péntek, május 25, 2018

Elégetett indexek, feloszlatott fakultások

Előadás az egykori Magyar Művészeti Intézetről
Lázok János és Csíky Boldizsár

Volt egyszer egy Magyar Művészeti Intézet – e címet viselte Lázok János színháztörténész igen érdekes előadása, amelyre a Kemény Zsigmond Társaság legutóbbi, január 16-án tartott estjén került sor szépszámú közönség jelenlétében, a Bernády Házban. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára a Kolozsváron 1947-ben létrehozott és szűk három évig működő MMI születéséről és erőszakos feldarabolásáról beszélt, arról a – köztudatból kikopott – intézményről, amelynek mai jogutóda a vásárhelyi művészeti egyetem, és amelynek egykori diákjai közül városunkban Kolozsvári Puskás Sándor szobrászművész él és dolgozik. 

Sorrendben először Csíky Boldizsár zeneszerző, a KZST elnöke szólalt fel: – A ma esti téma régóta a begyemben volt, mert nem közismert ügyről lesz szó, és nincs semmi olyan konkrét információ, amelynek segítségével szélesebb körben is megismerhetnék ennek az intézménynek a sorsát, ráadásul egyre kevesebben vannak, akik első kézből tudnak róla beszámolni. Lázok Jánosnak két könyve is jelent meg a témában, mi pedig ezen az estén megpróbáljuk bemutatni az intézményt, amelynek volt színházi, zenei és képzőművészeti tagozata is. A Magyar Művészeti Intézetet 1947-ben hozták létre, és 1950-ig hagyták működni. Lázok professzor az események színházi oldalát világítja meg, Kolozsvári Puskás Sándor szobrászművész, egykori hallgató a képzőművészeti, Tófalvi Emese pedig a zenei részéről szól majd. Ami igazán érdekes mindebben, az a színháztörténeti rész, a színházművészeti fakultás, mert azt hozták le Marosvásárhelyre, és belőle lett később a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.

Molnár Tibor hegedű- és Molnár József brácsaművész játékát követően Lázok János tartotta meg értekezését. 

– A Magyar Művészeti Intézetről lesz szó, amely igen rövid életű volt. Ha be akarjuk határolni, hogy mi közünk van nekünk ehhez, akkor egy jogi dolgot kell elsőnek kiemelni: a mai Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem azon intézet jogutódja a sűrű névváltoztatások ellenére is. Ugyanakkor az előtte létező zene- és színművészeti konzervatóriumnak is, amelyet 1946-ban hoztak létre. A Magyar Művészeti Intézet jogilag 1948-ban alakult eredetileg két karral: zeneművészeti és színművészeti, utóbbi pedig három tagozattal: színművészet, rendezés és színháztudomány. A román intézetet ugyanaz a törvény négy fakultással indítja el, végül három-három tagozat lett mindkettőn a politikum „nagylelkűségeként”. Így jön létre a két párhuzamos intézet. Ami a de facto tényeket illeti, 1949. február 6-án kezdi meg a működését a magyar intézet egy, a kolozsvári román nemzeti színházban szervezett közös tanévnyitó ünnepség keretében. Kovács Zoltán festőművészt csak ezután nevezik ki intézményvezetőnek. Minden kar élén egy dékán áll, akit egy tanulmányi igazgató segít, a tanári kart ’49 januárjában nevezik ki. Összesen 413 hallgatóval kezdődik a tanév, ebből 70-en a színin, 147-en a képzőművészetin tanulnak. Egy olyan kicsi épületet utaltak ki nekik a Mócok útja 5. szám alatt, amely még egyetlen fakultás befogadására sem volt elég. A tanács ekkor ad át a színi fakultásnak több épületet, közöttük Mátyás király szülőházát, amely szinte lakhatatlan volt, mert a német katonák tönkretették: a csodálatos műemlék épületben sem víz, sem vécé nem volt. ’49 március 1-jén tartják a színi tanári karának első értekezletét, amelyen részt vesz Kovács Zoltán rektor, Szabó Lajos tanulmányi igazgató, Tompa Miklós, Kőmíves Nagy Lajos, Poór Lili dékán, Tessitori Nóra, Andrássy Zoltán képzőművész, Méliusz József író, drámagyakorlat-tanár, Szopos Klára kosztümtervező. Az akkori harmadévesek között megtalálhatjuk Harag György, Lavotta Károly, Lohinszky Loránd, Orosz Lujza, Tanai Bella nevét – Isten adna mindenkinek ilyen évfolyamot! Később Harag átiratkozik az induló rendezői szakra. Az első év végén a beiratkozott 59 főből 15 diákot tanácsoltak el, a rendező szakosoknál 12 diákból négyen távoztak – ez mond a legtöbbet a minőségi törekvésekről. Ez az erdélyi magyar művészképzés hőskora, oktatók és hallgatók közös intézményszervező harca a romániai magyar művészeti oktatás létrehozásáért, megtartásáért. 

