A minap éltük évadját a ballagásnak, most van annak ideje, hogy a nyolcadikosok meghozzák első vér- és verítékáldozatukat a (sokszor utóbb feleslegesnek bizonyult) tudás oltárán. Vizsgáznak, vizsgáztatják őket, akárcsak az érettségire állókat. Minden halálosan komoly, holott végeredményben semmit sem bizonyítanak a szőrös-szigorú-agypusztító vizsgák. Az ÉLET, a nagybetűs természetesen, ennek fittyet hány, mást, többet, egyebet, nagyobbat követel. Praktikus készségeket, józan észjárást, felismerőkapacitást, jó természetet, türelmet és belátást, behódolást és bevágódást (ha kell), egészséges életösztönt és túlélési technikák ismeretét, készségeket, amiket otthonról is hozhatunk, sikerrel alkalmazhatunk, éveket és érveket az értelmetlen közönnyel szemben.
Na de mindez elméleti szörtyögés. Afféle aktus utáni jó tanács. Hiszen a hic et nunc legalább annyira megfontolandó tényező.
Az egyik iskolában, nevezzük George Facebook iskolának az egyszerűség és Zuckerberg kedvéért, egy tanulót (esetünkben leány, szinte 14 éves és taekwondo – egy koreai eredetű harcművészeti, vagyis a lábbal és kézzel küzdés művészete c. sárgaöves-vizsgára, ha jól tévedek – készül) felkért az osztályának főnöke vagy irodalomtanára, hogy a nyolcadikosok búcsúztatójára a kollektív osztálydíszítésben való részvétel mellett keressen egy méltó búcsúztató szöveget. Műfaji megjelölés, megkötés nem volt.
Így tehát a hetedikes teljesen magára volt utalva. Itt kellett praktikumból vizsgáznia, vagyis kutatásokat kellett végeznie, elmerülve az irodalom óceánjába. A gyermeklány a 21. század szülötte, többé-kevésbé irodalommal fertőzött, könyvtáras blokkházi nagyszülői közegében-közelében virul, és természetesen a guglihoz fordult, ahová könnyed ujjtornával bebillentyűzte (pötyögésről már régtől nincs szó) azt a szót, hogy „búcsú”.
Mit ád Isten, akarom mondani a digitális felhő és könyvtár, Reményik Sándor Mi mindig búcsúzunk c. versét dobta ki. Avagy ez tetszett meg a sárga övre aspiráló jelöltnek. A tanár elfogadta. A lányka megtanulta. Elmondta. Hibátlanul és hallj csudát, átéléssel. Megérinthette őt is. Ide másolom a verset. Nem hosszú.
Mi mindíg búcsuzunk
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
