Akiben a világ lelke megnyilatkozik

Nem tudnók megmondani, hogy kinek jelentett többet Bács Ferenc torontói fellépése – a művésznek-e mint születésnapi ajándék vagy az itteni magyaroknak?

Nem tudnók megmondani, hogy kinek jelentett többet Bács Ferenc torontói fellépése – a művésznek-e mint születésnapi ajándék vagy az itteni magyaroknak?

Noha általában a színészek ugyanúgy kényesek életkorukra, mint a nők, Bács Ferenc hiába titkolózott volna. 75. születésnapja alkalmából művészete előtt fejet hajtott az otthoni sajtó, köszöntötték a barátai, gyönyörű méltatások idézték fel szakmai pályafutásának és életének főbb állomásait. Születésnapi tortáján a gyertyát azonban New Yorkban fújta el, ahová feleségével, Edina asszonnyal érkezett baráti meghívásra. Ennek az észak-amerikai útnak egyik kitérője volt a torontói látogatás. Miután a világhírű Kennedy röptéren technikai okok miatt többórás várakozásra kényszerültek, végül Buffalóba érkeztek, ahol régi, kedves marosvásárhelyi szívélyességgel várta őket a St. Catharines-ben élő Szőlősi László és felesége, Ildikó. Ők mutatták be Bács Ferencéknek a Niagara vízesést és a pompás dél-ontarioi környék néhány nevezetességét. A felejthetetlen látvány minden előző bosszúságért kárpótolta a vendégeket, akiket Torontóban a hármas születésnapot ünneplő Stadler Tímeáék lakásán vártunk nagy szeretettel. Nagyjából erdélyi származású fiatal családok társaságába cseppentek, akik – bár aligha találkozhattak Bács Ferenccel a világot jelentő deszkákon –, boldogan üdvözölték az elhagyott otthon üzenetének tolmácsolóját. Nagy igyekezetünk, hogy a torontói magyar közösség gátszakadásos hangulatától megóvjuk őket, sikertelennek bizonyult, mert a rossz hír gyorsan terjed – és amióta internet is van a világon, semmi nem állhatja útját. És mintha mindig együtt gyönyörködtünk volna a gyermekek játékában, a hibátlan kiejtéssel énekelt „Boldog, boldog születésnapot” dallamában, mintha nem is az óperenciás tenger innenső partján, hanem valahol a Hargita fenyveseinek hűsében koccintanánk a jövő letéteményeseire, már az első félórában tisztázódott, hogy „rendes magyar emberek” a meghívók és vendéglátók, akiktől nem kell senkinek félnie. Sőt, olyan önzetlen gesztusokra is képesek, mint Branyiczky Katinka, aki a lakását átengedte a vendégeknek ittlétük idejére.

Másnap részt vettünk a torontói Első Magyar Református Egyház évi piknikjét bevezető istentiszteleten, amelyet az oshawai magyarokkal közösen szerveztek a gépkocsigyáráról ismert Oshawa város közelében.

Délután és másnap délelőtt próbáltunk mindent megmutatni vendégeinknek, amit Torontóból érdemes látni. Meglátogattuk az Ontario-tó scarborough-i sziklapartját, amit The Bluffs-ként emlegetünk, a belvároson is átszaladtunk, hogy aztán kis időt eltölthessünk a világhírű CN toronyban is.

A hétfő esti előadásra az Első Magyar Református Egyház Károlyi Gáspár Termében került sor a Kalejdoszkóp c. folyóirat égisze alatt nemrég hivatalosan bejegyzett Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub rendezésében (az éveken át Kaleidoszkóp Irodalmi Kávézóként ismert kulturális szervezet új elnevezése.) Ennek a klubnak a célja az egyetemes magyar kultúra továbbadása, védése. Ezért hívtunk meg évadnyitó rendezvényünkre olyan előadóművészt, aki ismeri az összmagyarság örömeit, fájdalmait, akinek neve minden idők egyik legjobb Ádám- és kétségtelenül a legjobb Márai-alakítójaként vonul be a magyar színháztörténetbe, aki nemcsak ifjúságunk tanúja volt Marosvásárhelyt, hanem meghurcolt, száműzött felnőtt sorsunk elszenvedője is Erdélyben és az anyaországban.

