2024. november 29., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés Thuróczy Gergely irodalmi muzeológussal, alias Izzadt Greg kapitánnyal

Izzadt Greg kapitány


Furcsa dolgokat produkál a véletlen. Az alábbi részletes interjút több mint két éve, a 2015-ös Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron rögzítettem a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), a rendezvény akkori védnöke és díszmeghívottja kiállítási tárlóinál. A Rejtő Jenő-kutató Thuróczy Gergely, a tárlat rendezője és az akkor frissen megjelent Rejtő-emlékkötet, Az ellopott tragédia szerkesztője roppant tájékozott és készséges alanyként nyűgözött le tudásával, lelkesedésével. Amikor azonban a hangfelvételt megpróbáltam átírni, nagy bánatomra kiderült, azt a modern, digitális diktafon folderei úgy elnyelték, hogy többé nem tudtam előkeresni, azt is hittem, hogy a felvétel megsemmisült. Pár napja viszont váratlan öröm ért, a készüléken mindenféle műveletet végigfuttatva, az egyik „mappából” egyszer csak előbukkant az „eltűnt” beszélgetés. Semmit sem veszített aktualitásából, a Rejtő-rajongók épp úgy örülhetnek a benne foglalt számos érdekességnek, mintha azok az interjú készültekor kerültek volna eléjük. Mi több, az külön időszerűséget ad közlésének, hogy az író 75 esztendeje, 1943. január 1-jén hunyt el. Persze a szerzőt meg kell követnem a késésért, hiszen közben 2016-ban A megtalált tragédia című kötete is napvilágot látott, de tekintsük úgy, hogy Rejtő Jenőnek ezúttal is sikerült minket megtréfálnia. 
 
– Induljunk ki ebből a furcsa címből: Az ellopott tragédia. 
– Ez az emlékkötet címe, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában jelent meg idén. Egy Rejtő-kötet, a Csontbrigád parafrázisa. Abban hangzik el, hogy „mit tehet az ember, akitől ellopták a tragédiáját?”. A lényeg benne, hogy valaki hősnek képzeli magát, átvállal egy bűnt, majd kiderül, hogy nem is egy kívülálló, hanem a legjobb barátja csapta be. Aztán az is kiderül, hogy csak egy pojáca, nem is önkéntes vállalás volt, hanem csalás révén a nyakába sózták a büntetést. Ezt a metaforát használtuk föl a 2003-as első Rejtő-kiállítás kapcsán. Annak ugyanez volt a címe. Nemcsak a mi múzeumunkban, hanem teljes magyarországi viszonylatban ez volt az első Rejtő-kiállítás. Ez nagyon furcsa, mert mindmáig ő a magyar irodalom egyik legolvasottabb írója, pedig ma már rengeteg jó könyv olvasható. A Kádár-korszakban is százezres, milliós példányban jelentek meg Rejtő-könyvek. Magam azt szoktam mondani, hogy egy ilyen ponyva az általános műveltség része. Ezt mindegyre hangsúlyozom is az emlékkötetben. Rejtő Jenő különben csak egyike volt a harmincas évek sikerszerzőinek. Száznál is több ponyvaíró működött akkoriban. A pályatársainak is ezerszámra jelentek meg a ponyvái. De nem véletlen, hogy Rejtő maradt meg. Tudnia kellett valamit, ami másokból hiányzott. Talán a pesti humor az, amire nem csak nálunk, egész Kelet-Közép-Európában volt fogadókészség. Viszont minél messzebbre megyünk, annál kevesebb a fordítás az ő munkáiból. A spanyol nyelvterületről egyetlenegyet sem ismerünk. Rejtő talán fordíthatatlan, vagy fordítható, de nagyon-nagyon nehezen. Hozzá mérhető kapacitás kell ahhoz, hogy ezt a sajátos nyelvi humort egy az egyben át lehessen ültetni.
– Igen, tényleg azt hihetjük, hogy ez a sajátos rejtői humor ragadja meg leginkább az olvasókat. Sokan próbálnák utánozni is, többnyire sikertelenül. A marosvásárhelyi kiállítás mire összpontosít? A Petőfi Irodalmi Múzeum nagy Rejtő-kiállításának csak kis hányadát mutathatják be az itteni nemzetközi könyvvásáron. 
