Mielőtt Askoléból útra kelnénk a tulajdonképpeni gyalogtúrára, szívesen emlékszem egy találkozásra, amely érzelmileg fontos volt, pluszerőt adott a kezdethez.
Micsoda egybeesés!
Már azon a napon, amikor elindultam pakisztáni utazásomra, és éppen Budapest felé tartottam, azt hallottam a rádióban, hogy Varga Csaba a Karakorum hegységbe indul, ahol megkísérli megmászni a K2-t. Alig akartam hinni a fülemnek, de később az internet ismét elém hozta a hírt és egy repülőteres búcsúzkodó fotót is Csabáról. Micsoda egybeesés, hiszen a mi csapatunk csak egy nappal indult később! Felcsillant bennem a remény, hogy személyesen is fogunk vele találkozni, méghozzá nem is akármilyen helyszínen. Ez öröm volt számomra, mert személyesen még nem ismertem őt, s bár Marosvásárhelyen tartott már előadást, korábban csak a közösségi hálón keresztül követtem a tevékenységét. Amikor Skarduban voltunk, írtam neki, és válaszolt! Kiderült, hogy ő is ott van, és éppen azon a napon indul Askoléba, amikor mi, így már a gyalogtúra kiindulópontján találkozhattunk.
Málhás öszvérek
Találkozás az élő legendával
A sátra a mi táborunk közelében volt, ezért izgatottan indultam a felkeresésére. Az étkezősátorban leltem rá, ahol mosolyogva üdvözöltük egymást, majd beszélgettünk. Nagyon jólesett, hogy ő is tudta rólam, hogy sokfelé megfordultam a nagyvilágban, én pedig boldog voltam, hogy egy ilyen híres hazámfiával, egy élő legendával, egy mászóóriással lehetek ugyanazon a helyszínen. Azért nevezem őt élő legendának, mert jelenleg ő a legtöbb nyolcezres csúcsot (2026 elejéig hatot) meghódító, élő magyar hegymászó. És az óriást nem csak átvitt értelemben írom, mivel méretét tekintve is egy igazi atléta, aki mellett még a vastag talpú bakancsomban is eltörpültem, hanem akkor és a későbbiekben is egy higgadt, szerény embert ismertem meg benne, akiben megvan az az X, ami elengedhetetlen a legnagyobb sportteljesítmények eléréséhez, mert zárójelben meg kell jegyeznem, hogy az ő és a hozzá hasonló hegymászók teljesítménye az olimpiai bajnokokéhoz hasonlítható. Csaba akkor már másodszor próbálkozott a K2 „tiszta” megmászásával, ami azt jelenti, hogy porterek és pótlólagos oxigén használata nélkül kísérelt feljutni a csúcsra, ám az alaptáborig vezető közel egyhetes gyaloglása neki is a miénkéhez hasonló logisztikával történt, ugyanazon az ösvényen.
Találkozás Varga Csabával
Az indulás
Június 29-én elérkezett tehát az első valódi túranapunk. Kora reggel, már 6 órakor ébredtünk, 7-kor reggeliztünk, majd nekivágtunk az útnak. Ez a katonás program mindvégig megmaradt, hiszen a hegy nem az a hely, ahol az ember órákig lustálkodik a puha ágyikóban. Egyrészt az „ágyikó” nem puha, a sátor hamar kivet magából, másrészt ki kell használni a reggeli órákat, mivel olyankor általában stabilabbak az időjárási feltételek, ugyanakkor az ösvény hosszadalmas, fárasztó, olykor kellemetlen meglepetéseket vagy veszélyeket is rejtegethet, ezért időben, még sötétedés előtt célba kell érni, fedezékbe kell vonulni. Ráadásul a Karakorumban azzal is számolni kell, hogy a nappali felmelegedés következtében egyre inkább olvadni kezdenek a gleccserek, ennek folytán a belőlük kiolvadó patakokon való átkelés a nap előrehaladtával egyre nehezebbé, körülményesebbé válik. Hasonlóképpen halálosan veszélyesek lehetnek azok a guruló kövek, sziklák is, amelyek éjjel még a fagy fogságában vannak, ám napközben kiolvadnak, elszabadulnak, és engedve a gravitációnak, embereket, sátrakat, egész táborokat képesek elsodorni, ripityára zúzni.
Teherhordó öszvér
A számbavétel
Első napunkon a Braldu folyó völgyében túráztunk viszonylag könnyű terepen. Csaknem velünk egy időben startolt V. Csaba is, de mivel ő más kategóriájú mászó, és összehasonlíthatatlanul jobb kondícióval rendelkezett, jóval tempósabban haladt. Engem mégis boldoggá tett az a tudat, hogy a közelében lehettem, ugyanazt a levegőt szívhattam, közös ösvényünkön hagyott lábnyomaiba léphettem, és ha szememet a hegyekre emeltem, tudtam, hogy abban a pillanatban ő is ugyanazt látja, mint én: a hegyeket és azok teremtőjét. Mindjárt az elején elértük a Központi Karakorumi Nemzeti Park határát, ahol ismételten be kellett jelentkeznünk. Ha valahol a későbbiekben netán elnyelne a hegy, akkor az utolsó írott dokumentumot itt lehetett volna fellelni rólunk. Ez a ház volt az egyik legutolsó civilizációs létesítmény, amely még tudott arra emlékeztetni, hogy bolygónknak ebben a szegletében emberek is élnek…
A kecskéből is vacsora lesz majd
A túra látszólag nem volt nehéz még ezen a napon, hiszen nem kellett nagy szintkülönbségeket magunk alá gyűrnünk, viszont a tűző nap, a nagy hőség megkeserítette életünket, a 20 kilométernyi távolság alaposan lefárasztott a nap végére. 3000 méter felett jártunk, mégis 30 fokos kánikula nyomasztott, a napsugarak napkeltétől napnyugtáig hevítettek, ezért annyit verejtékeztem, hogy még vécéznem sem kellett, pedig igyekeztem minél több vizet inni. A nagy magasságban, mostoha körülmények között kifejtett intenzív testmozgás során nagyfokú víz- és elektrolitveszteség következik be, ami komoly egészségi kockázatokkal, kiszáradással járhat, ezért rendkívül fontos a megfelelő folyadékpótlás. Szerencsére embereinknek volt gondjuk arra, hogy elegendő ivóvízzel lássanak el, de felmerül a kérdés, hogy mivel csillapítottuk szomjunkat? Mert ha eleséget vittünk is két hétre elegendőt, palackozott vizet bizony nem volt módunkban ilyen hosszú időre cipelni. De nem is kellett, mert ösvényünk a Braldu folyót követte, amely gleccserek olvadékából táplálkozik, s amely ezen a szakaszon már jelentős mérettel rendelkezett.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
