Szerinted?

• 2025-01-27 17:00:00

• Kuszálik Péter

’Ráhangolódásként’ viccel kezdem a mai morgolódást. Diszkrét darab, a gyermekektől sem kell elzárni. Betotyog a pingvin a kocsmába, és megkérdi a csapost: „Nem láttad az öcsémet?” „Hogy néz ki?” „Szerinted?” 

Eddig rendben, most ráfordulok a témához vezető útra. Gyári korszakomban megtanultam egy mondást: „az idegesség nem egyéb, mint önmagunk büntetése mások hülyeségéért”. A ’mások’ szó csak az emberekre vonatkozhat, tekintve, hogy az állatokra nem lehet megharagudni; ők ugyanis ’másképp mások’. Nem emberek, ezért más szokásaik vannak. A teremtés óta nemigen volt alkalmuk ellustulni, -urasodni, -butulni, -kényelmesedni, -gonoszodni, mert egyedüli gondjuk a fajfenntartás, s az kitölti a napjaikat. Olyanok amilyenek, így kell szeretni (vagy elviselni) őket; mást ne mondjak: a kutya egy áruló dög, mert hajlamos föladni az ösztöneit a gazdi kedvéért, a macska viszont szuverén állat, nem befolyásolható stb. A gondok akkor kezdődnek, amikor a pénzéhes emberek olyasmibe is beleszólnak, amihez nem értenek. Itt van ez a mackós mozgású Alfred Hitchcock, aki eldöntötte, hogy rémfilmeket fog gyártani, mert a bugyuta embereknek kell valami, amitől féljenek, valami bonyolult, amit úgysem értenek. A lové zsákszámra dőlt, egy-egy filmjét ’ikonként’ emlegetik. A Madarak című filmjét kb. 55 évvel ezelőtt vetítették, Jóskucával nagyokat röhögtünk, annyi amatőr megoldás volt benne: madzagon mozgatott madáralkatú bábok, papírmaséból ragasztott statiszták stb. Az egyik jelenet pedig magát a rendezőt égeti le. A film közepe táján – amikor a nézőknek már a hideg futkorászott a hátán – az egyik női szereplő félve benyit a szobába, s a benn lévő madarak az asszony felé repülnek, ő pedig belép a szobába, becsukja az ajtót és nekitámaszkodik, ahelyett hogy kívülről csukná be, és sétálna tovább, megvárva, amíg leszáll az est, a szárnyasok elpihennek, s egy lepedővel befogható mind a húsz darab. Dajkamese. Nos, a szerdai újságban (jan. 22.) ennek a filmnek a frászos hangulatát idézi egy cikk – Sokakat zavar a károgó madarak jelenléte –, imigyen: a parkokban gyülekező fekete madárseregek „már-már félelmetes hitchcocki hangulatot teremtenek”. Valamit tenni kellene, mert aggasztó az, ami a szemünk láttára történik; ezt csak én teszem hozzá, mert az írás íve erre hajlik. Európát és Amerikát a béke aggasztja, a Lánchíd környékén a Tisza (újabban pedig már a Zagyva) áradásától tartanak, Macarisztánban pedig a tojás drágulása okoz nemzeti diarét (a kormányzat beavatkozást fontolgat; nem értem: ők olcsóbbat tudnak tojni?). Nálunk viszonylagos nyugalom van, csak a varjak kárognak. 

Engem az irigység öl meg, mert eddig tíz-tíz cikket írtam a magyar nyelv oktatásának selejtes voltáról, a város közösségi gondjairól és a zajos fesztiválokról: senki rá se bojszintott. A varjúkárogás pedig egyből főcímként tolakodik. Nota bene: a varjúkárogás állati dolog, nincs mit kezdeni vele, az én három témám pedig az emberi mulasztás, nemtörődömség eredményeként eszi a magamfajták idegeit. 

Visszatérve a pingvin második kérdéséhez: illő tisztelettel érdeklődöm a varjúkárogás ’károsultjaitól’: szerintük mit kellene csinálni a varjakkal? A válasz nem sürgős. Addig  elmondok néhány tudnivalót ezekről a madarakról – a tragumúrák okulására. A riportban azt olvastam, hogy a Cementlapok környékéről a varjakat „feltehetően a vendéglősök” kergették el. Tévedés! A madarak elrisztására madárijesztőket, kereplőket, petárdákat szoktak bevetni, továbbá a fészkelőhelyeik leverését. A vendéglősök nem másztak föl a fára, hogy lelökjék a fészkeket, ebben biztos vagyok, mert arra sem képesek, hogy rendben tartsák a saját házuk táját. Ámde: a Cementlapok és a Sós-patak közti részen (néhány évvel ezelőtt) úgy ’megnyírták’ a jegenyéket, hogy ott már nincs helyük a varjaknak. Nagyapáink még tudtak néhány fontos dolgot: 1. a varjú szívesen rak fészket a jegyenyére, mert a fa tetejéig nem mászik föl a macska; 2. a varjú szereti a rágcsálókat, különösen azokat, amelyek imádják az árvízi töltések oldalába és a makadámutak közelébe kotorni az összkomfortos otthonaikat. Az ember által épített tereptárgyak védelmét úgy tették ingyenessé, hogy jegenyéket ültettek a töltésekre, utak mellé. Amikor a Bánffyhunyad utáni jegenyék törzsén túl sok Wartburg és Dacia görbült el, akkor nekifogtak a fadöntésnek: már nem kellett varjú az utak karbantartásához, mert a ’beton plusz aszfalt’ már nem alkalmas pocokfészeknek. (Ha már szóba került a régi idők tudásanyaga, megemlítem, hogy a vár melletti sárga ’kockaköveket’ úgy rakták le, hogy előtte nem olvasták el a használati utasítást: nem a járdára merőlegesen vagy azzal párhuzamosan kell teszegetni a téglasorokat, hanem 45 fokos szögben. Mert akkor tartósabb lesz az építmény. És nem mogyorófa hamvából vagy üvegvattából kell az alapozást készíteni, hanem cementes misungból. Mindez az interneten is megtalálható a ’keramittégla’ témakör cikkeiben. Az az átkos világháló azért van, hogy ne hülyeségeket nézegessenek rajta a felhasználók, hanem a szakma titkait keressék ki.) 

Stockholmban – kihasználva a varjak intelligenciáját – megtanították őket a csikkszedésre. Az értelmes madarak egy-két hét alatt fölfedezték a csikkgyűjtő szerketákat. Az elején segítettek a madaraknak, s azok egymást tanították meg: keress egy csikket, dobd be a pohárba (az elnyeli), moccantsd meg a billentyűt, és a kis tálcán megkapod a jutalmat. Még valami: mivel városunkban csak nyolcezer varjú van (s este le is feküsznek), azt ajánlom a varjúkárogásra érzékenyeknek, hogy az emberi hülyeséget próbálják meg irtani…