– Az emlékkönyvnek itt volt tegnap a bemutatója, nálunk, a múzeumban csak ezután kerül rá sor. Természetes, hogy a 2003-as kiállításunknak csak egy részét hozhattuk el. Az a jó ebben a kiállításban, hogy úgymond kacatokból épül. Nagyon sok olyan tárgyat lát itt az ember, ami nem igazán irodalmi múzeumba való. Csak egy példát mondok: van itt egy tuskó, ez Tuskó Hopkins kiskorában. 2003-ban egy kiállításparódiát hoztunk létre volt kollégámmal, Kovács Csabával. A koncepció az volt, hogy az író után szinte semmi nem maradt. Hiába volt a nyugatosok, Weöres Sándor, József Attila és más nagy egyéniségek kortársa, Rejtő nagyon alul-dokumentált volt. Tudjuk, hogy 1943 elején munkaszolgálatosként eltűnt a Szovjetunió területén, a Don-kanyarban a 2. magyar hadsereggel, ez a sorsában még külön tragédia, de egyébként sem volt az a kimondottan öndokumentáló figura. Ezért aztán nemigen lett volna, amit kiállítani. Kéziratok maradtak, de unalmassá válik egy idő után, ha csak kéziratokat lát az érdeklődő. Így hoztunk létre Rejtő szellemében egy kiállítás-paródiát. Csülök a 2003-as kiállításon egy disznócsülök képében testesült meg. Én vegetáriánus vagyok, de Rejtő kedvéért ezt is fölvállaltam. Ez a Csülök, ha jól megfigyeljük, úgy jelentkezik, mint John G. Fuller, alias Csülök. A budapesti zsidómúzeumban is volt Rejtő-kiállítás, de oda mégsem vihettem volna be a disznóhúst. Tehát ilyen poénok, ilyen kiforgatások sorából állt össze Az ellopott tragédia kiállításunk. Rejtővel az is összecseng, hogy ő a legjobb könyveiben, amilyen a Piszkos Fred, a kapitány, A tizennégy karátos autó, A szőke ciklon és így tovább, valójában a ’30-as években nagyon divatos légiós és kalandregények paródiáját adja. Rengeteg olyan panel van, amit előtte is tucatnyian megírtak, ő is merített másoktól, de ezt ő beoltotta, fermentálta a pesti humorral. Ezt próbáltuk visszaadni poénokban. Például itt van a lámpabél, rajta kitűnő oroszsaláta-nyomokkal. Emlékszünk A három testőr Afrikában elejére? Ott négy nemzetiség képviselői foglaltak helyet az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. Mi a hússalátát próbáltuk megidézni. Valójában ez egy gurtnidarab, amit belógattam salátába. Teljesen hétköznapi tárgyakat kötöttünk Rejtőhöz, és „relikviává” avatjuk őket.
– A könyvvásár első napján a kötet szerzője is hajlandó volt beöltözni Fülig Jimmynek?
– Nem, én nem ő, hanem Izzadt Greg kapitány vagyok. Amikor kiállítást építek, vagy sokat nyüzsgök, akkor rendszerint leizzadok, de mivel Piszkos Fred nem szívesen lennék, gondoltam, inkább nyilatkozatot adó Greg leszek. Van egy illő sapkám, bőrkabátom, matróztrikó s a többi. De menjünk tovább. Azért is mondtam, hogy világpremier ez a kis kiállítás, mert az emlékkötet az idén jelent meg, és tizenkét év telt el a kezdetektől, tehát ha nem is folyamatosan, de közben zajlott a kutatás, és rengeteg új anyag került elő. Főleg az utóbbi évben. Az a probléma Rejtővel, hogy noha a magyar irodalom egyik legolvasottabb írója, mérhetetlenül keveset tudunk róla. Illetve „sokat tudunk”, de sok a legenda. Én az életemet részben arra tettem föl, hogy rengeteg legendaoszlató mítoszszaggatást végezzek. Ehhez kapcsoltam a tanulmányomat. Próbáltam utánajárni, hogy volt-e valami alapjuk ezeknek a legendáknak. Az egyik ilyen, talán a legismertebb az, hogy Rejtő Jenő légiós volt, amit ránézésre el is lehetett hinni. Mostanában került elő egy teljesen unikális fotó, az író bátyjának a sógorától, Kabályi Józseftől kaptunk egydoboznyi dokumentumot, abban találtam a képet. Rejtő egy tömeg közepén látható, kimagaslik az emberek közül. Körülbelül 190 centi magas lehetett. Abban a korban általában alacsonyabbak voltak az emberek. A kiállításunkon itt, ebben a kis lapozóban van egy újságcikk, mely szerint kiderült, hogy ő maga kezdte terjeszteni magáról, hogy légiós