Cuki mulgara

Egyszer, még a hatvanas évek elején, látogatást tettem egy vidéki rokon családnál, amelynek háziasszonya igen kommunikatívnak bizonyult. Elhalmozott minden jóval, a tiszteletemre ízes palacsintát sütött, mindenről kikérdezett, ki vagyok, mi vagyok (mert kissé gyönge a memóriája), mikor érkeztem, maradok-e éjszakára, miért nem maradok? Hová sietek? Itt nem szokás sietni. Stb.

Csak egy régi fényképre volt szükségem, a dédnagyapámékról. Boldogan kikereste, nekem ajándékozta. Közben kedvére merengett a múltakon.

Megköszöntem a szíveslátást, a palacsintákat (ötöt kebeleztem be!), és búcsút véve éppen elértem a városi járatot (aznap nem lett volna más).

Egyvalamit viszont nem értettem, pedig mindvégig azon morfondíroztam. Amikor a kúriaszerű épület kissé rozoga kapuján belépve fölértem a verandára, és megpillantott Véri néni, az említett kedélyes háziasszony, hirtelen összecsapva tenyerét így kiáltott: „Jaj Istenem, megdöglik a macskánk!”

Semmiféle magyarázatot nem fűzött a rejtélyes kijelentéshez, hanem érzelmesen megölelt, kedvére nézegetett, majd asztalhoz ültetett… (A többit említettem fentebb.)

A városban összefutottam onnan származó ismerősömmel, s némileg értetlenkedve hoztam elő a furcsa esetet. Ó, legyintett, ez csak a helyiek szólása, a ritka vendégre mondják, hogy jajistenem, megdöglik a macskánk.

Ezt még kevésbé értettem; de hát sokkal furább dolgokat sem tudnék megmagyarázni azokból az időkből. Például úgy képzeltem, kitűnőre vizsgáztam mind a nyolc tantárgyból, de az osztályfőnök üzent, hogy szégyelljem magam, meg vagyok bukva. Az érettségi oklevélen mégis 5,75-ös átmenő jegy szerepelt. 

Nemsokára ismét találkoztam azzal az ismerőssel, a néniről nem is érdeklődtem, mégis elújságolta, hogy látogatásomat követően valóban elpusztultak a macskái. Ugyanakkor hatalmas vihar kerekedett, az unitárius templom tornyába bele is csapott az istennyila. 

Mi köze lehet a viharnak a macskákhoz? Hát semmi. Talán valaki megmérgezte őket, fűzte hozzá, de én sejtettem: nem az. Valami egészen más. De hogy mi?

Aztán kiment a fejemből az egész… Később olvastam valahol, hogy Stephen Hawking szerint ha egy pillangó Tokióban meglibbenti a szárnyait, akkor ennek következményeképpen a New York-i Central Parkban elkezdhet esni az eső. 

Hát persze. Ez az. A messzi távolban történt valami. Ki is derítettem, micsoda. Egykor mindenfelé elterjedt volt Ausztrália sivatagjaiban a mulgara (Dasycercus cristicauda), amely úgy néz ki, mint egy hosszú farkú kisegér, miközben valójában a tasmán ördög közeli rokona, és nem is magokat rágcsál, hanem nála is kisebb emlősökre, hüllőkre és rovarokra vadászik. Az ausztrál őshonos faj megszenvedte az európai kolonizálók butaságát, hogy a telepesek nyulakat és rókákat vittek magukkal. A nyulak elvették az élőhelyüket, a rókák pedig levadászták őket, így Új-Dél-Walesben nagyjából száz éve kihaltnak nyilvánították őket, és csak a legbelsőbb területeken maradt fenn populációjuk. De újabban egy környezetvédelmi projekten dolgozó tudóscsoport újra felfedezte a fajt.

Mégsem halt ki tehát a cuki mulgara!

Totál transzban cincogta/üvöltötte világgá örömét, hogy a centenár kihalás után mégis-mégis föltámadhatott – és ettől a Véri néni macskái Harangodon stantye pityere kimúltak. (Na jó, a vihart sem lehet totál negligálni.) 

Hawking szerint (Isten nyugosztalja, akkor is, ha nem hitt benne) a gondot az okozza, hogy az események ilyen sorozata nem reprodukálható. Legközelebb, amikor a mulgara ismét diadalcincogást produkál, a környezetet jellemző számos tényező értéke egészen más lesz, ami ugyancsak befolyással bír az időjárás alakulására.

Lehet szorongani mindenfelé.