Az útkereső Rómeó

Egy szerelmi háromszögben tűnt fel a színpadon Sebestyén Hunor, aki ősztől immár a Spectrum Színház teljes jogú tagja. A 24 éves székelyudvarhelyi fiatalembernek valamikor az óvodáskorban a tükör előtt kezdődött a szereplési vágya. De hogy hogyan lesz egy sportolóból amatőr színész, s egy jól sikerült szerepből színpadálom? – erről faggattuk az ifjú színészt.

– Miért lettél színész, és miért pont Marosvásárhelyen?

– Kicsit a gyerekkorig nyúlik vissza mindez, mert állítólag napközis koromban már csináltam olyan figurákat, hogy elloptam anyukám magas sarkúját, meg a rúzsait, kikentem magam, és felvonulásokat szerveztem. Anyukám elmesélése szerint mindig arra jött haza, hogy a tükör előtt megyek fel s alá. Mondjuk, lehet, hogy ez inkább a modellpályához áll közelebb, de mindenképpen volt egy megmutatkozási vágyam.

– S a magas sarkútól a színpadig hogy vezetett az út?

– Folyamatosan foglalkoztatott ez a színpadi lét, de hol erősebben, hol kevésbé. Napköziben már jól eljátszottam a cigány kölyköt, s én énekeltem a leghangosabban, 5–8. osztályban azonban már inkább a sport foglalkoztatott. Karatéztam nyolc évig, fociztam, kosaraztam, s inkább az foglalt le. Aztán szétoszlott a csoport, feloszlott a jó társaság, s mivel nekem állandóan szükségem van a változásra is, váltottam. Kilencedik osztályban elmentem az udvarhelyi Vitéz lelkek házi castingjára, s akkor kerültem be a csoportba is, rögtön egy nagy szereppel kezdtem. Mivel addig sportember voltam inkább, nem nagyon ismertem a darabokat, de azért a Rómeó és Júliát mindenki ismeri, s mi abban az évben színpadra is vittük. Én lettem Rómeó. Akkor hirtelen nagyon élvezni kezdtem ezt a szereplést s az ezzel járó népszerűséget, el is határoztam, hogy színész leszek.

– S következetesen készültél erre?

– Nem, én sosem voltam az a következetes arc, aki végiggondolja előre, hogy mit csinál, főleg a mindennapi rutinban vesztem el. Ráadásul matek-informatikát és intenzív angolt végeztem, s egy darabig édesapám példája lebegett a szemem előtt – így eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy tervezőmérnök legyek. Közben másoktól is azt hallottam, nem érdemes színésznek lenni, mert a színész boldogtalan és meg sem tud élni. Aztán lassan rájöttem, hogy nem érdekel engem a matekozás, s nem is bírok egy helyben ülni, mint a tervezők. Az érettségi után már tiszta volt, hogy a színi pályát választom.

– Össze is jött rögtön?

– Igen, elsőre felvettek, bár az egyetem első évét leginkább úgy éltem meg, hogy éreztem, folyton idomítani akarnak. Én voltam a fekete bárány egy időben. S bár belátom mára, hogy volt értelme, néha kellemetlen helyzetbe kerültünk. Amúgy egy évet jártam Marosvásárhelyen, aztán két évet a kolozsvári színin, és majd csak a mesterire tértem vissza ismét Vásárhelyre.

– Így kerülhettél a Spectrumhoz is.

– Úgy kerültem a Spectrum Színházhoz, hogy mesteri alatt felkértek egy szerepre: a Sirályból Medvegyenko szerepére. Örömmel vállaltam, ugyanis jó szakmai gyakorlat volt, és kipróbálhatta az ember magát egyetemen kívül is. Akkor megismerkedtem az emberkékkel, befejeződött a mesteri, lejárt a tanítás, s mivel végül úgy döntöttem, hogy maradok Vásárhelyen, elszerződtem a Spectrumhoz. Úgy éreztem, hogy adok egy esélyt Vásárhelynek.

– Ilyen nehezen fogadtad szívedbe a várost?

– Az első év után voltak bizonyos problémáim, amire azt gondoltam, jó megoldás lesz, ha más környezetbe kerülök, szükségem volt a változatosságra is, ugyebár. Végül is rájöttem, nem Marosvásárhellyel volt bajom, hanem magammal küszködtem, ezért is tértem aztán vissza mesterizni. Most kezdett utolérni a város atmoszférája is. Jó értelemben, persze.

– A Sirály után a Sirály folytatásában tértél vissza a Spectrum színpa-dára.

– A Sirály folytatását írta meg Matei Vişniec, abban játszom Trigorin szerepét. A darab szerint ez egy 40-50 éves figura, viszont erre nagy hangsúlyt nem fektettünk. Amúgy is Trigorin egy játékos szereplő, megvan a maga sajátos világa, ami kicsit gyermeki, spontán, de a Nyinában van neki egy érett férfi mivolta is. Ebből a kettőből elég nehéz kihozni egy 50 évest úgy, hogy valójában 24 éves vagy. Egy olyan valakit játszom inkább, aki megélt bizonyos dolgokat, lehet 25 vagy éppen 35 éves is, nem ez a lényeg, hanem, hogy a szerepnek ezen kettősségét kell megjelenítenem.

– Egyelőre még csak Trigorin szerepében láthat a közönség, de készülsz valami egyébre is.

– Igen, Balassi Bálint Szép magyar komédiáját próbáljuk Török Viola rendezésében (a bemutatóra tegnap került sor – a szerk.). Abban Credulust játszom, aki a költői szerelemnek egyik képviselője. 23-24 éves, tehát korban hozzám illő, de mivel archaikus szöveggel dolgozunk, sokkal nehezebb ezt a szöveget úgy mondani, hogy ma is érvényes legyen.

– Egy ilyen fiatal színésznek lehetnek szerepálmai?

– Játszottam már Rómeót középiskolásként, s bár korban lehet, hogy talált a dolog, mert ők is nagyon fiatalok voltak Júliával, mint én a szerep idején, akkor nem tartottam ott, hogy ezt hitelesen visszaadhassam a nézőnek. Érzések voltak bennem akkor is, de nem voltam kész a szerepre. A szerelmet is csak akkoriban kezdtem kóstolgatni, nem is értettem igazán. Mára már rájöttem, hogy az a fajta színész vagyok, aki egyszerre kell értse és érezze, amit játszik, különben nem megy. Pont ezért szeretném Rómeó szerepét újra elővenni majd valamikor. Amúgy nincsenek más vágyaim, egy-egy szerepnél az a lényeg, hogy jól érezzem benne magam, és találkozzam önmagammal.

– S ez megadatott már?

– Igen, és ennek kapcsán fogalmazódott meg az is, hogyan is kéne játszani, ugyanis mindig akkor éreztem katarzist, amikor egy darab utolsó előadását játszottuk. Akkor az a tudat, hogy most ez az utolsó, adott valami pluszt. Nyilván akkor leszek igazán jó szakember, ha ezt mindig tudom produkálni, mindig úgy tudok majd játszani, mintha az lenne az utolsó fellépésem. 

 

(A Spectrum Színház sajtóosztálya)