volt. Ez arra vezethető vissza, hogy a harmincas évek elején, amikor elkezdte a pályafutását Pesten, először egy félresikerült lapalapítása volt. Tudomásom szerint annak egyetlen lapszáma jelent meg, sőt csak egyetlen példánya maradt fenn, ezt hasonmásban közöltük a kötetben. A félresikerült újságkiadása után a pesti színpadokon kabarészerző lett. A saját nevén. Ezt fontos hangsúlyozni, mert utána nagyon sok tízfilléres ponyvát adott ki szintén a saját nevén, Rejtő Jenőként. A harmincas évek második felében jöttek a P. Howard-kötetek. És sokáig nem tudták, hogy róla van szó. Rejtő maga sem szorgalmazta, hogy kiderüljön, ki a szerző. Szerintem ő maga nem bánta volna, ha fény derül a szerző kilétére, de a kiadó kereskedelmi megfontolásból ezt ellenezte. Amikor a szélsőjobbos, nyilas érzelmű figurák szenzációként tálalták, hogy ez nem az igazi P. Howard, aki megjárta az idegenlégiót, hanem egy terézvárosi zsidó gyerek, akkor a kiadónak is el kellett ismernie, hogy ő a szerző. De folytassuk a tárlatnézést! Ezek a színházi plakátok is most kerültek elő. Illetve megvoltak, csak hosszú időre eltűntek a nagyközönség szeme elől. Több száz plakátot végignézve találtam meg ezeket a könyvtárban. Egy kis ízelítőt hoztunk el belőlük ide, Marosvásárhelyre. A paródiarész és a komoly tényanyag kerekíti ki tehát a Rejtőről magunkban alkotott képet. Mindenik plakáton szerepel a neve, noha akkoriban a szerzőt ugrasztották ki a legkevésbé. Ezek két-három órás szórakoztató revük, volt bennük fejen álló zongorista meg idomított majmok is, meg mit tudom én, mi. És mellesleg kabaré. Rejtő rengeteget forgott a pesti éjszakában, a korabeli szórakoztatóiparban is. Engem is meglepett, hogy az újságcikkei közül néhány teljesen ismeretlen is előkerült. Ezek nem rombolják le a Rejtő-imázst, de elég közepes újságcikkek. Látszik, hogy pénzkényszerből írta őket. Egyfajta intimpistáskodás. Öltözködésről, operettsztárokról, sok hasonló jelentéktelen, de a lapok által igényelt dologról.
– Két útlevelet is láthatunk.
– Igen, két különbözőt. Az egyik konzuli útlevél, Olaszország, Jugoszlávia szerepel rajta és az, hogy hazatérés céljából 80 líra kölcsönben részesíttetett 1930. május 30-án. Ami jelzi, hogy még arra sem volt pénze, hogy hazatérjen. Ez megint továbbvezet egy kétpólusú Rejtő-legendához. Egyesek azt mesélték, hogy Rejtő ki sem tette a lábát Budapestről, még a Nagykörutat sem hagyta el, csak a Japán kávéházban ült, meg itt meg ott, és szárnyaló fantáziával írta az élvezetes történeteit. A másik nézet szerint éppen, hogy járt eleget, a történeteit nem kitalálta, megélte valamennyit. Tizenöt éve szintén a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött hagyatékban találtunk egy könyvet befejezetlen. Címe sem volt, Varga Kati, a hagyaték kutatója adott neki találó címet: Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam. Ez az 1927-től 31-ig terjedő nyugat-európai csavargásának a felidézése, Hamburgban, Berlinben, Bécsben tartózkodott. Párizsban is, de kevesebbet. Párizsi front címmel írt egy könyvet, amelyben a berlini élményeit transzponálta párizsivá, hiszen az a város volt divatosabb, az volt akkoriban a menő. Rejtőnél mindig minden kavarodik, de most már lehet tudni, hogy amikor elindult, 22 éves volt, és meg volt győződve, hogy világot kell látnia, élményeket szereznie. Úgy látszik, Budapestet egy kicsit szűknek érezte. Alkalmi munkákat vállalva, nyomorogva, fázva, éhezve, olykor még toloncházakba is kényszerülve, csavargótanyákba csöppenve rengeteg élményanyagot gyűjtött, s az ott megfigyelt, megismert alakokat átformálva teremtette meg a könyvei tarkán rokonszenves vagy éppen ellenszenves, de hamisítatlanul rejtői figuráit. Egyesek nagyon gonosznak és elvetemültnek tűnnek, de a világot mégis előbbre viszik. Kicsit népmesei szereplők ők a maguk módján.
