„A szerepnek a lelkedhez is kell simulnia”

Mózes Erzsébet 1960-tól nyugdíjazásáig, közel négy évtizeden át szolgálta Tháliát. Egy évadot a Székely Színház, majd a Marosvásárhelyi Állami Színház, illetve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színhát tagjaként lépett színpadra, és szerette meg a közönség. A 2000-es években ritkábban hallhattunk róla, az utóbbi pár hét azonban újra a közfigyelem előterébe hozta, kitűnő alakítással örvendeztette meg a színházlátogatókat a Spectrum Színház sikeres, új produkciójában. Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének Pozsgai Zsolt által színpadra alkalmazott változatában a dadát, Ninit keltette életre. Ennek kapcsán próbáltuk feleleveníteni a művésznő vásárhelyi otthonában pályája néhány meghatározó mozzanatát, felidézni színházi emlékeit, érzékeltetni mai életérzéseit, foglalatosságait. 

 

– Ki és mivel tudta meggyőzni, hogy visszatérjen a színpadra?

– Nem kellett engem különösebben győzködni. Késő este, vagy lehet, hogy már éjszaka volt, felhívott Kincses Elemér azzal, hogy Mojszika, lenne egy szerep. Nem nagy, de szép szerep. Olvastad Márai regényét, A gyertyák csonkig égnek-et? Hát hogyne olvastam volna! Nem is egyszer. Sőt láttam is azt a nagy előadást, amelyben Agárdy Gábor keltett bennem rendkívüli benyomást. Na, abban a darabban a dada szép szerepét elvállalod-e, kérdezte Elemér. Én rendezem! – szólt az újabb érve. Persze, hogy azt válaszoltam szinte félálomban: elvállalom. Ezen kapva kapott, s mondta is, hogy augusztus huszonvalahányadikán kezdődnek a próbák. Elemérben megbízom, ezért is vállaltam. Több olyan előadásban szerepeltem, amit ő rendezett, jól volt velünk, Istvánt is sokat rendezte, talán még túl sokat is. Ezért is mondtam egyből igent. 

– Az előadáson mindvégig az volt a benyomásom, hogy jól érezte magát Nini bőrében.

– Nagyon jól éreztem magam. Amikor kiderült, hogy lesz ez a feladatom, újraolvastam a könyvet, és ott is olyan szépeket mondanak róla. Tényleg nagy kedvem lett hozzá. Más is eljátszhatta volna. Azt, hogy vékony s törékeny öregkorára, nem lehetett eljátszani, elvégre adva volt egy kövérkésebb alkatú színésznő.

– Aki a darabbeli szereplőnél fiatalabb, hiszen valahol a szövegben elhangzott, hogy a dada 90 év fölötti.

– Ezt az életkort mi iktattuk be, arányítani kellett Tatai Sándor és Kárp Gyuri korához. Mondtam is, hogy tőlem mind emelhetitek az évszámot, százat is írhattok nyugodtan, én nemsokára úgyis nyolcvan leszek, nekem mindegy.

– Az említett két kollégával az eltelt évtizedekben sokszor lépett színpadra.

– Sokszor bizony. Kárpból csak úgy folyik a sok sztori a szünetekben. Többnyire én vagyok a hallgatóság.

– Hosszú szünet volt az is, amíg újra láthattuk a színen. Úgy képzelem, hogy a színészben ilyenkor felfokozott, sőt túlzott a bizonyítási kényszer. Ennek semmi jelét nem láttam az előadáson.

– Tulajdonképpen nem volt bennem az az érzés, hogy na, én most megmutatom, mire vagyok képes. Úgy éreztem, szeretem ezt a Ninit, tudok vele azonosulni, nem kell messze mennem érte, csak nagyanyámig. Milyen önfeláldozó volt, hogy tizenegy gyereket szült, és hármunkat még felnevelt! Mindig eszembe jut, amikor bemegyek a színpadra, és kérdi Sándor: Még ébren vagy, Nini? S válaszolok: Láthatod, én már nem fekszem le soha. Nagyanyám mindig azt mondta, s már bánom, hogy ezt a darabban nem használtam fel: Én lábon halok meg! Mert annyit dolgozott. És tényleg úgy is halt meg.

– Ezzel kérdés nélkül is jelezte, hogy miből építkezett, amikor életre keltette ezt a rokonszenves figurát.

