Elfogult térkép a költészetről

A költők sokat aggodalmaskodnak, hogy vajon megmaradnak-e, vagy „füstbe mennek”. Ami engem illet, addig-addig nézegettem a magyar irodalmi tájat, amíg kialakult bennem egy – hitem szerint – mindenki számára elfogadható térkép. Ezen a térképen minden van, ami szemnek kellemes: hegyek, dombok, alföldek, folyók, patakok, erek, források, kövek, sziklák, tengerek, városok, falvak, fák, erdők, bokrok, füvek, nagy folyók, kis folyók, nagy hegyek, szelíd dombok, kopár sziklák, amelyekre talán majd egyszer magot hord a szél, lombhullató erdők, amelyek időnként zöld, majd színes lángba borulnak, örökzöld fenyvesek, kövek, törmelékek a patakban, a patakok partján, a sziklák lábainál...

Valószínűleg a Maros mellékén élőknek a Maros szebb, nagyobb, mint a Tisza, az Alföldön lakóknak szebbek az alkonyból pompázatos színeket merítő gémeskutak, mint a Székelyföld csikorgó kerekes kútjai – semmi baj, ha egyesek lelkében az elfogultság kissé átszínezi az irodalmi térképet; belefér, 

hiszen, túl a mindenki számára nyilvánvalón, egy kicsit mindenki elfogult. Sokan József Attilát tartják a legnagyobb magyar költőnek, én nem tágítok: nekem Petőfi a legnagyobb, Petőfi nélkül József Attila mint költő talán meg sem születik, és ha valaki ezért elfogult dühében meg akarna verni, elfutnék. Ilyesmiért nem érdemes verekedni. Vitatkozni igen, kocsmazárásig, és azon is túl.

Nyilvánvaló, hogy a hegy nem folyó, a patak nem domb, a szemét nem töredék; ha ilyet állítanék, verést érdemelnék, kocsmában és kocsmán kívül is. Mindegyik a maga sajátos módján alakítja a líra földrajzi felszínét. Nehezen lehet megélni olyan tájon, ahol csak hegyek, csak erdők, csak nádasok, csak alföldek fordulnak elő. A Petőfi-hegyek körbefognak, időnként túrázom egy nagyot bennük, az Arany-folyóra úgy gondolok, mint a Nílusra, amely azóta is termékeny iszapot hord az elsivatagosodással fenyegető lélekre. Aztán visszatérek a magam vakondtúrásai közé.

És az is nyilvánvaló, hogy a töredék nem szikla, de idővel kizöldülhet. A költészet – minden művészet – napsütése, esője, szele, vihara az idő. Idővel a szikla, a kő, a törmelék kivirágozhat, a nagynak tekintett folyók kiapadhatnak, a felhőket karcoló hegyek eltűnhetnek.

 

Elfogult csillagkép a költészetről

Meggyőződésem, hogy létezett költészet az írás kitalálása előtt is. Az első vers az első gyerek sírása volt, és az első örömvers ebből a sírásból szakadt ki, és így tovább, amíg a magyar valóság egét ellepték a csillagok, bolygók, napok, holdak, üstökösök, bolygók körüli törmelékek. Pontosan visszakövethetetlen, hogy melyik költő melyik „égitestből” szakadt, illetve szakad ki; feltételezésem az, hogy valamennyi költőben az égitestek történetét alakító erők működnek: füstből gyúródnak látható, leírható jelenségekké, vagy valamelyik „égitesttel” ütközve, vagy annak vonzásába kerülve kerülnek sajátos ívű pályára.

Szeretek így tekinteni a költészetre, s általában az összes műalkotásra: fölfelé. Így semmi sem vész el, ott fönt még a töredéknek is van helye, mint a Szaturnusz gyűrűit alkotó kisebb-nagyobb szikladaraboknak, mint a tekintet számára inkább nem létező, mint létező üstökösöknek. Nem ismerhetünk minden költőt, írót, képzőművészt, az egyes műalkotásokat még annyira sem, de ismeretlen és ismert költők, írók, festők, szobrászok és műalkotásaik képezik a magyar valóság egét, amely csak a csend elfogulatlan, mélykék éjszakájában látható.

Hadnagy József