– Ha Rejtő ennyit írt, ennyit foglalkoztatták, miért volt mégis annyira szegény?
– Tényleg szegény volt egy időben. Most már a családjáról is többet tudunk a nagyszülőkig visszamenően. Az apai nagyapja Bonyhádon volt mészáros, kisvárosi zsidó polgár, a szülők nem dolgoztak, anyai ágon pedig a nagyapja napszámos volt. A család egy része vidékről Erzsébetvárosba költözött, ez már akkor is a budapesti zsidóság egyik fő központja volt. Három-négy lakcím is mutatja, hogy mindig költöztek. Anyagilag gyengén álltak. Az apja eredetileg nem is Rejtő. Reichnek hívták. Hárman voltak fiútestvérek, mindhármukat más néven ismerték. Lajos Egrire, Gyula Révaira magyarosította a nevét. Sokféle munkával próbálkozott. Úgy kezdte Pesten, hogy katonai nyomtatványkereskedő volt. Nem a Hatvany cukorbárók és nem a gazdag kereskedők kasztjába tartozott. Ezért is különleges teljesítmény, hogy egy ilyen vagyontalan, kispolgári családból ilyen országos hírnévre verekedte magát. 
– Én azon csodálkozom, hogy miután közismert, népszerű szerző lett, keresték, olvasták írásait, élvezték a kabaréjeleneteit, mégsem szabadult meg az anyagi gondoktól. Olyan kicsi volt akkoriban a honorárium?
– Nem. Nagyon jól fizették, sőt megkockáztatom, hogy azt mondjam, a legjobban fizetett ponyvaszerző volt. Van egy levelében egy olyan megjegyzés, hogy a Nova Kiadó, amely a könyveit jelentette meg, s amellyel később, az utolsó könyve, a Csontbrigád megjelenése előtt szakított, öt év alatt mint-egy ötvenezer pengőt utalt át neki. Mai pénzben ez durván úgy nyolcvanmillió forint. Ez rengeteg pénz, csak nem tudott bánni vele. Megvoltak a maga gyengéi, szenvedélyes ember volt minden értelemben, a kártya, a szerencsejáték elvitte a nagyját. Az egyik kortárs leírta, hogy amint a tiszteletdíját megkapta, bement a rulettbarlangba. Akkoriban sok illegális kártyabarlang létezett, nagy tételben ment a játék, gyakran már az első dobásnál besöpörték az egész pénzét, még egy gyufáravaló sem maradt meg belőle. De mondom, jól fizették. Amiatt viszont, hogy nem tudott bánni a pénzzel, állandó lakása sem volt. Amikor pénzhez jutott, a pesti Continental szállóban lakott. Akárcsak most mi, a PIM-delegáció a marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásár idején az itteni Continentalban. Tegnap ki is mentem a városba, és vásároltam egy fehér foltot, amit A fehér folt című könyvére utalva, stílszerűen a kiállításunk egyik pannójára ragasztottam. Rejtő tehát, amikor nem volt pénze, hol barátoknál húzta meg magát, hol feleségeknél. Most már azt is tudjuk, milyen sorrendben következtek a feleségek. Elég rövid lefolyású házasságok voltak. Lényegében kettőről tudunk, és mindkettő a gépírónője volt. Ő elég férfias jelenség volt, tapadtak rá a nők, de mégsem a szép színésznők közül válogatott, hanem a gépíró kisasszonyaival kötötte össze az életét. Perczel Olívia, aki a Központi Levéltár munkatársaként végigkutatta az egész levéltárat, és számos Rejtő-dokumentumot ásott elő, többek közt a válási iratokat is közzétette a kötetünkben. Tudjuk, hogy a feleséggel mennyi hozományt kapott, amit válás után vissza kellett adni, és mennyi asszonytartást kellett fizetnie.