– Igen, ebből sokat merítettem. Az a mérhetetlen szeretet, amivel minket körülvett, most is visszaköszönt. Hárman voltunk testvérek, három lány, az egyik tíz évvel, a másik nyolccal nagyobb, mint én. Emlékszem, mennyire szerette őket, hogy izgult az udvarlókért! Nekem olyan hosszú hajam volt, hogy el sem lehet hinni, s azt milyen gonddal simítgatta, fonta reggelenként! Hogy nézett utánam, amikor mentem az iskolába, s mondta büszkén, rajongással anyámnak, na, nézd meg, hogy megy! Olyan, mint egy penna! Ez a szeretet nem felejthető. A szerepem egyik-másik mondata ezt mindegyre eszembe juttatta. Talán innen táplálkozva sugárzott a színpadi alakból az az érzelem, amit a nézők közül sokan megéreztek. Tulajdonképpen, amikor átgondoltam a szerepet, arra gondoltam, a feladatom az, hogy szeressek, hiszen szeretve vagyok. Olyan viszony alakult ki a darabban Nini és az ezredes közt, mint anya és fia között.

– Akaratlanul is az érzelemre terelődött a beszélgetésünk, adódik hát a kérdés: érzi-e azt a szeretetet, ami a nézőtérről ön felé is árad?

– Igen. Akik megnéztek és ismernek, a volt osztálytársaim közül is hárman-négyen, mind felhívtak. És mindenki örült, hogy újra színpadon láthatott, nem léptem végleg vissza a színpadtól. Török Viola, a társulat vezetője azt mondta, hogy most kezdődik a színészi pályám második szakasza. Ezt aligha hihetem, de sosem lehet tudni.

– Az a sok tapasztalat, a nagy színpadi rutin, ami felgyűlt az évtizedek folyamán, könnyen előjött és aktivizálódott a próbák során?

– Előjött. És még Sztanyiszlavszkij is, egy-egy olyan elmotyogott félmondat formájában, amit mi annak idején viccesen úgy hívtunk, hogy hátsó gondolat. Ezeket én mindig elmondtam az olvasópróbán, és a kis társulatban azok, akiknek ilyesmiben nem volt részük, csodálkoztak, nem tudták eldönteni, hogy vajon ezeket be kell-e írni a szövegbe. Érthetetlen volt számukra, hogy ki is mondom azt, amit szövegolvasás közben gondolok. 

– Annak idején a színészi pályája kezdetén természetes volt ez a fajta viszonyulás a szöveghez, szerephez? Közel hat évtizeddel ezelőtt friss marosvásárhelyi végzettként Temesvárra került, de onnan hamar visszajött, és még bekapcsolódhatott a híres Székely Színház utolsó évadába.

– Igen, ez szokás volt akkoriban. A kis pótszöveggel, amit elmormogtunk, magunkat segítettük, hiszen így könnyebben tudatosult, hogy az olvasottak milyen gondolatot váltanak ki bennünk. A kezdetek különben elég gyakran eszembe jutnak. Ahol igazán jól éreztem magam, és ha ott maradok, biztos sokáig jó helyen lettem volna, az Temesvár volt, ahol a Taub János vezette színházban pályakezdőként négy szerepet kaptam. Szerettek ott engem, Taub jónak tartott. Rám osztotta például A medikusból Piros, a vidéki lány szerepét. Az abszolút nekem való volt. Olyan jól éreztem magam az előadásban, hogy akár most is játszhatnék benne. Emlékszem, hogy vidéki leányként fel kellett keresnem a volt szerelmemet, aki egyetemista társaival lakott együtt. Volt egy kis kosaram, azt teleraktam mindenfélével, hogy ne legyen üres, tényleg érezzem a súlyát, a vizionáláson nagy izgalmamban beleakadtam a kilincsbe, a sok apróság, ringy-rongy pedig kiömlött. A fiúk, a későbbi jól ismert színészek, olyanok, mint Varga Vili, Péterffy, Makra, azt sem tudták, hogy fogják vissza magukat, vörösödtek, sápadtak, én meg ijedtemben zavartan kezdtem kapkodni a holmikat. Lenéztem a nézőtérre, Taub sem tudta visszafojtani a nevetését, de felkiáltott, hogy mehet tovább a játék, a véletlen intermezzo beépülhetett az előadásba. Később, amikor eldöntöttem, hogy eljövök, nagyon lehordott. Azt mondta, itt mindent eljátszhattam volna, s ha idehoznám Ferenczy Istvánt, a „szőke hercegemet”, itt mindenünk meglenne, szerep, lakás, ami kell. Egy darázsfészekbe mész – mondta –, ezt vedd tudomásul! Sokan lesznek előttetek Vásárhelyen. Nők különösen.

– És tényleg darázsfészekbe csöppent?

