Bodor Ádám: Verhovina madarai

Közép-Európa keleti része, határvidékek, határmezsgyék, valamikori meséket ihlető erdővidékek műveinek színhelyei. Meddőhányóikkal régi bányákra emlékeztető helyek, a mélyből forró vizekként feltörő források, gyöngypatakok pisztrángosai, gyógyító gombák lelőhelyei minden földi jóval ellátnák az embert.

Tizennyolc nyelvre fordították le könyveit, 2008-tól életműsorozatban is megjelentek. Legutóbb, tavaly novemberben nagy olvasói érdeklődés fogadta a Verhovina madarait. Regényeiből filmek is készültek. Ő maga nem a szereplést kedvelő író, egy-egy jelentős, nagyobb szabású interjú mégis készült vele az idők folyamán.

Kolozsváron született, gyermekkorát, ifjúságát ott töltötte, kivéve börtönéveit, mert már diákkorában, 1952-ben, államellenes összeesküvésért börtönbe kerül, börtönélményei sokáig elkísérik. Gyári munkásként dolgozott, majd a Protestáns Teológiai Intézetben tanult, egyházi levéltárban dolgozott. 1965-től publikált, az Utunk hasábjairól ismertük meg írásait. Miután 1982-ben Magyarországra települt, a Magvető Könyvkiadó szerkesztője lett. Műveit erdélyi olvasótábora továbbra is nagy érdeklődéssel kíséri, legismertebb könyvei az 1992-ben megjelent Sinistra körzet, 1999-ben Az érsek látogatása. 2003-ban Kossuth-díjat, 2011-ben Artisjus-díjat kap művei elismeréseképpen.

Változatok végnapokra

Közép-Európa keleti része, határvidékek, határmezsgyék, valamikori meséket ihlető erdővidékek műveinek színhelyei. Meddőhányóikkal régi bányákra emlékeztető helyek, a mélyből forró vizekként feltörő források, gyöngypatakok pisztrángosai, gyógyító gombák lelőhelyei minden földi jóval ellátnák az embert. De ez a vidék (Verhovina valós hely a térképen) pusztulásra ítélt, kitelepített, javítóból, női börtönből idevetett emberek lakhelye lett, rendfenntartója, vízügyi brigadérosa elfogadhatóvá, életmentővé teszi a helyet, bár végül neki sem sikerül.

A regény olvasása közben, akárcsak egy klasszikus krimiben, számtalan kérdés merül fel az emberben, szinte észlelni sem akarja a fikciót, reális környezetben látja a szereplőket, akik valamennyien kitűnően megrajzolt, cselekvő emberek, bár különös adottságokkal, bizarr külső tulajdonságokkal vannak megáldva. A hely (a XX. század közép-kelet-európai diktatúrájának országában, távoli országhatárán) és egy életre szóló számkivetettség határozza meg cselekvésüket, gondolataikat. Ezeknek a különös sorsú embereknek, akikről Adam, a narrátor, Anatol Korkodus „fogadott fia” sok mindent tud vagy megsejt – hol és miként hagyták el, vagy hagyatták el velük családjukat, minek voltak hajdanán mesterei. Meghatározott az egymáshoz való viszonyuk is, az itteni élet törvényei szerint kötődhetnek egymáshoz, vagy veszítik el ismeretlen körülmények között az életüket.

A fejezetek címszava az itt élő emberek neve. Valamilyen ukrán, román, moldáv elegyes név, bukovinai németes, és egyszer egy Januszky nevűről az is kiderül, hogy tud magyarul és ezen az ismeretlen nyelven folyékonyan olvas fel Klara Burszin kisasszonynak (hegyoldali tanyáján a régi Jablonska Poljana őslakója), aki ábrándos életében egy besztercei magyar katonatisztre vár, hogy ellovagoljon vele „a hegyeken túlra, Transsilvániába”. A hely, a Verhovina vidéki Jablonska Poljana az itt élőknek kicsinyke Szibéria, a száműzetés gulágja, de a menekvés helye is. Jön még ide vonat, de nincs menetrendje. Pénz sem járja, kuponnal fizetnek, adnak-vesznek a boltban. Van egy beteggondozó is, felcsere, Nika Karanika, egyszer csak itt termett. „Nika Karanika néhány hónapja minden batyu nélkül, könnyű ruhája fölött vékony köpenyben, mezítlábra húzott, kitaposott gumitopánkában tűnt fel a telepen. Az éjszaka valamelyik titkos óráján érkezhetett, mert csak kora reggel kezdett terjedni a hír, hogy egy ismeretlen alszik a Pissky híd alatt… Azt mondta, jött a beteggondozói állást elfoglalni, amely nemrég megüresedett. Ajánlólevelet is hozott magával, amit egy négyrét összehajtott fehér papírlapról fennhangon felolvasott. Anatol Korkodus miután türelmesen végighallgatta, elkérte tőle a levelet, ide-oda forgatta, majd nekem is megmutatta: a papírlap üres volt.” Így foglalja el Nika Karanika a megszökött beteggondozónő helyét, és gyógyító füves tudományával, egyéb gyógymódjaival életeket is tud menteni.

A szereplők története olykor meseszerűvé válik, megmagyarázhatatlan viselkedésükből, egymás iránti vonzalmukból olvassuk ki, mi sodorta ide őket, és hogy mindentől jobban félnek, mint attól, hogy innen elragadják őket.

