Mi lesz veled, emberke?
2026-09-16 15:00:00
- Albert Ildikó
Bevezető gondolatok
Ezelőtt két héttel befejeztem a lélektani divatokról szóló sorozatom, egyrészt, mert nagyjából végigjártam a nyilvánvaló divatjelenségeket a pszichológiában, másrészt, mert elkészült a következő könyvem szerkesztett változata, melyet az itt megjelent két sorozatból (A léleképítés buktatói és a Lélektani divatok) állítottam össze. Természetesen sok munkával, kiegészítésekkel, több helyen a szöveg átgyúrásával alakult ki ez a legújabb könyvem, mely a PSZICHODILIK címet viseli majd, és amelyhez Bodolai Gyöngyi írt rövid, frappáns bevezetőt, végül az általa velem készített interjú zárja, az a beszélgetés, amely tulajdonképpen elindította az együttműködésünket. A kötet, ha hamarabb nem is, de a 32. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra megjelenik, mint ahogyan az előző is tavaly ilyenkor került ki a nyomdából.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem igazán készültem újabb lélektani írásokkal jelentkezni, mert nem volt semmi olyan téma, amely most különösebben foglalkoztatott volna. És a kötetemen végzett utolsó simítások is eléggé macerásak voltak. Pihenni vágytam. De nem hagyták. Túl sokan biztattak arra, hogy folytatni kell. Ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok valóban közkívánatra írni, ezért a közösségi oldalon kérdeztem meg, ki miről olvasna szívesen. Nagyon érdekes válaszokat, javaslatokat kaptam ott is, de személyes üzenetekben is. A javaslatok, a jelenségek, melyek a hozzászólókat foglalkoztatják, nagyon széles skálán mozognak, de egyik sem okozott meglepetést. Mindegyikről tudjuk, hogy létezik és aktuális.
Szaladjunk végig a felvetett témákon.
A párkapcsolat szépségei és gondjai, benne a szerelem ma, a házasság és család sajátosabb értelmezése napjainkban és ennek a következményei.
Többen tették le voksukat a függőségek megismerése mellett, mert vagy érintett az illető vagy családtagja az. Ráadásul számuk egyre nő.
Mint ahogyan szintén terjedőfélben vannak a személyiségzavarok, köztük a nárcisztikus személyiségzavar, amelyről részletekbe menően olvasnának sokan, ahogy több helyen is jelezték.
A munkahelyi bántalmazásról is szeretnének egyesek többet tudni, és a tapasztalat, meg a szakirodalom is azt mutatja, hogy a jelenség sokkal elterjedtebb, és több gondot okoz, mint ahogyan a köztudatban van. Mert valószínűleg erről sem igazán beszélnek, az érintettek sem, ami mellesleg érthető, csak nagyon rosszat tesz.
Van, aki jónak látja, hogy a fiatalokkal foglalkozzunk, a szülő-gyerek, diák-pedagógus, szülő-pedagógus kapcsolattal, mert úgy gondolja, hogy sok a probléma, és a hiányosság. Javasolja, hogy járjuk körül a nevelés, a munkamorál, a kötelesség, a következetesség kérdését, mert ettől függ egy társadalom jövője, a közös jövő, és szerinte sajnos nagy a baj. A kérdésfelvetés jogos, foglalkozni kellene vele, hisz amit észrevételez, az egy folyamat következménye, amelyben a felmenők elképzelése a világról és a nevelésről, plusz az ellehetetlenített iskola és benne a megnehezített nevelés vezetett olyan helyzetekhez, magatartásokhoz, melyek eredménye a fiatalok viselkedése, világlátása, közérzete.
Szorosan kapcsolódik ehhez a témához, szinte mintegy terápiaként, egy régebbi kérés. Néptáncoktatással lelkesen foglalkozó tartotta fontosnak írni arról, hogyan hat a gyerekekre és a fiatalokra ez a közös művészi tevékenység, mint szerintem a többi hasonló is, akár az énekkar, akár a kézimunka vagy tojásírás.
A tanügyhöz kapcsolódik egy másik felvetés is, nevezetesen a kérdés, hogy hogyan lehetne hatásosan megközelíteni a speciális oktatást?
Szépen idomul ehhez a kérdéskörhöz egy másik hozzászóló felvetése, aki a kommunikációról és az önismeretről olvasna, ezek szerepéről a kapcsolatainkban, meg hogy mennyire befolyásolják az életünket úgy általában. Szerintem nagyon fontos téma, mert rejt egy nagyon lényeges ellentmondást is magában: rengetegen foglalkoznak önfejlesztéssel és önsegítéssel – ez is nagy divat manapság, mint már írtam róla –, ám ennek, sajnos, nem eredménye a valódi önismeret, és ha sikerül is szert tenni önmagukkal kapcsolatos felismerésekre, az illető személyek ezt nem használják arra, hogy a mindennapjaikat, és főképp az emberi kötelékeiket tegyék ezzel jobbá, működőképesebbé. Tehát van miért foglalkozni a jelenséggel.
Egy érdekes kérdés a hitre, pontosabban a hit-hitetlenség összefüggésére keres választ, nevezetesen arra, hogy egy megrögzött ateista amikor nagy és gyógyíthatatlan beteg lesz, miért válik az utolsó éveiben hívő emberré? A fájdalom vagy a félelem teszi ezt? – jött a kérdés, melyre érdemes lesz majd megpróbálnom válaszolni.
A javaslatok között voltak gyakorlati kérdések is, például az, hogy hogyan lehetne segítő, támogató csoportokat létrehozni Székelyföldön, mondjuk az amerikai mintára, mint az anonim alkoholisták esetében, a szorongással, pánikbetegséggel, depresszióval küzdőknek. A kérdés felvetése nekem azt is jelzi, hogy egyre többen keresnek segítséget ezekre a tünetekre, mert már olyan sokan küzdenek vele, hogy nem ciki felvállalni a létüket. Én személy szerint nagyon jónak, rendkívül fontosnak tartom, hogy egyáltalán szóba kerül ez a lehetőség. Megegyeztünk, hogy beszélünk róla és igyekszünk valamit konkrétan tenni is az ügy érdekében. Ha sikerül valamerre elindulni, akkor az olvasókat is tájékoztatom majd, bár nem kifejezetten ennek a sorozatnak a témája.
Utolsónak hagytam a legsúlyosabb pszichológiai jelenségeket, melyeknek tárgyalását egy számomra nagyon kedves ember hozta fel: jó lenne írni a demagógiáról, és ha már itt tartunk, akkor a disztópikus világkép, a disztópia mint aktuális életérzés sem megvetendő téma. Már csak azért sem, mert azon túlmenően, hogy mindkettő nagyon igaz, átszövik napjainkat, és ezért az összes többi felsorolt lélektani jelenség, legalább részben, ezekből eredeztethető. Ami azt is jelenti, hogy egy problémás, ne mondjam, hogy beteg világban igyekszünk kialakítani, rögzíteni, átadni és tovább vinni egy viszonylag egészséges személyiséget, működő kapcsolatokat, és megőrizni valamit a lélek, a mindennapok egyensúlyából. Tudom, hogy ez eléggé furcsán hangzik, ezért hivatkozom egy pont 20 éve megjelent könyvre, mely az akkor nagyon menő, mert nagyon jó Mesterkurzus címet viselő sorozatban jelent meg a Csernus-Mohás-Popper szerzőhármastól: Egészséges egyén – beteg társadalom? címmel. A helyzet azóta csak romlott.
Ilyen körülmények között gondolom érthető a rovatom címe, melyet – valószínűleg sokan felismerték – Hans Fallada azonos című regényétől kölcsönöztem, többek között azért, mert a kérdés egy idő óta szinte kényszeresen visszatér a gondolataimban. Részben azért, mert létezik valamiféle hasonlóság az ott bemutatott kor és a mienk között. De leginkább azért, mert a mindennapok történései kapcsán hozza elő bennem a szívszorító félelem és aggodalom, hogy vajon mi lesz veled, emberke?
