Visszatekintő

*Fotó: Tanítványaival

Szeptember 5-én a gyulafehérvári érseki székesegyházban a magyar iskolák országos tanévnyitó ünnepségét tartották. Ez alkalomból Pedagógus Szolgálati Emlékérmet adtak át Irsai Mónika és Kósa Mária kolozsvári pedagógusoknak, megyénkből pedig Székely Emese tanárnőnek nyugállományba vonulásuk alkalmából eredményes oktatói tevékenységük és a szövetség keretében végzett munkájuk elismeréseként. Az egyébként minden visszavonuló magyar pedagógusnak járó emlékérmet Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke, Ferencz-Salamon Alpár alelnök és dr. Aári-Tamás Lajos ombudsman adta át. 

Székely Emesével, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum immár nyugdíjas magyar–angol szakos tanárnőjével a kitüntetést követően tekintettünk vissza az eltelt évekre. 

– Hány éven át tanítottál, és miért választottad ezt a szakot? – kérdeztem bevezetésképpen. 

– 42 évet tanítottam, többnyire angol nyelvet, de a rejtett álom a magyar volt. Ezért is választottam a magyar–angol szakot a kolozsvári filológia karon. Annyira szerettem a magyart, hogy XI. osztályos koromban az országos magyar nyelv és irodalom tantárgyversenyen első díjat nyertem Kozma Béla tanítványaként, Papiu Líceumba járó diákként. A Bolyaiban 1977-ben megszüntették a humán tagozatot, és XI. osztályba a Papiuba felvételiztünk, ahol Tőkés András lett az osztályfőnökünk, Kozma Béla a magyartanárunk, Kicsi Antal pedig világirodalmat tanított. Csodálatos tanárok voltak! 1979-ben, bár harmadik lettem a magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny országos szakaszán, első próbálkozásra mégsem jutottam be a kolozsvári egyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Vonal alatt a második voltam, mégsem változtattak rajta, holott hét sikeresen felvételiző fiút elvittek katonának. A következő évben változatlanul magyar–angol szakra felvételiztem, ezúttal sikeresen. Felejthetetlen élményt jelentett KAF – Kovács András Ferenc költő – évfolyamtársának lenni. Az angol mellékszak viszont mankó volt, amit csak azért választottam, mert kötelező volt a két szak. Tanultam, mert kellett, de soha nem gondoltam, hogy angoltanár leszek. 

Az egyetemen néprajzzal kezdtem foglalkozni. Külön szak akkoriban még nem volt, de Péntek János tanár úr a szárnyai alá vett néhányunkat, és úgy igazgatott, hogy bizonyos vidékeken a fehér foltokat tárjuk fel. A barátnőm például Magyarlapádon gyűjtött, én pedig édesapám faluját, a mezőségi Melegföldvárt választottam. Közben a táncház lett akkori életem meghatározó része, sok időt töltöttem Kallós Zoltán, a Könczei család, Panek Kati és a többiek társaságában.

– Említetted, hogy van egy saját lemezed, mikor, hogyan készült? 

– 1984-ben vettük fel a Marosvásárhelyi Rádiónál. Egyik felén én énekelek, a másikon Györfi Erzsike csíkszeredai óvónő, aki mai napig énekel, és nagyon ismert táncházi, régizenei berkekben. A lemez érdekessége, hogy a dalok felvételekor nem is ismertük egymást, ő a széki népdalokat, én pedig a mezőségieket énekelem. A lemez címe Ördögszekér, és 1988-ban jelent meg. Koszorús Kálmánék muzsikálnak, Pávai István szerkesztette, az Electrecord adta ki, és sokan tanultak a hanganyagából, én pedig a férjhez menetelem előtti Bota Emese névvel szerepelek rajta. 

– Az egyetem elvégzése után magyar–angol tanári oklevelemmel 1984-ban Moldovába helyeztek. Cs. Gyimesi Éva tanárnőnk tiltakozása ellenére az évfolyam kétharmada a Kárpátokon kívülre kapott kinevezést, a második szakunkat vették figyelembe. Ez a tiltakozás is hozzájárulhatott a tanárnő kálváriájához, a titkosszolgálat általi meghurcoltatásához. 

Egy évig tanítottam a Pașcani melletti Cristești nevű nagyközségben. Szerencsére megtaláltuk a szálakat Iași-ban és Bukarestben is, elengedtek, és így a második évben Kovászna város középiskolájába kerültem Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő segítségének köszönhetően. 

