„Velem ne tessék lökdösődni…”
2025-05-12 15:00:00
- Kuszálik Péter
A múlt héten az akció és a reakció viszonyáról írtam, s arra is utaltam, hogy milyen bokros rokonsága van ennek a fogalompárnak. (Vigyázat: Barbara és rebarbara nem rokonok!)
Egy újságcikkbe foglalt vélemény változatos reakciókat generálhat, az első ’válasz’ neve replika, a további lépcsők: duplika, viszontválasz, „a te anyád”. Az ultiban sokkal parádésabb az überelés: kontra, rekontra, szubkontra, mordkontra, hirschkontra és Fedák Sári. A közélet zöld gyepén számtalan példát találunk az ’előzmény – következmény’ párosra. Néhány példa: törvénysértés – büntetés; szófogadatlanság – atyai pofon; fault – szabadrúgás; áramszünet – lépcsőmászás; italozás – másnaposság; romlott étel – hígfosás; randevú – keresztelő; élet – halál.
Cuza fejedelem példáját is felidéztem, s azt is megemlítettem: nem ő volt az egyetlen, akit elüldöztek a patrióták. Caragiale elzavarása is egyfajta ’reakciónak’ számított, amit az író stílusa provokált ki az úri közönségből. Ion Luca Caragiale életműve nem tűnt el nyomtalanul, mint száz más firkászé, a hatása még ma is érződik. Elegendő csak a gengszterváltást követő időkre gondolnunk: a Caţavencu és az Academia Caţavencu című hetilapok, meg Mircea Dinescu, Gyuri Pascu és a Divertis csoport éltették tovább a mester stílusát (s viszonylag sokáig álltak a színpadon, a magamfajták örömére). Caragiale nemcsak azért a kedvencünk, mert az ő arcmása díszíti a százas bankót, hanem azért a féktelen gúnyért is, amivel villára vette az emberi bunkóság megannyi megnyilvánulását. A nézők többségéből hiányzik az öngúny(ra való hajlam), amit az irodalmi fogalomtár sem tart számon, holott a hajdani magyartanárnőm az intelligencia fokmérőjeként emlegette. Az Irodalmi fogalmak kisszótára (Bp., 2001, 189.) szerint a gúnyolódók egyik típusának a „fölényérzete nem igazán indokolt, magatartásuk etikailag elítélendő”… Khm. Talán ez a szentencia adta az ötletet a Sértett és Durcás Alkotók Klubja megalakításához? A kigúnyolt perszónák amiatt háborognak, hogy az irományukat, performanszukat, mázolmányukat stb. amatőr figurák kritizálják. Pedig csak annyit kellene tenniük, hogy elmélázzanak: hátha az ellentábornak van igaza. Még egyszerűbb módszer: nézzenek tükörbe. No igen, a kritikák megírását – esztétikai és szakmai okok mellett – a ’hatalmi inspiráció’ is segíti, ha épp olyan a csillagok állása. Székely János nevezetes önkritikája (Önvizsgálat és felismerés. Igaz Szó, 1958. dec.) az íróelvtársak pártos nógatása nyomán született, mely böködés mögött a sztálini korra oly jellemző elv („ne kíméld, csináld ki”) lapult. Caragiale kritikái is erősen bizgerálták a kipécézett társadalmi réteg elevenjét, s az ebből származó morgolódások egy idő után átlépték a küszöböt. Caragiale a rá lapáttal szórt támadásokra Cuzához hasonlóan cselekedett: fölült a vonatra, és meg sem állt Berlinig. Fölösleges megkérdeznem: „milyen irodalom az, amelyikből hatalmi szóval kitiltják ’a király meztelen’ típusú szövegeket, és milyen közéleti légkör jellemzi az efféle birodalmakat?” – hiszen minden olvasóm tudja a választ.
Caragiale legismertebb műve – Az elveszett levél – helyzetkomikummal zsúfolt kabaré. A szereplők a városka ’krémjéből’ verbúválódott etika- és erkölcsmentes kiskirályok, akik a hatalmi szabályok szerint élnek. A díszes társaságot Pristanda, a rendőr és a ’részeges polgár’ gazdagítja, mindkettejüknek fontos szerep jut a cselekményszál bogozásában. (Egy jellemző replika a kótyagos fickótól: „Velem ne tessék lökdösődni, mert szédülök. És mielőtt kiérek innen, mondják meg, kire szavazzak…”) A tét: ki legyen a választási körzet parlamenti képviselője. Farfuridi (ügyvéd) az egyik pretendens, de a nála ravaszabb Caţavencu (a helyi hírlap tulajdonosa) kezébe egy illatos levelecske került, s úgy tetszik, hogy zsarolás révén az övé lesz a bukaresti bársonyszék. A levelet Tipătescu prefektus írta a szeretőjének, Zoénak, a konzervatív párti Zaharia Trahanache feleségének. „Caţavencu megmutatja a levelet a férjnek, és azzal fenyegetőzik, hogy másnap közli a lapjában, ha nem őt jelölik képviselőnek. Trahanache a levelet hamisítványnak tartja, de nem akar botrányt. Tipătescu és Zoe különböző úton-módon megpróbálják visszaszerezni a levelet, de nem járnak sikerrel. Zoe elhatározza, hogy enged a zsarolónak, és meg is győzi a férjét, hogy támogassa Caţavencu jelöltségét, de közben fény derül az ügyvéd egy korábbi okirathamisítására, ráadásul Caţavencu a levelet is elveszíti.” A rövid összefoglalást a wikipédia nyomán idéztem, ahonnan egy ’gyártási titkot’ is megtudhattam: „a szerző nem tudta eldönteni, hogy ki nyerjen, Farfuridi vagy Caţavencu? Egyik barátja azt javasolta, hogy legyen mind a kettő; ezt Caragiale olyan formában fogadta el, hogy megalkotta Agamemnon Dandanache alakját, aki ostobább Farfuridinél és nagyobb gazember Caţavencunál”. Végül őt, a szenilis, senki által nem ismert Dandanachét jelölik képviselőnek. (Tök mindegy, hogy ki lesz, az alkalmatlanok is meg kell éljenek – ezt a mai állapotok mentén állapítottam meg.)
Akkoriban így mentek a dolgok: „Trahanache: Hamarosan felnyitják az urnákat és nekem akkor ott kell lennem. Az eredmény felől pedig nyugodt lehet, magának itt nem csupán egyszerű többsége lesz… // Dandanache: … hanem? Lehet, hogy döntetlen? Előfordulhat, hogy sorshúzással kell dönteni? // Trahanache: Nem, drága uram, én csak azt magyarázom, hogy nem egyszerű többséggel diadalmaskodik, hanem egyhangúan fogják megválasztani, ahogy az minálunk szokás. Mi biztosra megyünk, ezért egyszerre mindig csak egy jelöltet állítunk. Nekünk aztán nem köp senki a levesünkbe, nem bajlódunk mi kérem az ellenszavazatokkal…”
