Szubjektív öregedés és öregkor
Hogyan éljük meg az évek múlását?
Az utazásom okozta szünet előtt, bár több részt szenteltem már az időskornak, eddig leginkább arról írtam, hogyan látják ma az időseket, melyek a velük szemben támasztott irreális elvárások a korszellem részéről, illetve milyen helyet szánnak nekik a mindennapokban, de nem szóltam az időskor és az öregedés folyamatának egy igen fontos, ha nem a legfontosabb megközelítéséről: a szubjektív öregedésről és a szubjektív öregkorról. Arról, hogy hogyan éljük meg az évek múlását, mennyire és mikor válunk lelkileg öreggé, illetve a számszerű öregedés és a lelki habitus közötti összefüggésekről és az időskorhoz köthető, kötődő érdekes jelenségről, az idő múlásának különleges érzékeléséről. Ezért most ezekről a néha észre sem vett vagy bár felismert, de nehezen érthető lelki tulajdonságokról mondok el néhány dolgot, mert – mint majd látni fogjuk – ezeknek az ünnepekhez is van köze.
Ahol szinte megáll az idő
Láttuk, hogy időnk előrehaladása óhatatlanul testi, benne idegrendszeri, ezek következtében pedig lelki-szellemi változásokat hoz magával. Ennek ellenére, a leélt éveink száma sokszor – legtöbbször? – nem a lelki éveink számával azonos, mint ahogyan gyakorta a fizikai állóképességünk is eltérő a statisztikai átlagétól. Magyarán: a lelki-szellemi korunk rendszerint nem azonos az életkorunkkal. Nincsenek erről a jelenségről tudományos kutatásaink, statisztikáink, inkább csak érintőlegesen emlegetik, és leginkább a beszélgetések, írások alapján tudok erről nyilatkozni, de minden jel arra mutat, hogy azokon kívül, akik ugyanannyinak érzik magukat, ahány évesek a naptár szerint, igen sokan vannak, akik fiatalabbnak, sőt sokszor sokkal fiatalabbnak érzik magukat, mint amennyi idősek a születési dátumuk szerint. És most nem a divatról beszélek, amely követeli a fiatal(os)ságot, elsősorban a külső megjelenés fiatalságát, hanem a legbensőbb, néha meg sem fogalmazott, nem tudatosított vagy nehezen vállalt érzéseinkről. Azt szoktam mondani, mert ez a tapasztalatom, így mesélik el a legtöbben, hogy van egy életkor, ahol szinte megáll az idő, amelyben a legjobban érzik magukat. Én például egész pontosan emlékszem, hogy amikor betöltöttem a harmincat, meg is fogalmaztam magamnak, hogy igen, ezt vártam, ez az az életkor, ami nekem a legjobban fekszik – legalábbis az addig megéltek közül –, amelyben megvan minden, amit vártam a felnőtt léttől. És aztán, bármennyire is teltek, telnek az évek, valahogy harmincasnak éreztem, érzem magam, valahogy ottragadtam a megélésekben, és ez igen jó (volt). Azzal a pontosítással, hogy az utóbbi négy év történései – a férjem betegsége, örök eltávozása, az örököse által mai napig folytatott végtelenül csúnya viselkedés, zaklatás – engem is öregítettek. Ezért ma már olyan 35 évesnek érzékelem magam.
Idősebbek a koruknál
Mint ahogyan természetesen létezik egy ezzel ellentétes megélési mód is, azoké, akik idősebbnek vagy jóval idősebbnek érzik magukat a valódi koruknál. Van egy kedves ismerősöm (a negyvenes évei közepén jár), aki egyszer nevetve mondta a téma kapcsán, hogy ő legalább 80 éves. Mert annyi mindent megélt, olyan sok és sokféle, zömében rossz (!) tapasztalata van, hogy az a lelkét nagyon-nagyon megöregítette. De sajnos egyre többen szaladgálnak körülöttünk az ilyen koravének (érdektelenek, beszűkültek, morcosak, figyelmetlenek…), bár a pálmát azért az infantilizáció viszi: veszélyesen szaporodik a gyerekes, felelőtlen, eltartásra váró, vágyó hivatalos nagykorú. Különben ez a jelenség is egy hatalmas téma, de most nem foglalkozunk vele.
Az említett példáim azt is sugallják, hogy a szubjektív korunkat sok minden befolyásolja. Mert bármilyen hihetetlenül hangzik, úgy nagyjából mindannyian hasonló tapasztalatokat szerzünk életünk folyamán, hisz hasonló történések vannak – születés, halál, szerelem, elválás, becsapás, munka, betegség stb. –, ám a megélési és az értelmezési módjuk az embertől és a körülményektől függően rendkívül sokféle, azaz mindenkinél más.