– Mi az, hogy! Ráadásul az első évadom el is veszett, nem írták be a munkaéveim közé. Sok év teltével, mikor Taub már megjárta Kolozsvárt, Izraelt is, és Budapesten volt, mondtam Istvánnak, tudom, hogy Taub merre lakik, fel fogom keresni. Legtöbbször az Anna presszónál ült nyaranta. Több alkalommal beszélgettünk. Megnéztem az előadásait, nagyon megbecsülték Pesten. Kiváló rendező volt, ezt ott, Temesváron is megéreztem.

– Vásárhelyen pedig mindent a nulláról kellett kezdenie.

– A nulla nulláról! Egy évig szerződésem sem volt, aztán szerződtettek valahogy. Kis szerepeket kaptam. Ha megkérdeztem Tompát, hogy Miklós bácsi, ez milyen szerep, azt mondta: fiúka, egyéni bájjal ez megoldható! És én már annyit éltem „az egyéni bájaimmal”, hogy megutáltam a sok jelentéktelen figurát.

– Melyik szerepénél érezte azt, hogy nem az „egyéni báj” a fontos?

– Voltak méltó feladatok, játszottam jó szerepeket is, de én igazán sosem voltam elégedett magammal. Ha mondták is, hogy jó voltam, kételkedtem benne. Utólag átgondolva, sőt még most is visszagondolva egyikre-másikra, úgy vélekedem, másképp kellett volna megoldanom a feladatot, mint ahogy sikeredett. Kijelenthetem, hogy én nem voltam boldog színésznő. 

– Inkább kishitű volt?

– Igen, az voltam, az vagyok a mai napig. Azért kell engem megsegíteni. Azért tud bánni velem Elemér, mert tudja, hogy engem szeretni kell, meg kell dicsérni, s akkor lehet velem dolgozni.

– Rajta és Taubon kívül ki volt az a rendező, aki tudta, hogy meg kell erősíteni lelkileg, úgy hozhatja ki a legtöbbet a színészi képességeiből?

– Sok szép szerepet kaptam Hunyadi Andrástól. De mások is gondoltak rám. A Nem élhetek muzsikaszó nélküllel úgy volt, hogy Csorba András osztotta ki duplán. Akkor el akartunk menni, már el volt intézve Sepsiszentgyörgyön minden, lakáskulcs a kezünkben, Dukász Anna intézkedett, de én meggondoltam egy éjszaka, hogy nem lesz jó egy kisvárosból egy még kisebbe menni, ahol szeretetre méltó ifjú költőink élték akkor a virágkorukat, gyakorta a Sugásban. Az ivászatoknak sajnos soha nincs jó vége. Visszakoztam, s mondtam Istvánnak, jobb lenne, ha mégis maradnánk. Tulajdonképp inkább én akartam elmenni, ő már kezdett jelentősebb szerepeket kapni. Közben Csorba, aki tudott arról, hogy elkívánkozom innen, marasztalt, fizetésemelést is kínált, nyilván nem sokat, amennyit akkor lehetett, és megígérte, hogy Hunyadival kioszt minket duplán a Nem élhetek muzsikaszóba. Istvánnal én az egyik, ő Erdős Irmával a másik főszereplő páros. Én meg mondtam, hogy ismerem, hogy van ez: mi majd ülünk a nézőtéren, figyeljük, miképpen próbálnak ők, aztán amikor már lejárt a siker meg minden egyéb, mi is szóhoz jutunk. Nem úgy lesz, nyugtatgatott. „Nem jártok a mi próbáinkra, ti Hunyadival külön próbáltok, hogy az egyéniségetek érvényesüljön” – mondta némi felhanggal. Hunyadi ezt megtette, és ennek én nagyon örültem. Csak a vizionáláson láttuk őket, Istvánnal mi úgy csináltuk, ahogy elképzeltük. Mindkettőnkre illett a szerep, és jól sikerült. Ez volt az egyetlen dupla szereposztás, ami úgy érzem, jól bevált. És végül is főleg mi játszottunk, mert kettőjük közt valamilyen problémák adódtak. Az előadás több mint kétszázszor került közönség elé, abból ők húszat sem játszottak. 

– Aztán jöttek a Tamási-darabok, pl. az Énekes madár is. 

