Az én útvesztői
2011-10-21 14:11:41
- Bölöni Domokos
Kerlést is megörököltük Bethlen nagyapám után; el is mentem 1990 után egy alkalommal megnézni az ottani helyzetet, az egykori híres dendrológiai parkot.
Mint ahogy az agysejtek halnak el, úgy jön az ősz / valahonnan a hátunk mögül, alattomosan lép át / fölöttünk, elborul lassan az idő, a ködök mögött / szinte megáll a szív, óránként, majd naponta, végül / évente dobban talán, kétéltűek, őshüllők haldokolnak / egy gyalázatos dimenzióban, amelyben hatalmasra / zsugorodik a tér s az idő, a mi időnk pedig az egyéltű / létre sem lehet elég... (Ferenczes István) * Kerlést is megörököltük Bethlen nagyapám után; el is mentem 1990 után egy alkalommal megnézni az ottani helyzetet, az egykori híres dendrológiai parkot. Egy ott megismert autóstopos révén jutottam hozzá a Németországban kiadott 19. számú Heimatbuchhoz, amit innen kitelepült szászok adtak ki. A 19-es Kerlésről szólt, és ott olvastam, hogy 1946-ban az Ausztriából visszatért szászokkal bontatták le a kastélyt, hogy román iskolát építsenek belőle, de elitták a pénzt; így a román gyerekek a szász iskolába jártak. A dendrológiai park fáit kivágták, annak az árát is elitták. Így írja le egy szász. Bethlen Bálint nagyapám, aki az utolsó tulajdonos volt, nem tudta karbantartani Kerlést, mert nem volt pénz rá, a perceptorok (adószedők) annyira fosztogatták, szorongatták a földbirtokosokat az első, 1920-as földreform után. Most pedig kínlódunk, küzdünk a kerlési maradvány-birtokrészekért is. Legnagyobb örökségünk a kötelességként ránk maradt küzdelem. (Oláh-Gál Elvira beszélgetése gróf Bethlen Anikóval) *
– Egyik korai, még a hetvenes évek közepén írt versedben azt állítod, hogy „életed: balkáni torzó”. Szerinted még ma is, egy emberöltővel a vers születése után is igaz ez az állításod? – Nem. Már nem igaz. De a hetvenes években, életem mélypontján joggal hihettem. Minden egyszerre zuhant rám, kirúgtak a Tükörtől, mint közveszélyes munkakerülőt bármikor letartóztathattak volna, ki akartak lakoltatni a lakásomból is, be kellett jelentenem Kúti István színész barátomat, balesetben meghalt a szerelmem, kiderült, nem megyek Olaszországba, soroljam még? De aztán változni kezdtek a dolgok, felvett a Művelődés, Kútival jól kijöttem, akkoriban, igaz, keveset voltam otthon, megismerkedtem későbbi feleségemmel, Katival, akinek nagyon sokat köszönhetek, ha rendszeres lottózót nem is sikerült faragnia belőlem, mellette szoktam rá a rendszeres munkára, és írtam, egyre csak írtam eszeveszetten, ámokfutó dilettáns módjára, azt képzelve, hogy beleírom magam a jövőbe, aztán negyvenegy éves koromban váratlanul összeomlott a kommunista diktatúra, amit senki nem gondolhatott komolyan, ránk esett a szabadság, és végre utazhattam is. S megírhattam eszelős terveimnek jelentékeny részét. Hogy mi lesz, nem tudni. Magamról A démon női alakot ölt című verseskönyvemben – ami „lírai napló” alcímmel jelent meg, noha eredetileg, magtalan hiúságomban, eszelős gőgömben azt szerettem volna a cím alá írni, hogy „Bogdán László őszikéi”, de erről hűséges kiadóm, Káli Pista lebeszélt, „Talán még korai!”, mondta –, annak is a borítóján Én címmel jelent meg egy versem. Átmenetileg búcsúzzunk talán ezzel, ennél többet soha sehol nem vallottam be magamról. S már nem is fogok. „Elvesztettek. Megtaláltak. Eljátszottak velem. / Felragyogott, tündökölt a belső végtelen. / Egyedül jődögéltem eltűnő faluvégen, / s míg magamat kerestem, setét, kopár vidéken / pörgettek, gurítottak, színes üveggolyót. / Feltámadt, ami nem volt. Tükrünket, a folyót / fújta, megárasztotta. Gonosz, égi kobold. / Kinek alakja sincs már. Éjszaka ő a hold. / Voltam, vagy nem voltam? Elfeledve pörögtem, / Rongyos Paprika Jancsi, énjeimmel köröttem. / Világ-útvesztő tárult. Furtonfurt mentem, / jöttem. / S míg ágyamba ájultam, másztam, csak másztam egyre / oszlopra, körtefára, toronyba, kopaszhegyre. / Elrabolt egy látomás. Körém zárult örökre.” (Lövétei Lázár László levélinterjúja Bogdán Lászlóval) * Székelyföld, 2011. szeptember.
