VV kölcsönkér egy esernyőt a Boldog utcában
2026-05-08 11:00:00
- Sebestyén Mihály
Élt egykor a Boldog utcában egy bálnauszony-fényesítő kisiparos, név szerint Silberhertz Sámuel. Rendesen megfizette az iparűzési adót, engedélyei mindig rendben voltak. Igaz, messze földön nem akadt más iparűző jótét lélek, aki hasonló vállalkozásra adta volna a fejét. Szívét és lelkét. Mert lelkiismeretes volt, ismerte a bálnalélek minden rezzenését, furdalását és emelkedő-ereszkedő szimpátiáit, az uszonycsapások logikáját. Ettől voltak messze földön híresek az általa kifényezett uszonyok.
Olykor megjelent nála a Palota udvarmestere, és rendelt tőle hat-hét uszonyt valamely nagyobb udvari ünnepségre. Megbízhatósága és diszkréciója az Ural és az Altáj környékén is közmondásos volt. Tanították a Tumold Vilmosról elnevezett mesterképzőben, és a munkásszállókra ki volt függesztve képe II. Erzsébet arcképe mellé. Soha senki nem rajzolt neki álbajuszt vagy méretes szivart a szájába, holott a munkásszállások lakóiban adva volt ez a hajlam születésüktől fogva.
A környék bálnavadászai rendszerint hozzá adták be az elejtett tengeri emlősök uszonyát fényezésre. A Boldog utca lakói mind elevenszülők voltak – úgy értem, mind-mind élénk, eleven gyermekeket szültek, akik felcseperedve rendszerint Silberhertz Samu bácsi műhelye körül játszottak, követték el csínytevéseiket, estek egymásnak és egymással szerelembe, és valamennyien átestek azon a heveny kamaszkori betegségen, mely szerint bálnavadászok kívántak volna lenni, ha felnőnek.
Előbb persze a Tumold Vilmos mesterképzőben kellett volna vízi jártasságot szerezni, és óceánvadász-engedélyt az Ipartestületi Központtól. De aztán belátták: a vadászathoz rengeteg tanóra, adottság, lélekjelenlét, nyelvtudás és metakommunikációs alkalmassági vizsga szükséges, és évekbe telik, míg az embert kiengedik a nyílt óceánra. Ezért legtöbbjük elment foltozóvargának, csihányszövő iparosnak, almagömbölyítő mintakertésznek vagy földönfutóbajnoknak. Kinek mihez volt veleszületett rendellenessége és protekciója. Mert akkor is olyan idők jártak, és akinek nem volt mentora, az mehetett krumplit ültetni egy kiégett meteoritra. És így volt lehetséges, hogy csupán egy, csak egy uszonyfényező volt az Ural és az Atlanti-óceán közötti tízezer mérföldes térségben.
Egyszer – vagy mondhatnám úgy is: egy esős reggelen – betért a Boldog utcai műhelybe egy esernyőt kölcsönkérni maga Vázsonyi Vilmos. Egymagában. Egy miniszter, államférfi, híres parlamenti vitavezér. Ilyen azelőtt soha nem fordult elő. Jártak oda bálnavadászok – mint erről már korábban megemlékeztünk, hiszen ők adták a műhely munkáinak nélkülözhetetlen tárgyát –, jártak oda olajmágnások, akik a fényezőolajat szállították, perecárusok és szódavízgyalázók, tolvajkulcskészítő kisiparosok, ördöglakatosok, lélekbúvárok, akik Silberhertz Samu bácsi lélekjelenlétének minden fordulatát regisztrálni szerették volna, tanulmányaikba foglalva, megjelenni a szakmai könyvpiacon és az egyetemi szférában – de Samu bácsi rendszerint elzavarta őket. Na de egy miniszter!
És ráadásul egy esernyőt szeretett volna kölcsönkérni – ez maga volt a rendkívüli világnap az egész Boldog utcában, sőt Magnyitogorszktól Koldusvárig. Ettől nyugatra már fordult ilyen elő, nem túl gyakran, de a 19. századtól az Earl of Beaconsfield óta errefelé azért eléggé megnyugtató arányban.
Az eset futótűz gyorsaságával terjedt szét a köz- és művészvilágban. A Palota is érdeklődött az ügy iránt, ugyanis Vázsonyi Vilmossal még voltak némi elszámolnivalói. A Boldog utca lakói rátapadtak a kis műhely ablakára, elállták annak ajtaját, sőt egy-két pajkosabb kissrác felmászott a tetőre, és belehallgatott a kéményen keresztül a bentről kiszűrődő zajokba, beszédfoszlányokba.
