Áradás a G-ben

Előtte sör és könyvek. Tizenegynéhány tekintet kíséri mozdulatait – kevés kivétellel női tekintetek –, nyugodtak és tiszták azok a mozdulatok, különös szabadságtudatot árasztanak. Mintha ez a 23 éves srác legalább a fél világot bejárta volna már, és most, félúton valamerre, már nem lenne kétsége afelől, kizárólag rajta múlik, hogy mindenhol otthon érezze magát.

Előtte sör és könyvek. Tizenegynéhány tekintet kíséri mozdulatait – kevés kivétellel női tekintetek –, nyugodtak és tiszták azok a mozdulatok, különös szabadságtudatot árasztanak. Mintha ez a 23 éves srác legalább a fél világot bejárta volna már, és most, félúton valamerre, már nem lenne kétsége afelől, kizárólag rajta múlik, hogy mindenhol otthon érezze magát. Azt hiszem, mindenféle elismeréstől, sikerélménytől független életérzés ez, még akkor is, ha – Látó-szerzőként, az EMI-L, illetve az Erdélyi Magyar Irodalomért Alapítvány díjasaként és a Székelyföld folyóirat Szabó Gyula-díjasaként – Potozky László nem mindennapi honfoglalást „végzett” pár év alatt a kortárs magyar irodalomban. Első novelláskötete, az Áradás tavaly jelent meg az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában, az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatban. Erről beszélgetett Szabó Róbert Csabával szerda délután a marosvásárhelyi G Caféban.

– Rég láttam ilyen erős indulást. A jó próza részleteiben ismerős élethelyzeteket mutat be úgy, hogy azokból összeáll valami nagyon ismeretlen. Ilyen a Laci prózája is. Egészen új nézőpontból mondja el az életünket. Novellái helyszínei is igen érdekesek, egy erős Székelyföld-élmény, ugyanakkor erős kelet-európai életérzés hatja át őket. A történetek nagyrészt valamilyen diktatúra vagy háború környékén zajlanak, megtört időben, határhelyzetekben. Ezek a legérdekesebb helyzetek, mert lehetőséget adnak arra, hogy a próza eszközeivel felnagyítsuk az emberi sorsokat. Ha kulcsszót keresnék az Áradásban, akkor az a „kiszolgáltatottság.” Ez alá rendelődik az összes többi, például az éhezés, amelyet rendszerint gyerekek fogalmaznak meg. Nagyfokú szociális érzékenység jellemzi a szerzőt, prózája a Bodor Ádáméhoz vagy a Cortazáréhoz áll közel, de el tud rugaszkodni a példaképektől, hangja egyéni – foglalta össze benyomásait az Áradásról, melyet kétszer is elolvasott a Látó szerkesztője, majd írói rajtjáról kérdezte vendégét.

– Korábban nem igazán érdekelt az irodalom, tizenegyedikben, tizenkettedikben csak a Harry Pottert olvastam. Aztán beiratkoztam a kolozsvári egyetemre, pszichológia szakra, majd egy év múlva váltottam, az újságírás következett. Közben elkezdtem dolgozni a Szabadságnál, és, hogy gazdagítsam a szókincsemet, olvasni kezdtem. Ekkor jöttem rá, hogy én is szeretnék írni ilyeneket. Kezdetben csak csellengtem az irodalomban, aztán bekerültem a Helikonhoz, majd a Székelyföldhöz, ahol Fekete Vincétől kaptam sok támogatást. Mindenki azt mondja rólam, hogy megtaláltam, meg hogy egyéni hang, de én nem így érzem. Szeretnék úgy írni, ahogy akarok, de egyelőre úgy írok, ahogy tudok.

Valósághoz való viszony, kedvenc olvasnivalók, mostani és elkövetkező alkotások – mindebből felvillant valami a párbeszéd során.

– Csak szeleteiben tudom magamba fogadni a valóságot, ha egészében tenném, beleőrülnék. Mióta írok, odafigyelek a körülöttem lévő dolgokra. Megyek az utcán, és, mint egy folyóból, kihalászom az ötleteket a történeteimhez, beleírom őket a telefonomba, aztán felhasználom őket. A jó író nem mehet el a nyomor mellett, úgy gondolom, legalább annyival meg kell tisztelnem az elesetteket, hogy gondolkozom rajtuk pár másodpercig – mondta Potozky Laci, aztán azt is elárulta, hogy elég egy életérzésről valamit hallania, abból már novella lehet. 1930-ig tud azonosulni a történettel, a korábbi korszakokat nem érzi magáénak. A kommunizmus éveit viszont megrázó szenvedéllyel ölti magára, erről a felolvasás során a hallgatóság is megbizonyosodhatott. Kár, hogy az élményből olyan kevesen részesültek.