Bögözi Attila: Csendélet hóval
a csend végtelenbe úszó jégtábláin
fókahomlokú tél higanyszürke havát
nyeli mohón a hold zúzmarás fényéből
akárha elkésett jégkorszak pótolná
torkig felgyülemlett mély mulasztásait
eszkimószakállat ereszt a néma fagy
és semmi perc alatt ajkamra hallgatás
fjordjait fodrozzák rejtőzködő szavak
mélyükön harsány hársak hűs harsonája
hangol hajnalt a tollpihés félhomályra
az égbolt lehámló kékjére akasztott
öreg hangszer húrjain sápadt fényt penget
a szél félelem-fehér kételyek metszik
arcomra a vágy makacs lázadásait
vajon minden rejtezkedés csak halotti
maszk mely mögött csecsemőajkán az örök
semminek céltalan kicsordul a tejút
és lassan szétfolyik a csend végtelenbe
úszó jégtábláin hol fókahomlokú
tél higanyszürke havától fullad a hold
mellékdal
béklyóba mosta a hólé
a fegyelmezetlen eróziót
csillagjászolból elkötött szavaim
időüllőkön üresen nyerítenek
s mi vagyunk béklyó nélkül
bűnben fogant hitnek
rozsdaidő
