Akkreditáció

• 2011-07-26 13:48:29

• Joó Kristóf

Teljesen érthető, hogy az utóbbi évtizedekben az egykorvolt szocialista államokban afféle neologizmusként került közhasználatba az akkreditál, akkreditáció szó.

Teljesen érthető, hogy az utóbbi évtizedekben az egykorvolt szocialista államokban afféle neologizmusként került közhasználatba az akkreditál, akkreditáció szó. Érthető, mert az egykori Szovjetunió „csatlós országaiban” – értsd: az egykor szocialistának nevezett „keleti tömbben” – a társadalmi funkciók és intézmények többségének rendkívül egyszerű „közelfogadottsági” státusa volt. A kétes emlékű Aczél György (magyarországi) művelődési miniszter híres három T-je értelmében voltak tiltott, tűrt és támogatott intézmények. Mindez persze jószerével már a múlté, manapság egy nagy léptékben, fontos társadalmi funkciót vállaló/ellátó intézmény államilag elismert státusnak örvendhet akkor is, ha teljesen magánkézben van. Az akkreditáció voltaképpen ennek elismerése. S mert vannak, akik rendszeres sajtófogyasztó létükre ma sincsenek teljesen tisztában e fogalom többrétű jelentésével, következzék alább néhány részletkérdés.

Egy újlatin nyelv hatáskörzetében élve Olvasóink többsége nyilván hallja, érzi, hogy az akkreditáció szóban ott a kredit (credit), vagyis a ’hitel’. A latin nyelv – és nyomában az újlatinok – a credere igével a ’hinni’, illetve ’bízni’ jelentéseket vonta össze. Ennek nyomán a ma hitelkártyával fizető embernek „kreditje van”, vagyis bankja megelőlegezve feltételezi – persze némi haszonért! – ügyfelének hűségét, jó fizetőkészségét (persze esetünkben a bizalom álságos szó a mögötte meghúzódó üzlet megszépítő leplezésére!). És kredit-pontokat szereznek, akik „hűségesen” vásárolnak vagy éppenséggel vizsgáznak egy felsőoktatási intézményben.

De lássuk az akkreditációt! A szó elején levő a- prefixum nagyjából annak felel meg, ami a magyarban a meg- igekötő. Az akkreditáció tehát elsősorban ’meghitelezés’. Az újabb szóhasználatban azonban inkább a minősítés, illetve a minőségtanúsítás jelentése szűrődött be a szó jelentéskörébe. Ennek értelmében – és egyelőre az oktatáspolitika háza tájára figyelve – „egy képzési vagy oktatási intézmény, program akkreditációja annak a külső garantálását jelenti, hogy az intézmény, program megfelelő minőségű és a különféle előírásoknak, akkreditációs szempontoknak megfelelő képzést nyújt.” Az akkreditáció tehát egy (államilag) előre meghatározott, alaposan szabályozott szempontrendszernek való megfelelés nyomán mondatik ki. Hogy a leggyakrabban hallott példára hivatkozzunk: a Sapientia EMTE akkreditációjának az az értelme és tétje, hogy az intézmény „bebizonyítsa”, hogy kínálata és képzési minősége a román állam felsőoktatási törvénye minden követelményének megfelel, teljesíti a „standardokat”, ennek nyomán pedig jogosult az államtól normatív – vagyis rendszeres – támogatást kapni. Az akkreditáció viszont az állam részéről kimondott „bizalom”, „hit” abban, hogy a Sapientia EMTE a továbbiakban is megfelel a felsőoktatási törvényben rögzített normáknak.

Az akkreditált képzések – például bizonylat kiadásával záruló nyelvtanfolyamok – szintén hivatalos elismerésnek örvendenek, még ha a kiadott tanúsítványok hatálya olykor időleges is (bizonyos nyelvvizsgáké például).

Az akkreditáció persze más területeken is használt kifejezés. Minőséghitelesítési értelemben így leginkább laboratóriumok vonatkozásában használatos, vagyis ezeknek a laboratóriumoknak a kutatási/vizsgálati eredményeit az állami szervek az akkreditáció kimondásától kezdve kötelesek hitelesnek elfogadni. De ugyanezt a kifejezést használják újságírók, nagykövetek, konzulok esetében is, olyanokéban, akik munkájuk minőségével vagy más államok kinevező gesztusa révén „kötelesen” elnyerik állomáshelyük hivatalos elismerését.