Kolozsvári Puskás Sándor elmesélte, a képzőművészeti kar központjaként a Mátyás király szülőháza szolgált, a szobrászok és a festők egy része a korcsolyapálya melletti épületben tanult, a parkban volt egy kiállítóhelyiség, ott voltak a festőművészek. A zeneművészeti kar a Bocskai-házban volt, a koreográfia pedig ott, ahol a színi. –1950-ben a kultuszminisztérium átvette az egészet, és megszüntette az intézetet. Az indexeinket is benn tartották, majd amikor a intézet megszűnt, elégették őket. Az enyémet egy szimpatikus titkárnő kimentette, így maradt meg. Rajtam kívül senkinek sincs meg. A képzőművészeti karon két év indult egyszerre, a haladóbbakat másodévre vették, a többieket első évre. Engem azért vettek másodévre, mert már kiállítottam akkor a tartományi kiállításon, húszéves koromban én voltam a legfiatalabb kiállító az országban – mondta a szobrászművész, akinek A felvételi és a főiskolás évek című visszaemlékezését Nagy Miklós Kund olvasta fel.

Csíky Boldizsár azon kérdésére, hogy a zeneművészeti fakultás honnan szerzett a működéshez nélkülözhetetlen kottákat, hangszereket, Tófalvi Emese válaszolt. 

– A zeneoktatási rész nincs túl távol a színművészeti résztől. Az 1819-ben alapított kolozsvári zeneintézmény 1902-re egyenrangú lett a pestivel. Ennek 1919-ben vetett véget az az esemény, amikor az intézmény teljes vagyonát átvette a román állam, és megalapította a román zenei oktatást. Ezért nulláról kellett kezdeni, egy időben olyan kusza volt a helyzet, hogy három zeneiskola működött párhuzamosan Kolozsváron. Nem volt annyira jól strukturált az oktatás, mint napjainkban. 1941 végén a magyar állam felsőfokú oktatási intézménnyé minősítette az addig épp csak vergődő kolozsvári zeneiskolát, amelynek ‘46-’47-től ismét vergődnie kellett. Az iskola folyamatosan levelekkel bombázta a román államot, hogy teljes infrastruktúrával, tanári karral rendelkeznek, de nem működhetnek, mi legyen velük? Az állam másfél évig ügyet sem vetett rájuk. Akik kibírták mindezt, azok kerültek a Magyar Művészeti Intézet konzervatóriumi fakultására. 

– A színházi karnak a története ekképpen egészült ki a képzős és zenei szak legfontosabb momentumaival – folytatta Lázok János. – Az intézet felszereltségét illetően gordiuszi megoldással élt a román kultúrpolitika: az alapító okirat 6. cikkelye kimondja, hogy az MMI ingyen használhatja a Mócok úti épületet és ingóságokat. Az azt megelőző cikkelyek arról szólnak, hogy a tanárokat hogyan lehet alkalmazni. Ugyanazt a dramaturgiát alkalmazták, mint a Bolyai tudományegyetem esetében: úgy szerelték le a helyi magyarság várható ellenállását, hogy elindítottak egy magyar tannyelvű román intézetet, így a kolozsvári magyarság valamilyen jogfolytonosságot érzékelhetett, és az államosítást könnyebben emésztette meg. De a ’48 őszén létrehozott MMI-t hihetetlen felszereltséghiány jellemezte. A vezetőség kérte az államot, hogy a megszüntetett magyar konzervatórium felszerelését adják át nekik. Válaszában az állam jelezte, hogy tulajdonba veszi a teljes korábbi vagyont, és kiutalja a Magyar Művészeti Intézetnek. Politikai manőverezés volt, hogy a lakosság ellenérzését a folytonosság érzésével le lehessen győzni, holott jogfolytonosságról immár szó sem volt, csak a tájékozatlanabb lakosság érzékelhette ezt.

Mindebben pedig az a legnagyobb paradoxon, hogy ha nem költöztetik le Kolozsvárról a színművészeti kart Vásárhelyre, akkor nem mondhatnánk, hogy az jogfolytonos az egykori Magyar Művészeti Intézettel, hiszen Kolozsváron másutt nem lehetett a magyar nyelvű képzést újraindítani: sem az egykori Magyar Művészeti Intézet állami feloszlatásának és széttagolásának következményeként létrehozott Gheorghe Dima zeneakadémián, sem az ugyanezen intézet nyomán kiépített Ion Andreescu képzőművészeti főiskolán. Csak a színművészetin, Marosvásárhelyen.