– Az nagyon jó volt, mert Miklós bácsi vakon hitt bennem. Azt már lejátsztuk egyszer a főiskolán, csak akkor 1956 miatt Tamásit letiltották, és nem mutathattuk be. De benne úgy élt az emlék, hogy én vagyok a Magdó, István pedig a párom. Ezt aztán vendégként Sepsiszentgyörgyön játszottuk el. Itt, Vásárhelyen 1978-ban került színpadra az Énekes madár. Tompa Miklós még akkor is azt mondta, hogy Mojszi, te eljátszod a Magdót. Én aztán nem, tiltakoztam. Én negyvenéves vagyok! Hát aztán? – jött a replika. És Mókát ki játssza? – tromfoltam. Hunyadi Laci. Lacika?– csattantam fel. Szinte a gyermekem lehetne! Kértem, ne tegyen ki ilyennek, hogy azt mondják, öreg a színésznő a szerephez. Magdót eljátsztam a főiskolán, eljátsztam Sepsiszentgyörgyön, bőven elég. Megértette, s azt mondta, játsszam el Esztert. Ezen kapva kaptam. De aztán elrontottam a maszkomat. Akaratlanul is megfiatalítottam vele a kinézésemet. Először is felragasztottam az orromat piszére, ahelyett hogy egy karvaly orrot csináltam volna. Ez fiatalított. A fülemet egy kis ragasztással kajlává tettem. Ezzel sem lettem öregebb, vénlányosabb. Csak hüledeztem, amikor megláttam a már elkészült fotókat. De hiányoztak is belőlem a vénleányos tempók, amik a színmű szerint Eszterben megvannak. Végül is elfogadható volt az alakításom, túlzottan senki se remekelt az előadásban, de nem voltam elégedett a „váltásommal”. 

– Az a legjobb, ha a színész a szerepben belecsöppen a saját életkorába?

– Úgy a jó. Hogy ne kelljen mesterségesen fiatalítsd vagy öregítsd magad. Életkor tekintetében ez a mostani feladat éppen nekem való. De a fizikai megfeleléseken túl a szerepnek a lelkedhez is kell valamiképpen simulnia. A Melinda-alakításomat is szerettem, és volt még elég szerepem, de igazán emlékezetes előadás elég ritkán adódott. Valamit mindig ellőttünk. A Bánk bánnal is így jártunk, úgy is hívtuk egymás között, hogy „pampós Bánk”. Balettcipőben és nagy „hálóingben” játsztam a Melindát. De nem ez a lényeg. Amikor elolvasom a darabot, akár véletlenszerűen is, amikor mondjuk, nagytakarításkor előkerül egy példány, mindig remekműnek tartom. És még életemben nem láttam igazán jó előadást belőle. A miénk sem volt jó. Még az a Tompa Miklós rendezte híres kolozsvári változat sem, amibe Tóth Tamás is belekerült. Testületileg elutaztunk, hogy megnézzük, nem volt hibátlan. Magyarországon sem láttam igazán jó Bánk bánt. Nem tudom, mi az oka, hogy a színpadon nem úgy elevenedik meg, ahogy az ember elvárná.

– A színész biztos érzi azt, amikor valóban jól teljesít, hiteles, hibátlan az alakítása. Mégsem tud örülni, ha az előadás a maga egészében nem jó?

– Mit ér az, ha jó egy rossz előadásban? Az az igazi sikerélmény, ha a csapat teljesítménye kiemelkedő. Amilyen például akkor volt, amikor Kincses Elemér rendezte a Csendesek a hajnalok című Vasziljev-darabot. Az volt az első kistermi előadásunk. Mindannyian kétségbeesetten hittünk benne, és attól olyan jó hangulata volt annak az előadásnak, hogy az átsugárzott a közönségre is. Én legalábbis úgy éreztem, és úgy emlékszem rá ma is. És mindannyian, akik játszottunk benne, időnként elkerülhetetlenül emlékeztetjük egymást arra az élményszerű közös játékra. Figyeltünk egymásra, figyelmeztettük egymást, hogy semmi hamis dolog ne kerüljön az előadásba. István volt a férfi főszereplő. Hittünk benne, és ugyanúgy Elemérben is. Ugyanilyen odaadással dolgoztunk akkor is, amikor Sütő András harsány komédiáját, a Vidám siratót vittük színre Harag György és Hunyadi András rendezésében. 

– Abban is játszott a felejthetetlen társ, Ferenczy István is. Ő már több mint másfél évtizede nincs közöttünk. Tudom, hogy ma is nagyon fájdalmas a hiánya. De úgy beszél róla, mintha most is velünk lenne. Hogy van az, amikor két színész él, lélegzik együtt hosszú időn keresztül, valamelyiknek másodhegedűssé kell válnia?

