Ahhoz kétség nem fér, hogy minden évszakban vonzó, szép, nagy élmény. Lehet nem szeretni a franciákat ilyen-olyan okokból, ideológai elferdülésekben sosem volt hiány honunkban, ha franciákra terelődött a szó, vagy övék volt a dicsőség és a hatalom, de Párizs ettől függetlenül vagy ezzel együtt gyönyörű, multikulturális, vonzó. Milliós metropolisz.
Apropó metró. A föld alatt kanyargó alagútrendszer célirányos és egyszerre kiszámíthatatlanul változatos, a járatokban kavargó tömeg siet, szalad, emeleteket mászik, megostromolja a szerelvényeket, amelyek percenként közlekednek reggel és csúcsidőben. Ülőhelyet is kaphatsz: vannak még udvarias urak és hölgyek, akik átadják a helyüket az elcsigázott vándornak. (Láttam olvasó embereket vastag könyvvel a csúcsforgalomban. Semmi sem zavarja őket.) Turisták minden szezonban. Nem tűnt úgy, mintha ez lenne az idegenforgalmi idény (leg)szerényebb hónapja. Mindenkor mágnesként vonzza a város híveit, csodálóit, sznobjait. A város megunhatatlan. Irodalmi vonzata kimeríthetetlen.
Az átlagember divatja a nem divat. Ugyanolyan öltözék fiúkon, lányokon, felnőtteken, nyugdíjasokon, mint itthon vagy Budapesten. Uniformizálódott a világ. Az üzletek kínálata bőséges és szemkápráztató a Champ Elysées-n vagy a Rue de Rivolin. A nagy bulevárdokon. Ahol gyakran láthatsz bohókás, meghökkentésre vágyó jelmezben parádézó-csellengő fiatalokat, középkorú kiégett vagányokat, tarka ruhás csitriket és szakállas csavargókat. Kevesebb a román koldus. Senki nem fordul meg senki után. Na kivétel azért volt: mi.
A metrón, az utcán, tereken, a kávéházak teraszán, az Eiffel-toronyban, az üzletekben mobiltelefonnal a kezében fontoskodik a világ, s abban a világok meghódítója, a szabad egyed. Mert érzékelhető a szabadság. A plakátok, színek, a forgalom emlékeztet erre, megnyilvánul az emberek viselkedésében, beszédében, gesztusaikban. A terek tágasak, az épületek tekintélyt parancsoló volta eltörpül funkcionalitásuk sokszínűsége mellett, mégis emberbaráti, a vidámság ragadós, az utcai zenészek zajosak, a világ minden nyelvén beszélnek, karattyolnak, vitáznak, üzennek, énekelnek. A rendőrség és a csendőrség jelenléte természetes. Elengedhetetlen. Csoportosan jelennek meg egy-egy forgalmas helyen. A rendre vigyázás nem nyomasztó. (Az ellentétet magadban oldd fel, ó, vándor.)
Senkit nem zavar az eső. Az Atlanti-óceán felől bőséges esőfellegeket terelget a nyugati szél. Bőrig áztunk, aztán megszáradtunk, elpárolgott, elgőzölt ruhánkról a víz menet közben. A parkok zöldek, az időjárás a mi március végi napjainkhoz hasonló. A Golf-áramlat letagadhatatlanul hozza a tavaszt.
Hat napot töltöttünk a Városban. Nem először jártunk ott, de ezúttal a lányunokánknak akartuk megmutatni Párizst. Számára ez volt a vágyak vágya, mióta esze kinyílott, mindig Párizsba vágyott. Az Eiffel-torony láttán eksztázisba esett. Felvitette magát a második szintig. A Torony sárgán világított ezeken az éjszakákon. A Hamász által legyilkolt izraeli kisdedekre emlékeztettek ilyenformán. Ha öt évvel ezelőtt több férfin láttunk kipát (izraeli kis kerek fejfedőt), ma csak a muzulmán fejfedőkre esett a tekintetünk mindenütt. Még a múzeumokban is.
Kipipáltuk a kötelezőket. Az újságíróigazolvány ezúttal is hatásos volt. Előreengedtek, ingyenessé tette bejutásunkat a muzeális intézményekbe. Privilegizált voltunk csak néhány kelet-európainak tűnő némberben keltett látható irigységet. Leráztuk. Az esős napok óriási tömegeket tereltek a múzeumok felé, és a Louvre vagy az Orsay e napokon valószínűleg látogatócsúcsokat döntött. Engem – megrögzött műkedvelőt – a legjobban továbbra is az impresszionisták kötöttek le. Az Orsay-ban láthattuk őket az ötödik emeleten. (Korábban lebontásra ítélt pályaudvart alakítottak át múzeummá a Szajna-parton. 1986-ban nyitották meg a nagyközönség előtt.) A Notre-Dame még nincs teljesen helyreállítva, de már látogatható. Éppen a szombati nagymisére toppantunk be.
A 11. emeleten béreltünk lakást, egy XX. kerületi (Kelet-Párizs) új építésű tömbházban. Két lift – páros és páratlan emeleti érintéssel –, a házigazda végtelen kedves, a lakás minden kényelemmel berendezve, a konyha felszerelve. Otthon étkeztünk. Ámbátor megengedtünk magunknak egy kis kiruccanást. Kávéházban söröztünk, kávét szürcsöltünk. Palacsintát ettünk. Kilométereket gyalogoltunk, emeleteket lépcsőztünk. (Lassan ismerni fogom Párizs összes köztéri padját.)
A technikatörténeti múzeum volt az újdonság, amelyre az Arts et Métiers megálló (földalatti) hívta fel a figyelmünket. Úgy alakították ki a vonatok fogadóállomását, mint egy tengeralattjáró belsejét. Egy régi kolostor melléképületeiben rendezték be a múzeumot, s itt látható a puliszkakeverő piszkafától az űrhajós porszippantóig mindenféle herkenytű, szerszám, gép, alkotmány, műhely, történelmileg hiteles laboratórium, találmány és a francia feltalálók ünneplése. Hiába kerestem képeslapot e múzeum kiállított tárgyairól, nincs. Pedig lenne mit népszerűsíteni ifjaknak és véneknek, technikai őrülteknek és műszaki analfabétáknak. (Az alulírott ebbe a kategóriába már könnyen bepréselhető.)
A szuvenírboltok átálltak a téli idényre. Sapka és póló helyett inkább meleg sálat, esernyőt, esőköpenyt, kiskabátot kínálnak. Képeslapot is árulnak, de jóval kevesebb helyen, és kevesebbet, mint három éve. Kikopik lassan a divatból. Helyette emlékérmekkel kedveskednek a vásárlóknak, turistáknak. Ez a mi éremesélyünk. (Árakról most ne essék szó.)
