Bölöni Domokos EMIA-díjához

Sosem szerettem azokat az íróembereket, kiknek nagyobb az egója, mint a tehetsége. Bölöni Domokos esetében ennek inkább fordítottjáról beszélhetünk. Szerényen önmagát félig kívülállóként határozza meg az irodalmi prérin, holott valamit nagyon tud az irodalomról. Például azt, hogy az nem olyan fontos dolog, de azért mégis; mint ahogy azt is tudja, hogy az íróságot nem kell túl komolyan venni, mert abból baj lesz. Ha azonban kellőképpen lazán vesszük, akkor még jól is elsülhetnek a dolgok.

Életpályájáról így vall egy nemrég adott interjúban: „Külön bódorgó kerékként hegyi utakon nyikorogva kerültem az irodalomba, ha bekerültem egyáltalán. Szilágyi István olyasféleképp vélekedett ajánlásában, hogy itt ez a pálya szélén térdeplő atyánkfia, engedjük immár őt is labdához jutni.”

Igen, ahogy végignézünk Bölöni írói pályáján, az első, ami szembetűnik, hogy nem próbálta felküzdeni magát az „élbolyba”. Inkább megmaradt a fedélközi árnyékban, s amíg az élenjárók lihegtek a megerőltetéstől, ő könnyed nyugalommal élvezte az árnyék örömeit. Kívánatossá tette mások számára is. Az élbolyban lévő szerzőket rendszerint gyötri a kényszer: sokkolóan eredetinek lenni. Bölöninek nincsenek ilyen gondjai. Ő csak elmesél néhány történetet, zsigerből, lazán, a történet és a mesélés kedvéért. „Sztorizik”, legtöbbször humoros-groteszken, játékosan, összekacsintósan, s ha olykor fájdalmasan is, a tragédiát akkor is feloldja valami nem várt derű. Olykor úgy tűnik, Bölöni nem tud, nem akar komoly lenni, a komoly dolgokat is „elbolondozza”, a magasztos egykettőre bagatellbe fordul nála, a szent pedig profánba. Bölöni nem az elbeszélés sodró epikumát részesíti előnyben, hanem a karcolat hangulatiságát és a tárcanovella hétköznapiságát. Hát ezért van az, hogy egy Bölöni-írás sosem fekszi meg az ember gyomrát, viszont mindig jólesően hat. Bölöni le tudja kötni, el tudja szórakoztatni az olvasót. Nem a filológusokról beszélek, akik tán többet beszélnek az olvasásról, mint amennyit olvasnak, hanem a Mariska nénikről és Jancsi bácsikról, akik – állítólag – valamiért mostanában nem akaródznak olvasni. Na, hogy ezért nem Bölöni a felelős, az biztos! 

Első Bölöni-kötetem a polcon az 1986-os A szárnyas ember. Annak a fülszövegében ilyesmi is olvasható: „humor, irónia hatja át ezeket az írásokat, akár gyermekkori emlékeket, falusi élethelyzeteket elevenít fel bennük, akár a valóságtól elrugaszkodó, fantázia szülte világba (...) ragadja az olvasót”. Ez a kijelentés a későbbi köteteire, az idén megjelent A rablóhús fogyasztása címűre is elsüthető.  Ez nem azt jelenti, hogy Bölöni egyre csak a régi nótát fújja – de persze, azt is –, hanem inkább azt, hogy a pályakép kiteljesedik, s beszűkülve ugyan, de elmélyül. Egyedi hangot alakított ki Bölöni, az biztos; nem figyelt irodalmi kánonra, vélhetően a dorgáló kritikusokra sem, csak témáira, hőseire: stílusát végeredményben azok határozzák meg. 

Egy korábbi méltatója azt jegyezte meg róla, hogy írói pályája talán nem teljesedett ki annyira, mint azt tehetsége predestinálta volna. A pillanatnyi irodalmi kánon szempontjából lehet, hogy igaz ez az állítás, de mint tudjuk, a kánonok változnak, és Bölöni munkássága van annyira jelentős, hogy el tudok képzelni olyan kánonfordulatot, amely újra felfedezi magának az idén 70. születésnapját ünneplő szerzőt. Zárszóként gratulálok Bölöni Domokosnak az EMIA-díjhoz, és azt kívánom, győzze kivárni eme kánonfordulatot.

Zsidó Ferenc

Elhangzott az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány székelyudvarhelyi díjátadó ünnepségén, 2016. október 15-én.