Bács Ferenc színművészt felállva, tapssal fogadta a közönség – hadd aposztrofáljuk a költőt – örülve, hogy láthat itt, Torontóban „fehérek közt egy európait.”

A közhelyszerű megjegyzés, hogy zsúfolásig megtelt a terem, ezúttal szó szerint értendő, hiszen a 180 férőhelyes díszteremben sokan nem kaptak már ülőhelyet, és állva hallgatták végig a művész önmagával folytatott „műsoros beszélgetését.”

És Bács Ferenc mondta, olvasta a megsárgult naplójegyzeteken gyöngyszemekké nemesült üzeneteket Kós Károlytól Tamási Áronig, Móra Ferenctől Wass Albertig, R. Fulghum gondolataitól Kiplingig, hogy aztán észrevétlenül eljusson az emigráció magyar irodalmának egyik legnagyobb mesteréig, Márai Sándorig. És bár a haza Kós Károly szavaival üzent utánunk, Bács Ferenc mondandója visszahangzik Márai gondolataiban is: „A haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja.” (Füves könyv)

Őszinte és végtelenül szerény ember Bács Ferenc, aki tehetségét, hatalmas tudását, emberismeretét az élet szeretetének, az emberek közötti megértésnek a szolgálatába állította. Aki akár vallhatja is Máraival, hogy „Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, s ezért jó volt az is, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz. Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem. Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.” (Füves könyv: Arról, hogy semmitől nem kell félni)

Szavait hallgatva, „egy finom angol Úr, kinek hangja, mint a lágyselyem...” – gondoltuk sokan, de nemcsak a kellemes hangszín bűvölte el hallgatóit, hanem anyanyelvünk ezernyi csodájának, árnyalatának tudatos megidézése is. Olvastuk azt is méltatóinak tollából, hogy olyan „művész, kinek... kifinomult modora, kellemes megjelenése, bársonyos hangja rabul ejti az embert.” És valóban, csak a hangjával dolgozik, látványos gesztusok nélkül, az irodalmi szövegekhez igazodó méltósággal és alázattal, meleg derűvel, olykor finom humorral, mintha észre se venné, hogy megáll körülötte az idő, és életre kelnek hallgatóiban a régóta szunnyadó érzések, gondolatok – hogy lélekben haza repülünk és egymás keze után nyúlunk, mert oldódik bennünk az idegenség és az ellenségeskedés görcse... Hogy ismét Márait idézzük, „Az emberi aljasság mértéke oly korlátlan, hőfoka oly égető, találékonysága oly eredeti és változatos, megnyilatkozási képletei oly meglepőek, hogy néha meghőkölünk, s úgy érezzük, ez a legnagyobb emberi erő. De később úgy tapasztaljuk, valahányszor az emberi aljasság támad, rögtön jelentkezik az emberi segítség is. Legtöbbször gyámoltalanabb a segítő szándék, mint az aljasság, bátortalanabb, tétovább. A segítség erejét bajosabb megszervezni. De jelentkezik, kérés és hívás nélkül, néha nagyon szemérmesen, s egyszerre látnod kell, hogy az aljassággal szemben az emberi szándék megszervezi a segítséget is. Néha későn. Néha tökéletlenül. De végül diadalmasan…” (Füves könyv: Az aljasságról és a segítségről)

Valami ilyesmit éreztünk ezen a csodálatos Bács Ferenc-esten, amelynek fővédnöke dr. Pordány László nagykövet volt. Védnökséget vállalt ft. Sajgó Szabolcs SJ, Vaski Gábor és nt. Vass Zoltán, a Mátyás Pincétől pedig Kovács László és Ibolya. A szervezésben, a vendéglátás gondjainak megoldásában nagyon sokat segített Branyiczky Katinka és családja, Mudlic Kató és János, Szőlősi László és Ildikó, Telch György, valamint a templom presbitériumi tagjai, Molnár Imre gondnok, Onye Oszkár és Herman Béla.

Dancs Rózsa

a Kalejdoszkóp magyar–angol
kulturális folyóirat (Kanada)
főszerkesztője