Nincs titok
2025-12-08 12:00:00
- Kuszálik Péter
Krasznahorkai László (K. L.) dec. 10-én átveszi az idei irodalmi Nobel-díjat, s ez az ünnepség majd feledteti a focivébé selejtezőjén történteket. Két hónapja az író munkásságát tanulmányozom, s bizony mondom néktek: fájintos dolgokat találtam. Többek között arra az eleganciára utalok, amellyel sikerült lefegyvereznie a kritikusait (az interjút lásd: litera.hu, 2017. máj. 1.). A magyarázatok és értelmezések hadát (miszerint: ’a szerző arra gondolhatott, amikor ezt leírta’) a legélesebben Weöres Sándor verte vissza, évtizedekkel korábban: „egy frászt gondoltam arra”. K. L.-nek nincsenek titkai, a régi, bevált módszerrel dolgozik: megfigyel és ábrázol. Stílusa sajátos és utánozhatatlan, emiatt az epigonjai mind padlót fognak. Arra buzdítom a díjazását ellenző honfitársaimat: olvassák el az interneten található cikkeket, interjúkat és kritikákat, s akkor talán ők is megkedvelik/elviselik a magyar irodalomnak ezt az élő klasszikusát.
Más. Egy riportert, aki ’elájult’ egy köznapi jelenettől, az írónak kellett magához térítenie: „Rip.: A Báró Wenckheim hazatér levonatát egy külvárosi vasútvonal mellett olvastam, egy piros padon, a sínek mellett, ahogy a könyvben írja, ’felmáglyázott talpfahasábok’ közelében, amikor a szomszéd padra egyszer csak leült egy négytagú kisgyermekes család, és szépen, csendes brutalitással [?] megterített és megebédelt. Mintha az egyik könyvéből léptek volna ki. Döbbenetes [?] volt. ▪ K. L.: Nem vagyunk fölkészülve a valóságra. Az ilyen dolgokat, mint amiről mesél, a regényektől várjuk, meg a szórakoztatóipari készülékektől. De arra egyáltalán nem számítunk, hogy olyasmivel találkozunk, ami nem illik bele abba, amit a saját valóságunknak nevezünk. Elképesztő a tudatlanságunk arról, hogy mi a saját valóságunk. Bizonyos értelemben öngyilkos tudatlanság ez: ha nem tudja azt, hogy ilyen világban él, az nemcsak az örömtől és a nagy pozitív élményektől foszthatja meg az embert, hanem egyszerűen egy készületlen állapotban tartósítja, olyan valóságban, ahol bármikor megtörténhet valami, amivel szemben védekeznie kell. És fog is védekezni, de ügyetlenül és esélytelenül.” (Forrás: „A magyar szittyaföldön olyan dolgok történnek, hogy az nem is szürreális”; Magyar Narancs, 2024. aug. 5.)
A „saját valóságunkat” egy friss élménnyel illusztrálom. A murokszínű motorvonattal utaztam a Maros mentén, lefelé; Andrenyásza alsónál váratlanul megállt; nincs ilyen állomás, de ha igen, akkor muszáj lenne ezt a névtáblát kiakasztani egy fenyőfára, mert a valamikori állomás mértani középpontjától csupán kétszáz méterre lehet; Andrenyásza település nincs, ez csak az állomás neve: a szűk völgy bal partján, a Ratosnya és Palotailva közötti nagyobbacska táv felénél beiktattak egy megállót, ahol a szembejövő szerelvények kitérhettek egymás útjából; a gőzmozdonyok kora után ezt fölöslegesnek ítélték, és megszüntették az egyik sínpárt; a kettős sínpár alsó és felső végén egy-egy őrház állt, onnan állították a váltókat meg a jelzőket, magán az állomáson csupán a vasutasok szálltak föl vagy le; e szokás már a múlté, ezért volt meglepő, hogy a vonatom mégis megállt; nyugodt voltam, bármely közelgő tragédia árnyéka messzire elkerült; a mozdonyvezető behúzta a kéziféket, kiszállt a fülkéből, lelépett a töltésre, felmászott a rézsűn, egy tégla alól elővett egy kulcsot, bement a vakolatlan házba, jött-ment; a derekától lefelé takarva volt, de tudtam, hogy nem egy gépezettel vonszolják jobbra meg balra, ui. tíz másodperccel előbb még megvolt mind a két lába; amikor kijött a házból tök sértetlen volt; egy malacperzselő lángszórót hozott a kezében, a kulcsot visszatette a helyére, a rézsűn lefelé meg kellett kapaszkodnia a kecskerágóbokor ágaiban, szemmel láthatóan örült annak, hogy nem a fenekén csúszva ért le azon a rövidke lejtőn, fellépett a lépcsőre, a fülkében leült a helyére, előbb azonban letette a perzselőt abba a kis beugróba, amit nem erre a célra gyártottak, de ha már ott volt, kár lett volna más helyet keresnie.
Az epizód mérlege pozitív: nyoma sem volt a „bármikor megtörténhet valami, amivel szemben védekezni kell” premisszának. Vagy azért, mert Erdélyben másképp viselkednek a nem várt epizódok, mint a szomszédban, vagy azért, mert meg se parittyáztam a mozdonyvezető maszek akcióját. Védekezési reflexek sem mocorogtak bennem, mert a vagon és a kormányosfülke ajtaja is nyitva volt, s minden vizuális információ fénysebességgel jutott el a retinámra; csak akkor aggódtam volna, ha a pacák emelővel és pótkerékkel a kezében tér vissza: régi kerékpáros vagyok, de a gumidefektek még ma is megviselnek; rám nem hatott a perzselő látványa, de egy malacot a sikító frász kerülgetett volna.
A riporter újabb fedőket emelint meg, így az olvasót is megcsapja a csikókályhán rotyogó étkek illata. „Rip.: A szereplők szinte karneválszerű bőségét látjuk a báró bécsi rokonaitól és a régi szerelmétől a náci motorosokon, a vasutasokon és az asztaloson át a lovászig vagy a különös »személyi titkárig«. Voltak az alkotás során olyan figurák vagy szólamok, amelyek felmerültek, és elvetette őket? ▪ K. L.: Voltak, százával. Dugták be a fejüket a réseken, hogy alig győztem őket seprűvel elkergetni. Mindenki benne akart lenni: én is, én is! De odacsaptam a seprűvel. Nem lehetett. Ez mégiscsak egy könyv.” Így járnak a befurakodni szándékozó érdemtelenek!
Az interjú közepe táján arra is fény vetült, hogy a ’K. L. kedvencei’ listából miért maradt ki Márai Sándor neve. „Nagy Márai-rajongó voltam kamasz koromban, családi és egyéb vonatkozások miatt”, ebből a rajongásból gyógyult ki az egyetemi szakdolgozata megírása nyomán. Pár sorral odébb elismeri: lehet, hogy a szakdolgozat konklúzióit nem bocsátaná meg Márai úr. A rivalizálás nonszensz, ui. nem egy súlycsoportba tartoznak. Az emberileg lehetséges elfogulatlanság birtokában kijelenthetem, hogy Márai érthetőbben ír, gördülékenyebben fogalmaz.