Lelkünk kora
Alapjáraton a velünk született adottságaink és/vagy hiányosságaink – bár ez utóbbit nem illik mondani, illetve lehet, hogy nem is hiányosságról, csak más típusú adottságról van szó – alakítják azt (is), hogy hogyan érzékeljük, értékeljük a belső korunkat. Mert adott például a reagálási módunk és annak gyorsasága, az alaphangulatunk (az a lelki, érzelmi alapunk, amely minden mást is befolyásol), a hajlamunk a rossz hangulatra és/vagy a szorongásra, meg a képességünk, illetve annak milyensége, amivel minden kilengés – nagyobb bánat, tragédia, szenvedés – után visszatérünk eredeti (viszonylag) jó állapotunkhoz. Ezekre épül rá a családban, majd a nagyobb közösségben elsajátított-kialakított értékrend, az alapállások (például az élet értelmére, netán értelmetlenségére vonatkozó elképzelések, a jóra, a vanra vagy a rosszra, a hiányra való koncentrálás és társaik), az önreflexió (önértékelés!) milyensége, a megküzdési stratégiák, az érettség foka és természetesen a mindennapi életfilozófia, amiről – sok mással együtt – nem beszélünk eleget. Mindezek alapján alakul ki az életünk egészének az észlelése és értékelése, vele a gondolkodásmódunk és az az életérzés, amely meghatározza lelkünk korát, vagyis, hogy mennyinek érezzük magunkat. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor már azt is tudjuk, hogyan segíthetünk saját magunknak abban, hogy lelkileg nemcsak ne váljunk koravénné, hanem legalább a naptári korunkat érezzük magunkénak, de még jobb, ha sikerül fiatalabbnak maradni. Mert az jó közérzetet, lendületet, tartalmas mindennapokat biztosít. És semmi köze korunk fiatalságmániájához.
Tervek és álmok
Azt hiszem, az öregedés akkor kezdődik, amikor már nem úgy tervezünk, mintha örök életűek lennénk. Ez teljesen független attól, hogy a naptár szerint 20, 45, 66 vagy 92 évesek vagyunk. Persze, vannak racionális korlátok: tudjuk, hogy már nem tanulhatunk meg öt új nyelvet, de legalább egyet megpróbálhatunk, aztán majd elválik; talán már nem láthatjuk meg az egész világot, ha eddig sehol sem voltunk, de elindulhatunk, és valószínűleg még nagyon sok helyet meglátogathatunk; tervezhetjük az unokák jövőjét, akiknek a nevelésébe besegítünk, meg az ünnepi ebédeket, vacsorákat a következő sok évben, majd kiderül, mi lesz belőle. A lényeg, hogy a pszichés kor az érzelmi kor. Épp ezért jók a tervek és az álmok: álmodozzunk, még akkor is, ha lelkünk mélyén megcsap a kétely, mert az ábrándozás nemcsak szép, hanem végtelenül hasznos is, mert nem, nem az élet megrontója, hanem a megtartója. És örüljünk mindennek, mindenünknek, amink van: az egészségnek, a csak kis betegségnek; a társunknak, ha van, ha meg már nincs, akkor annak, hogy volt; a családunknak, a lakásunknak, a barátainknak, a kedves rokonainknak és nem utolsósorban a mostnak, a jelennek. Örüljünk mindannak, amit képesek vagyunk elvégezni, és annak, hogy csak ennyi bajunk van, csak ennyi rossz történik mostanában velünk (hisz lehetne sokkal több!).
Ünnepeljünk!
Gyakoroljuk, ha meg eddig nem tettük, akkor tanuljunk meg ünnepelni! Ez nemcsak szép, feldobó, megtartó, örömöt okozó, hanem hasznos is, egészséget adó. Remek alkalom minden névnap, születésnap, évforduló, meg a vasárnap, de a szombat és a hétfő is, mert ünnep minden kezdet és sikeres befejezés. Nemrég ünnepeltük a karácsonyt, Assisi Szent Ferenc szerint az ünnepek ünnepét. Az istenhívő embernek a Megváltó születését, az öröm, a reménység, a fény megjelenését a sötétségben, a család és a szeretet ünnepét. Amit az új év ünnepe követett, a remény, a lehetőségek, a jobbá válás, a szebbé tevés lehetősége. Éljünk vele!
Albert Ildikó szakpszichológus
