Amit ki kell törölni
Antal egyedül ballagott, maga sem tudta, merre.
Azt viszont tudta, napokig ő lesz a főcím az ismerősei pletyóshow-jában. De nem tehetett másképp.
Pár órája temették el édesapját, s a toron az ebéd után jött a bor, a sör. S a szomorkodást adott pillanatban felváltotta a Zavaros a Nyárád. Zavaros volt már mindenki, bár úgymond azért énekelték, mert Tatesznek ez volt a kedvenc nótája. Anti ezt még nem kommentálta, de amikor már mindenki azt üvöltötte, hogy Inni kell, ha meghalunk is, elszakadt a film. A gyászoló fiú odalépett a hosszú asztalhoz, megragadta a terítőt, s lerántotta. Repült a leves, szúnyogtáncot roptak a fasírtok, vulkánként robbant egy szódavíz, s hogy valaki félre ne értse, Anti is üvöltött, mint egy fogyókúrás sakál:
– Mindenki szedi a sátorfáját! Két perc múlva bűze se legyen itt! Apám fölött még meg sem rogyant a föld , s itt máris beindult a dáridó! Na, ennek vége, mars kifelé!
Antal bandukolás közben úgy érezte, nem lát.
Otthon maradt a szemüvege, de ez most nem zavarta annyira. Tateszt, az édesapját szemüveg nélkül is látta maga előtt. Ezért nem ment a hidegházba, nem nézte, hogy öltöztetik, nem ült be a siratók közé sem, egy koporsót kísért ki a gödörig. Neki maradjon úgy a Tatesz, ahogy emlékezett rá. Ahogy együtt mentek ki a focimeccsre, ahol ő az érvényes klubtagsági könyvvel belógott, az apja pedig a régi, lejárt könyvét mutatta. A jegyszedők mosolyogtak, beengedték, ismerték, azt gondolták, Anti bácsi öregszik. Pedig...
De ez az ő titkuk volt, akárcsak a két korsó sör és a két málnaszörp. Ezeket a dolgokat nem lehet, nem szabad kitörölni.
Így él majd tovább a Tatesz.
S akkor a nagy halottas ceremóniákban ne jöjjenek neki a dalolással! Nem buli van, elvesztettünk valakit! Ha nincs tisztelet, nincs gyülekezet! Mindenki menjen a szeme csipás világába!… Mire visszaért, otthon már csend feküdt a kúriára. Az udvar rendbe pofozva, a nagy asztalt visszavitték a plébániára, mindenki az éjszaka leplével készült takarózni. Antal is erre készült, de előbb még körbejárta a házat. Ez mindennap az esti körút járuléka volt. Most egy kicsit el is túlozta. Nem volt kedve az álomhoz. Ébren beszélgetett édesapjával mindenről, ami földi, égi, valós vagy valótlan. Nehéz ilyenkor megbarátkozni azzal, ami megváltoztathatatlan. Próbálgatta, majd bekotródott a házba, a zuhany, aztán a paplan alá. Senkivel semmi baja nem volt, csak az álommal, az nem jött. Kicselezni is próbálta, kiment, rágyújtott. Megfogadta a csillagoknak, többet nem cigizik, de kevesebbet sem. S elment megint az álmok birodalma felé, de útközben a konyhában egy deci altató rumot is lehanyigált.
El is aludt, már elmerült az álmok csodálatos világában, amikor felvisított a telefonja. Elsőnek a tévé távirányítóját nyomta a füléhez, nem válaszolt, félig ébren aztán kimatatta a mobilt. Rábambult, és hirtelen felébredt. Tatesz hívta. Lenyomta a gombot, rekedten szólt bele:
– Igen, Tatesz?
– Valentin sunt, vă deranjez, dar am trecut graniţa, pe unde să iau…
Anti annyit kinyögött, hogy greşeală, tévedés, beletapenyolt a papucsába, bagót nyomott száraz ajkai közé, s bár tudta, hogy éjfél után a legkárosabb a dohányzás, kiment, leült a köszöbre, kifújta a füstöt, és kitörölte a mobiljából az édesapja számát.
Világossá vált számára: vannak olyan dolgok, amiket muszáj kitörölni.
Nagy László Mihály