Bent pedig különös párbeszéd zajlott.
– Kedves mester, egy esernyőt kérnék – mondta Vázsonyi Vilmos, miközben levette kalapját, és úgy tartotta, mintha egy parlamenti felszólalás előtt állna. – Átmenetileg. Mint egy törvényjavaslatot.
Samu bácsi sokáig nézte. Nem az arcát, hanem valami mögötte lévőt, amit mások csak akkor vesznek észre, ha már túl késő.
– Maga törvényeket fényez – mondta végül. – Én uszonyokat. Nem ugyanaz a szakma, de rokon.
Vázsonyi elmosolyodott, de csak félig. Ezért a félszeg mosolyáért egyszer szinte megkövezték Mezőkövesden, amikor választási beszédét tartotta. Szerencsére besötétedett, és a lámpagyújtogatók késtek, így ép bőrrel tudott kimenekülni. Azóta mindig meggondolja, kinek miféle mosoly jár. Egy esernyőért most bármit megengedett magának. Különben szigorú ember volt, mesélték, akik még találkoztak vele a parlament folyosóin.
– Voltam én már ellenzékben, ahol az ember a szavakat fényezi, mint maga az uszonyt. Aztán kormányon is, ahol inkább tompítani kell őket, hogy ne vágjanak túl mélyre. – Egy pillanatra elhallgatott. – Az igazságügy környékén az ember hamar megtanulja, hogy mi fénylik, és mi az, ami csak fényesnek látszik. Talmi.
– És maga melyik? – kérdezte az Ezüstszív tulajdonosa.
Vázsonyi nem felelt azonnal. Kinézett az esőre, mintha ott keresné a választ, valahol a csatornák és a felhők között. A bálnák éppen Új-Zéland felé úsztak, mondják, a hajókról könnyen megfigyelhető volt, a nap nem akart előbújni a felhők mögül. Esernyő nélkül szétáznék a beterjesztendő haderőjavaslat a belső zsebében.
– Néha úgy érzem, kétféle vízben úszom – mondta halkan. – Az egyikben ismernek, a másikban csak sejtenek. Az egyikben tartozom valahová, a másikban bizonyítanom kell, hogy egyáltalán létezem. Nem elég felvenni a keresztet.
Hát az mindenkinek megvan – felelte erre Samu bácsi, és bólintott, miközben az esernyőt rejtő polc felé fordult.
– Mint a bálnák – tette hozzá, mintha azelőbb megkezdett mondatot folytatná. – Fent levegőt vesznek, lent meg hallgatnak.
– Igen – mondta Vázsonyi. – És az ember közben beszél. Beszél a Parlamentben, beszél a törvényeken, beszél a maga nevében… de néha nem tudja, melyik hang az övé.
Odakint egy kisfiú leesett a tetőről, de szerencsére egy nagyobb fiú elkapta, így az eset nem került az újságok címoldalára. A Corriere della Serra tudósítója is csupán színesítő elemként emelte be helyszíni tudósításába, és annyit tett hozzá, hogy a kis bálnavadászok pimaszsága errefelé meglepően konstruktív. Hogy ez mit jelentett, senki sem tudta pontosan. Ámbátor önmagában is ellentmondás, és Silberhertz bácsi a maga sajátos ezüstszívével tiltakozott volna az állítás igeideje ellen is, ha tudott volna olaszul. De abban az időben ezt még nem tanították az óvodákban és egyéb alsófokú tanintézményekben. Ezért csak legyintett, és abban benne volt az egész káporesz-filozófa.
– Esernyőt adok – mondta végül Samu bácsi. – De csak akkor, ha személyesen visszahozza. Ha nem, hát tartsa meg az úr.
– Visszahozom – felelte Vázsonyi. – Ahogy egy ígéretet illik. Bár azokkal néha rosszabbul bánnak, mint az uszonyokkal.
Samu bácsi átnyújtott egy fekete, kissé kopott esernyőt. Az ernyő vásznán halványan csillogott valami, mintha egy régi bálna emlékezete tapadt volna rá. Megjárt már világháborút, megyebált, talán még a trójai háborúból hozta magával egy mindenre elszánt ócska akháj. Amikor Vázsonyi Vilmos volt miniszter és volt zsidó kilépett az utcára, a tömeg egyszerre hátrált és közeledett. Senki nem tudta pontosan, mit illik ilyenkor tenni. Volt, aki feltette a kalapját. Azt hallotta, hogy azok így hordják mindenütt.
Csak az eső esett tovább, rendíthetetlenül, mint egy rosszul megalkotott törvény, amelyet még senki sem mert hatályon kívül helyezni.
