Apám telének története

E szokatlan címmel került közönség elé a marosvásárhelyi Kultúrpalota Art Nouveau galériájában Mariana Şerban grafikus egyéni kiállítása. Csak két hétig volt látogatható, érdemes kissé részletesebben visszatérnünk rá. A művésznő gyakori szereplője a közös tárlatoknak, sokan kedvelik színes grafikáit, egy ilyen megmérettetés azonban nem csak azt mutatja meg, milyen értékekkel vértezte fel művészetét, önvallomásra, üzenetek megfogalmazására is alkalmat ad. Az anyag, amelyben az alkotó szeretett édesapja emlékét idézi, érzelmileg telített természetesen, de a kiállításon nem ez a fő meghatározó. A látvány, amit a kiállító három és fél évtizedes alkotómunka tapasztalatával, érett, kiforrott látásmódjával és eszköztárával hozott létre, az élet teljességét sugallja, mindazzal a gazdagsággal, ami anyagi és szellemi valóságunk egyik legfőbb jellemzője.

„Semmi patetizmus, semmi könnyfakasztás – olvasható a kiállítás katalógusában Cora Fodor tollából, aki méltató gondolatait a megnyitón is kifejtette –, visszafogottan, a szeretet tiszta érzésének méltóságával, a szomorúság árnya nélkül” mesél édesapjáról a festő-grafikus. „Ha az apa fizikailag már nincs is jelen, a művésznő tudja, hogy örök kapcsolatban marad vele, s ezt a munkái által teszi láthatóvá.” (...) „Egy ideje az alkotó szükségét érezte a naplószerű önvallomásnak, ezt későbbi munkákat kiváltó szikraként fogta föl, akkor is, ha sosem volt az előzetes vázlatozás híve. A naplólapjai szép, önálló tárgyakká alakulnak, jóleső borzongással lapozod fel őket, mindenik lap meglep egyediségével. És minden oldal egy leendő újabb mű kiindulópontja lehet. Valójában napi élménytöredékek, gondolatfoszlányok, életmorzsák, rajzok, kollázsok, érzelmi megnyilatkozások, melyekkel a művész megszabadulhat a nap nehéz terheitől, prózai súlyfölöslegétől, vagy éppen ellenkezőleg, szellős lírai elmélkedésekre kell gondolnunk. Papírzsebkendő darabkákra, apró, száraz virágokra, színházi belépőjegyre... és sok, sok, sok rajzra, rögtönzésre, gesztusra.”

És a legvégén, végkövetkeztetésként Cora Fodor ezt hangsúlyozza Mariana Şerban világáról: „A dolgok látszólag történetté állnak össze. Keressük az összetevőket, az egyesítő erőket, a tetőpontot és a megoldást. Az alakok s a képek szavakká válnak, a szavak ismét képekké. Első olvasatban. Az alámerülések azonban, amelyekre a művésznő késztet – akárha történetet láttatna a történetben – lehetővé teszik, hogy az üzenetek testi rétegződéseit is felfedezzük. Vagyis a lényeget. A történet csupán a burok, az epidermisz. A mag, a belső rész nehezebben adja meg magát. A mikroképek sokasága hosszasan rabul ejt, mindenik előtt külön-külön is időznöd kell. Arra ösztönöz, hogy próbálj még többet megérteni a látványból. Hogy kapcsolódásokat, összefüggéseket keress. Ekképpen az ő világa a te világoddá is válhat...” Ebben teljesen egyetérthetünk az elemzőn méltató művészettörténésszel.