Döglött hal a Küküllőben

„Ezek”: főnévi mutató névmás, és ahogy a régiek még tudják: ez, az, ezek, azok.

Mik is.

Hátulgombolós koromban vált családi szókincsünk egyik legközelebbi s mégis oly titokzatos tagjává az EZ. Az EZEK.

Utólag, nagyon későn, amikor már nevetni is tudhattam rajta, humoristáknál találkoztam a szó, khm, árnyaltabb értelmezésével.

Hogy például a kitűnő humorista valamit megtagadott az éppen grasszáló valakiktől, nem volt hajlandó ezt meg amazt megtenni „ezeknek”. Kérdőjellel hallottuk, persze hogy értettük, mit jelent, de már nem is volt annyira muris: „Hogy én, ezeknek?!”

Nálunk, a csöppet sem mioritikus tájban az ezek vagy azok titokzatos gonosz fajzatok valának, akik mindig akkor jönnek elő, mikor valami már szépen halad, működik, például szépen sarjad a búza, aztán már tengelyig ér a zsenge törökbúza (kukorica), vagy már zúg a cséplőgép az „árián” (a szérű román neve) satöbbi. 

Ó, jaj, milyen érdekes: mennyi jó is volt, mégis, anno, az életünkben!… Néha szépnek tűnik a randa is. A randa pedig sajna, akkoriban félelmetes volt, hiszen folyamatosan rettegtünk.

Elsősorban mindig az időtől. Időn az időjárást értik ott ma is. Minden évszakban követelt áldozatot. A villám, a megáradt patak, az erdőbeli rázuhanó fa, az agyagcsuszamlás, amint betemeti a sárga fövenyt ásó szerencsétlent… A hideg, az eső, a fagy.

Aztán ódzkodva sunyítottunk, mert cidriztünk az adószedő(k)től. A foglalóktól. A zsírosan setét arcú újgazember pisztolyos jegyzőtől, aki nagyapámat a jármatlanított szekerünk elé fogva parancsolta, hogy egymaga hurcolja el a rakományt. Mit is? Az urasági könyvtárból hozzánk, az új ház elkészítetlenül maradt „üres szobájába” menekített pompás könyvek garmadáját… Majd kaján élvezettel máglyát rakatott belőlük a községháza előtt. (Falvunk népe megbűvölve nézte, épp csak hogy nem tapsolt hozzá… Az aranyozott bőrkötésűeket a vadbarom persze magával vitette Medgyesre, ahol akkoriban a rajon fészkelt.) 

Az „ezek” tolvajnyelvi fogalommá vált a mi hajdanvolt környezetünkben. Nem mondtuk ki soha a nevüket, mégis tudtuk, kikről van szó. „Ezek” voltak a hallgatózók és a besúgók. „Ezek” voltak a rekvirálók fülbemászói, a listák sugalmazói, amelyek szerint kobozták, 

„kótába” vitték az állatainkat… „Ezek” előbb csak belülről rontották a levegőnket, aztán odaszivárogtak az „azok” is, akik valami pokoli metamorfózis szerint a falunkban és Erdélyünkben hirtelen 

„ezekké” válva nyomorították meg mindenkinek az életét.

A házi „ezekből” mindenféle csoportvezetőt, brigádost, elnököt stb. csináltak… volna, de legtöbbjük nem tudott sem írást, sem olvasást. Az egyiket kényszerből mi magunk emeltük futballbíróvá, és amikor már az Isten sem adta, hogy véget érjen a meccs, nos, akkor derült ki, hogy a kölcsönkapott karórát fordítva kapcsolta a csuklójára, így kacérkodott vele a végtelen.

Bár ott éltem felejthetetlen (ez nem feltétlenül boldog jelző) gyermekkoromat, nem tudok az egykori családi házunkra felszabadultan, elengedően tekinteni. Nem szülőházam, és ez némileg felvidít. A szülőházam egy tapasztott földű, bizonyára az idényt megsínylő, rossz vagy jobb szagú alacsony ház, zsalugáteres, muskátlis ablakokkal… És nem állt előtte semmiféle kerítés, palánk. Akkoriban a legények csak elé és alá álltak, a lány az ablakból kicsit lejjebb hajolt, és már pusszanthatták is egymást.

Sokáig azt hittem, hogy így születtem.

Az emlékezetemben élő ház egészen más, nem felejthetem, de felejthető lehetne. Amikor 1948-ban épült, kétéves lehettem, azt mondták, magam is hordtam, hátulgombolósan, a szürke cigánytéglát az új hajlékhoz. Amely nem készült el igazából soha.

Az életünket is jelképezi némileg. Pincéjében talajvíz, tetején öröklakó láthatatlan bajkiáltó kuvik.

És ha nem tudatosodott bennünk, lelkipásztortalanítottan is sejtettük s tudtuk, rettegtük. Hiszen: mindvégig ott kísértett, amint a falu felett is: a randaságba testesült Gonosz.

Amit és akit a mit sem sejtő ártatlan ember, tudatán kívül is: bálvánnyá fogad, házi sátánává emel.

„Ezek megint jönnek”, mondta Pali Sándor nagyapám, és elbújt valahová. Működött egy titokzatos telefon, amelyen a baj „célszemélyei” egymást értesítették az „ezekről” vagy az „azokról”.

Egyszer három napon át vesztegelt; ugyanis nem tudhattuk, hol rejtőzködik, és étlen vészelte át a „lemuráló brigád” (a kollektív gazdaságba iratkozást serkentő csapat) pofánverősködő látogatását.

Vittek el ezt-azt, nem voltunk gazdagok. Nagyanyának hírhedten rossz volt a szája, viszonylag könnyen megúsztuk.

Nagyapám egyetlen éneket énekelt mindig, az Egyedüli reményem címűt. Annyi év után, ilyen sok okossággal a fejemben és azon küjjel is: úgy vélem, nincs más remény az Istenen kívül. 

Mert ugyanis, hogymongyák, izé: én máig látni vélem közéletünkben ezeket az „ezeket”. Nagyapám szerint „ezeket” arról ismered fel, hogy becsületes képpel hazudnak, lopnak, jelentenek, rágalmaznak, meg is feszítenek, és ott imádkoznak éretted, a keresztfa alatt.

Pali Sándor „ezek”-jében benne lehetett az a mérhetetlen keserűség is, amit az Isten akkor érez, amikor rádöbben, hogy ádáz teremtményein már nem tud barátságosan segíteni.

Akkor sem, ha kénkőileg sodomázza és gyehennázza őket.

Nagyapám kék szeméből időnként az „ezekért” is kihullott egy-egy könnycsepp.

Én is voltam így. Egyszer, régen (ó, jaj, mikor is?) kendert mostunk a Küküllőben, és olyan szép, nagy, fehér hasú halak lebegtek a víz tükrén, jöttek felénk, gyermekekhez, akik kukoricaszedő kosárral szerettünk volna halászgatni, hogy azt hittem, hiszen olvastunk róla: ez itt a Kánaán.

Megfogtuk, mert könnyen meg lehetett, a fényesen engedelmes jószágot, mi, dombról szakadt legényecskék, huj, a mindenit.

Tapogattuk egy ideig, aztán került egy nagyokos, aki megmondja.

Hogy döglött.

És büdös.

Az is volt.

Attól fogva utálom a döglött halat.

És ezeket is.