– Nem tudom. Van példa erre is, meg arra is. Lohinszky és Farkas Ibolya például egyformán kapott jobbnál jobb szerepeket. Mi nem kaptunk. De én nagyon hittem Istvánban. Folyamatosan igyekeztem segíteni. Biztattam, hogy tanulja meg a szöveget, ha kell, súgok, végszavazok, talán el is túloztam az igyekezetet és az észrevételeket. De mit tehettem volna, szerettem őt, azért kritizáltam időnként, hogy tökéletesebb legyen a munkája. A színházból hazafelé mindig kiértékeltem az előadást. A legtöbbször elütötte a témát azzal, hogy hagyjam, mert éhes és fáradt, alig várja a vacsorát. Derűsen tudok minderre visszagondolni, mert nem akartuk mi egymást bántani. Tény viszont, attól, hogy levetetted a színpadon viselt ruhát, és hazamenve ettünk egy jót, nem szűnik meg az, amit az előadáson átéltél. Én sokáig hordoztam magamban az előadás során átélteket.

– Sosem gondolt arra, hogy jobb lett volna, ha akkor, amikor egész komolyan felmerült a lehetősége, elmentek volna Sepsiszentgyörgyre?

– De igen, és bántam is, hogy meggondoltuk magunkat. István nem. Pedig nem használták eléggé, főleg azt nem aknázták ki kellőképpen, hogy nagyszerű humora volt. Főiskolás korától a vígjátékokban mindig bizonyította, milyen finom, jó humorú színész. Ezt tudták, tudják a kollégák is. De egy időn túl beskatulyázták, drámai figurákat, hős típusokat kellett megformálnia. Pedig a pályája vége felé már nem is volt olyan dalia; arra az alkatra oda nőtt, oda ért Györffy András. De már jóformán sor sem került Bandikára, mire eljátszhatta volna a nagy szerepeket, őt is elküldték nyugdíjba. István megérdemelte volna, hogy olyan feladatokat kapjon, amelyekben a másik oldalát is megmutathatta volna. Ne csak olyan gyötrelmes, drámai szerepeket osszanak rá, amiket nagyon meg kellett rágni, kitalálni, kikínlódni. Emiatt sokat emésztette magát, és persze én is.

– A beskatulyázás veszélye minden színész felett ott lebeg.

– Igaz. Ezt magamról is elmondhatom. Ha kinyitom azt a nemrég megjelent könyvet, ami a Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978 közötti időszakát mutatja be, minden képemen azt látom, hogy két copf, és hol itt egy masni, hol ott egy masni! Ilyen volt az én pályám, ennyire be voltam skatulyázva, ahogy mondtam, az a bizonyos „egyéni bájom” határozta meg. Én is szerettem volna érdekes, összetett szerepeket játszani, vagy mást legalább, mint ezek a kedves, bájos, egyszerű teremtések. De ez a szerepkör, amibe akaratomon kívül belegyúrtak, sajnos végigkísért a karrieremen. Amikor idősebb lettem, akkor Baracsnét játsztam A borban, mert már asszony voltam, nem lehetett kislányszerepet rám osztani. Ez így történik. Ebből az ördögi körből esetleg akkor lehet kilépni, ha kitalálsz magadnak valami rendkívüli feladatot, hozzád illő különleges szerepet, s meggyőzöl egy rendezőt, netalán az igazgatót, hogy az ügyed mellé álljon. 

– Szíve szerint milyen szerepet választott volna magának?

– Most hirtelen nem mondok konkrét példákat, de biztos, hogy sokkal komplexebb szerepeket, mint amilyenekhez szerencsém volt. Érzékenyebb, drámaibb egyéniségeket.

– Humorosat is?

– Nem feltétlenül. Én inkább csak vidám kedélyű vagyok, és méltányolom a humort, de nem vagyok egy vígjátéki ember. Szeretek nevetni, mint sokan mások. Ha nem szereplőként a színpadon, nézőként a közönség soraiban. Elég sokat vagyok Magyarországon, ott gyakran járunk színházba. 

– És itthon? Ha ez a sikeres Márai-előadás kifutja magát itt, a Spectrumnál, és jön egy újabb felkérés, áll elébe?

– Állok. Ha olyan rendező rendezi, akiben megbízom, és érzem, hogy a felkínált szerep nekem való. Bevallom, jólesik az előadás végén a vastaps. Egy alkalommal még bravóztak is. Ettől persze még nem szabad egészen elszállnunk, de az, hogy jön a közönség, és eddig még minden alkalommal telt házzal játszottunk, nagy szó. A többiek is nagyon örülnek ennek. 

– Gratulálok, és újabb méltó színpadi feladatokat, a mostaniakhoz hasonló szép estéket kívánok a továbbiakra!

– Köszönöm. Csak egészségem és kedvem is legyen hozzá!