– Szóval sok mindent megtudhatunk róla ezen a vásárhelyi kiállításon. Az egyik tárlóban láthatunk egy cservonyecet.
– Ez egy papírbankó másolata, rajta Lenin.
– Valós pénz volt?
– Ez is többszörös csavar. Ilyen csavarokra épül az egész kiállítás. Ez valódi, az egyik kedvencem egyébként Gorcsev Iván révén. A cservonyec egy cári arany tízrubeles, értékes pénz volt, az aranytartalmát tekintve mind a mai napig igen keresett a numizmatikai piacon. Ahogy a szovjet hatalom győzött, az aranypénzből papírpénzt csináltak, a cár helyett rákerült Lenin. A Gorcsev Iván hercegi énjének manifesztuma volt a cservonyec. A kismatróz magát hercegnek vélte vele. Itt van egy másik álrelikvia is: a 14 karátos autó slusszkulcsa. Lényegében egy Moszkvics vagy egy Skoda learanyozott slusszkulcsa. A 14 karátos autóban nem látni az aranyat, a karosszériát készítették abból, mi – parodizálva a jelenséget – kifordítottuk, látható az aranyszín. Ami nem hamisítvány, az a kéziratmásolatok. A viszonylag olvasható kéziratok közé tartoznak, de ezeket sem könnyű kiolvasni. Különben egy átlagos Rejtő-kézirat kiolvashatatlan. A Petőfi Irodalmi Múzeumban megtalálható Rejtő fiatalkori naplója. Hónapokat szántam arra, hogy megpróbáljam kibetűzni, nem ment. A kézírás ötven százaléka kiolvashatatlan. Egy grafológus biztos érdekes dolgokat hozna ki belőle. Egzaltált ember volt.
– Még sok mindent el lehetne mondani a kiállítás kapcsán, örülhetnek neki a Rejtő-rajongók. Nagy munka lehetett összehozni, de azt hiszem, élvezettel csinálta.
– Természetesen. Ahogy mondani szokás, ezt a kutatómunkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni. A kötet lezárása óta is kerültek elő kisebb-nagyobb újdonságok. Befejezésként az utolsó tárlót mutatnám, ahol szabályosan helyeztük el a tárgyakat és a feliratokat, ez ugyanis már nem paródia, ez a komoly dokumentumanyag. Rejtő életpályájának megannyi szomorú tényét tükrözi a gyűjtemény. Talán a legérdekesebb az a távirat, amit az utolsó gépírónője őrzött meg. Őt nem vette el feleségül, mert már férjnél volt. De egyébként ebből is lehetett volna házasság. A táviratban ez szerepel: „5-ig a Japánban, ha kell, telefonáljon a Kovácsnénak”. Az írónak telefonhívási fóbiája volt. Inkább küldött egy táviratot, hogy őt hívják föl, mint hogy ő telefonáljon. Élete vége felé megviselt idegrendszerrel töltötte napjait. Idegszanatóriumba is került, betegen és katonai célokra használhatatlanul, mégis egy feljelentés nyomán elvitték frontszolgálatra. Itt van az újságcikk, ahol egy egész oldalas anyagban kiszerkesztették őt. Álnéven tette ezt valaki, azóta sem derült ki, hogy ki volt. Ennek nyomán egy nyilas feljelentette, elvitték, nem lehetett megmenteni. Élete utolsó dokumentuma egy katonakönyv, benne a származását megbélyegző sárga jellel. A haláldokumentumokból tudható az is, hogy ő ugyan azt terjesztette magáról, hogy leérettségizett és orvosi egyetemre járt, de ez is csak legenda volt. A valóság az, hogy a kereskedelmiből is kicsapták. Posztumusz dokumentumból, a veszteségkartotékból látható, hogy munkaszolgálatos volt. A halálhelye Jevdakovo a mai Oroszországban, nem Ukrajnában. Sírjának sorszáma nem ismeretes. A holtteste nem került elő, azt sem tudjuk, mi okozta a halálát. Vannak, akik azt mondják, meg sem halt. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató