Csütörtöki kimenő
Több napon keresztül – sőt kasul – nélkülöznöm kellett az elektronikus írógépemet, egyszerűbben szólva a laptopomat. Egymástól csupán néhány órát voltunk távol, Ő, a gép a gyógyintézetbe szállíttatott, ahol tudósok és ügyes kezű operatőrök műtötték, eltávolították beteg szervét, és aztán gyógyultan kaptam vissza. Eddig a happy end.
Mondom, kénytelen voltam nélkülözni, csak bámultam rá, ő meg behunyt szemmel hevert az íróasztalomon. Mint aki soha többé nem tud –vagy nem akar?! – megszólalni. Képernyője némán fekete maradt, ui. nem gyulladt belvilága működőre. Nem gyúlt szerelemre azért a mondandóért, amit én nyújtottam neki már több éve, napi rendszerességgel. Pedig még délelőtt dolgoztam rajta, szépen alakult kapcsolatunk, biztató volt a perspektíva; amit délelőtt kiírtam, azt délután bepötyögni vágytam, de abból semmi sem lett. Ez is afféle magos Déva vára-komplexum: amit délelőtt építettem – az délután leomlott, megszűnt.
Ténferegtem, kényszercselekvésekhez folyamodtam: elrendeztem az íróasztalon a cédulákat, amikről rendezés nélkül is tudtam, hol, hogyan hasznosíthatók, és miféle töredékinformációk hordozói, kipakoltam és felcímkéztem egy doboznyi képeslapot, amiknek nem voltak elválasztó kartonjai, kivágtam régi újságokból – évtizedek óta hevernek a nyomtatványok és kacatok kamrájában (debaré) – olyan cikkeket, amiket én vagy az édesapám írt, eltűnődtem azon, ugyan bizony ezt vagy azt a sajtóterméket, példányt miért is őriztem meg, hiszen ma már semmi érdekeset nem tartalmaz, még kordokumentumnak is szánalmasan ösztövér. Vissza-vissszatértem az írómasinához, benyomtam az indítógombot, de nem ragyogott fel a képernyő. Azzal nyugtattam magamat, hogy amit évek óta bütykölök, hízlalok, tömöm vele a gép memóriáját, nem vész el a tragikus leállás következtében, hiszen minden este kimentem egy kütyüre az aznapi halhatatlant.
Mit kerülgessem a kását: kiderült, ha eddig nem volt világos és egyértelmű, hogy függő vagyok. Számítógépfüggő, mint az emberiség oly sokmillió egyede és a csoportosan elkövetett írott garázdaságok tettesei. Ezen olvasok, keresem az olvasnivalót, szerzem meg a szükséges infót, ellenőrzöm például a helyesírást, a mesterséges intelligenciával még csak kacérkodom, számítgatok – összeadok, kivonok, persze odáig már nem vetemedem, hogy gyököt is vonnék, ui. nincs miből kivonnom a gyököt, a gyökereim pedig még elég keményen kapaszkodnak az életbe és az emlékezetbe. Munkámhoz nélkülözhetetlenek az onnan kinyert infóforrások, fájlok, elektronikusan elérhető címek, szövegek; levelet váltok, értesítést kapok, ezen keresztül fizeti a család a számlákat és foglal jegyet repülőre, buszra, szállodát; megtudom, mi újság van a világ másik végén élő rokonság körében, képeket nézhetek és felvételeket kapok, friss híreket stb., de még játékszenvedélyemet is a gépen élem ki – még nem tragikus – sok-sok év óta. A játékok feltalálói és forgalmazói arról biztosítanak, hogy ha ezt játszom, memóriám friss és rugalmas marad, mindig tudni fogom, hová tettem a fogkefémet, és hol a fenében tartjuk a burgonyát az éléskamrában, hazatalálok a szomszéd kisboltból, és megveszem, amiért félórával azelőtt elküldtek. Felismerem az ismerőseimet, és nem felejtem el, kivel is kell haragot tartani, eszembe jut, ki játszott abban a filmben, amelyben Brad Pitt és Erdős Irma nem szerepelt együtt, de mégis olyan volt, de olyan...Mit is mondtam az előbb?
Három és fél napig nélkülöztem szolgálatát, szerelmét, igyekezetét. Szerencsére vendégeket hívhattunk, jókat ettünk, kisétáltam, megtettem a napi közel kétezer lépést, a telefonom jelezte, kitől nem jött e-mail, és ki akar velem Instagramon vagy Facebookon baráti kapcsolatot létesíteni, a tévéből (Netflix) kihalásztam egy-két-három krimit, amit véletlenül még nem láttam, befejeztem két könyvet – már három hónapja az éjjeliszekrényen virrasztottak –, eltettük a lecsót, én vagdaltam fel a hagymát, csumáztam ki a paprikát stb.
Mégis, semmihez sem fogható volt, midőn kézhez kaptam, magamhoz ölelhettem az akkumulátorától („felfőtt” – mondta szakember) megfosztott gépelyt, a kedvest. Olyan, mint mikor a költő lángoló szerelméről dalol, és magához szorítja, vagy mikor megkapjuk a Nobel-díjat. (Van rá esély.)
