Tata, bojt!
2026-03-27 11:00:00
- Nagy Attila
Apám mesélte:
Kisgyerek voltam, olyan három év körüli – sápadt, gyengélkedő –, magas lázzal.
Orvos Apám elvitt Marosvásárhelyen az akkori Gyermekklinika híres professzorához, Szentkirályi tanár úrhoz is, hogy derítené ki, mitől van a hetek óta tartó magas lázam meg a többi tünet.
De nem tudta megmondani Ő sem…
Diagnózis nem lévén, de a láz makacsul tartotta magát, az erdőszentgyörgyi esperes Nagyapám döntötte el végül, hogy mi legyen velem, hogyan tovább.
Bort fogok hozatni a gyermeknek, jó balavásári fehérbort! – jelentette ki. És nem volt apelláta!
Ma is jól emlékszem, hogy az irodai nagy asztala mellett egy kisebb fonott korsó állt, benne az én elixíremmel, a balavásári fehérborral, no meg egy kis üvegpohár a Nagyapám asztalán, amelyet csak én használhattam.
Nagyapámnál minden nap többen megfordultak, lelkészek és mások, illetve többször jöttek össze Nála megbeszélni bajos ügyeiket a helyiek is.
Én minden nap délelőtt, szinte azonos órában betotyogtam hozzá, kérve: Tata, bojt!
Nagyot kacagva, akár az összegyűltek előtt is, teletöltötte kicsi poharamat, amit én egy slungra bevágtam, majd megköszönve Neki, ahogyan jöttem, úgy totyogtam ki onnan.
És mindez naponta ismétlődött, amíg a borom elfogyott.
A lázam lassan elmaradt, a sápadtság és gyengeség úgyszintén – meggyógyultam!
Megerősödve a bortól, kimehettem a többi gyerek közé, rúgni a rongylabdát – mert akkor még a bőrlabda ritka volt, s ha lett is volna, az ára igen nagy volt.
Apám, az orvos, csendes derűvel figyelte mindazt, ami velem történik… Csak bólogatott néha, meg hümmögött, de a gyógymódba nem szólt bele – az eredmény pap Nagyapámat igazolta.
Amikor Apám ezt elmesélte Szentkirályi professzornak, Ő csak annyit mondott:
– Csodák voltak, vannak és lesznek… És azok, nekünk, orvosoknak, nem adattak meg…