Az is kérdés, hogy az olvasó rájön-e az epizódokból összeálló történetek végén, milyen erők működnek Verhovina életének fennmaradásában, hogyan irányítják vagy tartják félelemben lakóit. Miért ítélik társadalmon kívüli életre, aki ide került. Megtudom-e, vagy örök titok marad Anatol Korkodus halála, akinek sikerült rendet teremteni Jasnaja Poljanán.

Anatol Korkodusnak számos ellensége lehet. A legszebb régi udvarházban lakik, a Vízügyi Hivatal egyenruháját viseli, jogosult arra, hogy a körzet minden javait használja és működtesse, a zsilipeket elzárja vagy kinyissa, az itt élők mentora legyen. Anatol Korkodus személye önmagában is minden titokzatos regényességgel felér. Magához veszi a könyv narrátorát a közeli javítóintézetből. Ráérzése kitűnő, mert a fiú jobbkezévé válik, a körzet és az emberek legjobb ismerőjévé. Ő lesz az, aki méltóképpen megtorolja a brigadéros halálát. A történtek az ő elbeszélése alapján elevenednek meg, a táj az ő leírása révén feltárja titkait.

Daniel Vangyeljuk, Korkodus újabb választottja egy fiatal suhanc, aki a Monor Gledini javítóból akkor érkezik, amikor jövőbeni mentorát, Anatol Korkodust letartóztatják. A kezdet tehát a történet végét sejteti. Korkodus választottjai meglelik itt a végtelen szabadságot, Verhovina madaraivá válnak, „egy szép napon elrepülnek”.

A történet szereplői bármilyen talányosak is legyenek, rögződnek az olvasó emlékezetében, az író rokonszenvvel fordul feléjük, narrátora, Adam teljes objektivitással, inkább szenvtelenül. A valamikori javítóintézeti fiú felnőtté válik Verhovinán, az író és a mesélő más-más szemszögből látja, ahogy az események alakulnak.

Az olvasó nem riadozik a szerencsétlen sorsú szereplőktől, mint egyébként a hajléktalan sorstalanoktól, úgy érzi, megkapaszkodhatnának itt, el is kerülhetnék fentről irányított sorsukat, nem veszi észre, hogy az író mind közelebb és közelebb viszi ezekhez az üldözött emberekhez. Megjutalmazná őket Verhovina minden múltbeli gazdagságával, és megbüntetné azokat, akik egy gyönyörű, gazdag vidék pusztulásának, az itt élők gyötrelmeinek, magányának okozói.

13 fejezetben tizenhárom élet, emberi sors, verhovinai jelek és jelképek sora. Olykor arra utalnak, hogy az írói képzelet sem tudja túlszárnyalni egy kegyetlen időszak emberekre kiosztott fájdalmait, de előbb-utóbb eljut az igazságig.

Végighaladtunk Jablonska Poljanán, a végvidéken. Az utolsó fejezetben, mintegy emlékeztetőül még egyszer megidézi az író – mintha elválni sem akarna tőle – a vidék rejtelmes szépségét.

„Jablonska Poljanát a Paltinsky rét hőforrásai övezik, a vizük amellett, hogy meleg, kotlós, gombaízű, kicsit sós és erősen kénes. A gőzfátylak éjjel-nappal a rét fölött lebegnek, az émelyítő barnás pára, hacsak valami bősz északi szél el nem ragadja, elborítja a völgyet, megüli az udvarokat, beszivárog a házakba, az éléskamrákba, a ruhásszekrényekbe és a fiókok legmélyére is. Más levegő itt nincs, minket a Paltinsky rét levegője éltet, a termálforrások vizében fürdünk, szagos hévizekben mossuk ruháinkat. Éjjelente a gázok beszivárognak az agyunkba, megszállják álmainkat, hogy hajnaltájt jelenések emlékével ébredjünk. De megszoktuk, sorsunkat senkiével el nem cserélnénk.”

Adam, a narrátor vallomása annál jelentősebb, mert ebben az utolsó fejezetben (13. Gusty) a végnapok előidézése is bekövetkezik. A fényképész, aki modern eszközeivel megjelenik, jövendő építkezések megjelölt helyén készíti fotóit, nyilvánvalóan a termálvizek hasznosításával foglalkozó cégek előhírnöke.

Az író bravúrosan fejezi be könyvét. Drámai a cselekmény, amely épp olyan elkerülhetetlenül végzetes, mint ahogy Adam elmeséli. Az olvasó talán helyeselni fogja, ha a fejezet kulcsmondatául ezt másolom ide: „Egy ujjal sem értem hozzá.”

És végül madarak jelennek meg a kertekben: a rozsdafarkúak. ”Csőrükben ágacskákkal, pálcikákkal érkeznek mindig ugyanarra a helyre, egy kis homályos zugba, az eresz és a tornác gerendája közé… Röptükből, a szárnyak surrogásából biztonság, meghitt nyugalom árad…”

Bodor Ádám újból nagyszerű könyvet írt, nyelvezete páratlanul szép, meseszövése élmény, szereplőit egy tékozló, süllyedő világ áldozatokká tenné, de ők nem mind veszendők, az író és vele az olvasó velük érez.

A Verhovina madarai alcíme Változatok végnapokra: – egy jóslat élménye és varázslata.

Bodor Ádám: Verhovina madarai, Magvető Kiadó, Budapest, 2011