Balázs Imre festményeinek hatvanas évek végi, szinte a feketéig feszítetten komor színvilága börtönéveit idézi (sz. megj.: 1956-os forradalmi akciójukért ítélték el egyetemista kollégájával, Tirnován Viddel együtt). Az absztrakció határán született képein kiemelt hangsúlyt kapnak a gesztusok, a festménymasszába vájt, kapart és visszatörölt nyomok, amikből később bágyadt, nemes derűvel emelkedik ki egy-egy fakó, ezüstösen vagy óarany ragyogással felfénylő arc”.

Az emlékkiállításon a festő tovább színesedő, de a drámaiságot megőrző következő periódusaiból, a 2000-es években született, a konkrét figuraábrázolástól eltávolodott alkotásaiból is láthatunk jó néhányat. Érdemes időt szakítani rá.