 Kovászna után két tanévben Rétyen magyart tanítottam, népdalkört szerveztem, majd a sepsiszentgyörgyi Kereskedelmi Líceum következett. A rendszerváltás a Székely Mikó Kollégiumban ért. Család, gyermek, zajlott az élet körülöttem, végül Vásárhelyre kerültem. Angolt tanítottam a 20-as általános iskolában, ahol Soós Katalin kolléganőmmel színjátszó kört szerveztünk, és egy Janikovszky-darabbal eljutottunk Budapestre egy diákszínjátszó fesztiválra. Aztán családi okok miatt a magyar fővárosban tanítottam négy évig, ami legalább annyira meghatározó volt az életemben, mint korábban a táncházmozgalom. Kiemelt fizetés is járt hozzá, akárcsak a matematikatanároknak. A ‘90-es évek elején a nyelvtanárok többsége oroszból átképzett angoltanárként működött, beszélni kevésbé mertek, de módszertanilag nagyon képzettek voltak. 

Az hiányzott, ami nálunk kézzelfogható volt, a szép kiejtés (mert itt nem szinkronizálták a filmeket). Tőlem pedig azt kérdezték, hogy mennyit éltem az Államokban, holott Hegyeshalomig sem jutottam el addig. 

– Véleményed szerint miért lett annyira népszerű az angol, és miért tanulják meg olyan könnyen a gyermekek is?

– Ott van a mindennapjainkban, kéznél, fülközelben, a levegőben is, már évtizedek óta. Szerintem a nagyon jó zeneszámok szövege is fontos forrás. A fülbemászó dallamokkal jött a könnyű, a mindennapi dolgokkal foglalkozó szöveg. Az internet segítségével egy pillanat alatt kiderül, hogy a keresett szó mit jelent. És meg kell említeni a kellemes hangzást, az angol szavakat ugyanis lekerekített, lágy, domború nyelvvel ejtjük ki. 

– 1996 őszén jöttünk Vásárhelyre, ahol sikeresen vizsgáztam a Bolyai Farkas Líceumban meghirdetett angol katedrára, amit azért választottam, mert biztosnak tűnt.

Egyetlen helyszínt sem kárhoztatok, ahol dolgoztam, mindenütt voltak kedves, jóindulatú emberek.

A nehézségekkel együtt kulturális élmény volt ezt az utat bejárni. Végül is az angol katedrát azért választottam, mert akkor, többévi kihagyás után, nem volt bátorságom visszamenni magyar katedrára, amit a mai napig sajnálok.

– Következett az újonnan alakult Református Kollégium igazgatói állása, amit 12 éven át töltöttél be. Bátor voltál, hogy elvállaltad. 

– Ott volt Horváth Gabriella a hátam mögött, akitől átvettem a tisztséget. Ő rengeteget segített, párhuzamosan vezettük a két iskolát. A refit Gabi alapozta meg, de meg kellett erősíteni. Ezúttal is nagyon szerencsés voltam, mert olyan emberek vettek körül, mint például Ötvös József, aki akkoriban a püspökségen generális direktor volt, a tanfelügyelőségen pedig Donáth Árpád, Farkas Ernő, Fejes Réka, Kovács Júlia tanfelügyelők. Tulajdonképpen egy nagy összedolgozás volt. Mindenki tudta, hogy az ő munkája abból áll, hogy másokon segítsen. Amikor az ember telefonált, természetes volt, hogy nem hagyják cserben. Nagyon szerencsés iskolaigazgató voltam, a lelkészek is sokat segítettek. 

– A pedagógusszövetség munkájából is kivetted a részed. 

– Legalább tíz éven át az RMPSZ keretében működő Bolyai Nyári Akadémia angol nyári tanfolyamait szerveztem. Rengeteg előadónk volt, a belföldiek mellett külföldről is jöttek, elsősorban Magyarországról, de Angliából, sőt Ausztráliából is. 

– Ha visszagondolsz, melyik volt életedben a legszebb időszak? Lehet-e rangsorolni?

– Nem. Mindenik más volt, és mindenikben volt valami jó és maradandó. 

Ma már jobban harcolnék azért, hogy magyart tanítsak. A világjárvány után hat évig tanítottam mind a két tantárgyat, ami nagyon nehéz volt, de megérte, nagyon szerettem azt a pörgést, kihívást. Sok versenyzőm volt éveken át: angol tantárgyversenyek, vers- és balladamondó vetélkedők… Szép eredmények is születtek, örültem a diákjaim sikerének. 

– A diákok az angol- vagy a magyarórákat kedvelték jobban?

– Nem tudom. Igyekeztem úgy csinálni, hogy ne legyen unalmas, szokványos, lehetőleg élményszerű legyen, főleg a vers volt fontos, hogy eljusson, esetleg megmaradjon a hangulata… Az idegennyelv-tanítás olyan komplex, a részsikerekért is dicsérni kell a diákot, hogy önbizalma legyen, az sokat segít.

– Szerettek-e a tanítványok?

– Ha régi diákokkal találkozom, úgy látom, hogy egy kedves mosoly kíséretében szívesen beszélgetnek velem, és ez jólesik.