Let’s go West, USA! (11.)

Utazás az amerikai nyugaton

(2024. június 29. – július 23.)

Világvárosok vonzásában: San Francisco (1.)

 „Ha San Franciscóba mész, 

legyenek virágok a hajadban.

Ha San Franciscóba mész,

kedves emberekkel fogsz találkozni.” 

(Scott McKenzie: Be Sure To Wear Flowers In Your Hair)

A Yosemite után búcsút intettünk a csodás nemzeti parkoknak, Oakhurstből nyugatra fordultunk, és egyenesen a Csendes-óceánnak tartottunk, célpontunk San Francisco volt. A kaliforniai táj aranysárga dombjaival, szélfarmjaival, vég nélküli ültetvényeivel hökkentett meg. A Colorado folyó által táplált csatornarendszereknek köszönhetően Kalifornia az Egyesült Államok egyik legjelentősebb éléskamrája. Bosszantott, hogy nem tudtuk, milyen gyümölcsösben autózunk órákig, míg azután megálltunk, és közelebbről is megnéztük a termést. Első ránézésre éretlen kajszibaracknak hittük, de csakhamar kiderült, hogy mandula, amiből az Egyesült Államokban termesztenek a legtöbbet a világon. Egyéb sem kellett nekünk, már amúgy is jó régen reggeliztünk – hazai szokásunkhoz híven teletömtük zsebünket az ízletes, friss magvakkal. San Franciscóig nem is kellett elővennünk a walmartos csipszet. 

További mezőgazdasági érdekességeket is tartogatott a The Golden State (Arany állam) néven becézett tagállam, mely 40 millió lakosával a legnépesebb az USA-ban. Felfigyeltünk a mezőn hétrét görnyedő munkásokra. Az állig felöltözött, kalapos embereknek csak a hajlott háta látszott ki a növényzetből, se nem láttak, se nem hallottak, égett a kezük alatt a munka. Serényen, begyakorolt mozdulatokkal szedtek valamit, eleinte nem láttuk, hogy mit. Mozdulataik gyorsak voltak, mintha versenyeznének, a telerakott ládákkal futólépésben rohantak a furgonhoz, majd siettek vissza, és újra belevetették magukat a vég nélküli robotba. Olyan sebesen dolgoztak, hogy muszáj volt megállnom alaposabban  megszemlélni őket. Eperszedők voltak, mexikóiak vagy más bevándorlók lehettek, a Spanyolországban dolgozó hazánkfiaira emlékeztettek. No, hát ilyen az eperszüret! Most már megértettem, hogy a hazai melósok miért vásárolnak kilószámra a patikában gyulladás- és fájdalomcsillapítót, mielőtt kiutaznának „gályázni”.  

Láttunk egy hatalmas articsókaültetvényt is. Ezt is közelebbről le kellett csekkolnunk, mivel már egyetemi tanulmányaim alatt hallottam róla, de még nem volt szerencsém hozzá. A növény fogyasztásra alkalmas, jókora virágzati bimbója mutatós, Európában elsősorban a mediterrán konyhából ismerjük az ízvilágát, ám gyógyhatásairól se feledkezzünk meg, hiszen jótékonyan hat májra, epére, ugyanakkor vizelethajtó, és előnyösen befolyásolja a koleszterin-anyagcserét, vércukorszintet.

Néhány órai autózás után a mezők kezdtek elfogyni, az autósztráda telítődött, a forgalommal együtt nőtt a feszültség, a távoli párából kibontakozott annak a világvárosnak a félgömb sziluettje, amely az 1850-es évek aranyláza előtt még csak néhány sátorból állt. A vérnyomásom úgy emelkedett, mint a pilótáknak leszálláskor, s ha addig megszokásból vezettem, onnantól kezdve minden idegszálammal összpontosítottam. Beértünk a metropoliszi övezetbe, amely San Francisco Bay Area néven az 5. legnépesebb régió az Államokban, közel 8 millióan laknak itt. A sok településből összenőtt, három Maros megyényi területen olyan városokon is áthajtottunk, mint például Oakland, illetve Berkeley, amely a világ egyik leghíresebb felsőoktatási intézményének, a Kalifornia Egyetemnek az otthona. Mindeközben e fejezet mottóját, a hippimozgalom egyik himnuszát dúdolgattam magamban, és gondolatban visszatértem azokba az időkbe, amikor az LSD-mámoros ellenkultúra – a baby boomerek lázadó ifjúsága – nemcsak az USA, hanem a világtörténelem alakulásába is beleszólt. 

A San Francisco-öblöt a Richmond-San Rafael hídon áthaladva kerültük meg, és a városba stílusosan a legismertebb jelképén keresztül, a Golden Gate hídon léptünk be. Előtte azonban kinéztünk egy kilátópontot, ahonnan ráláthattunk az Aranykapura, az öbölre és a mögötte ragyogó metropoliszra. Örvendtünk a gyönyörű időjárásnak és a jó kilátásnak, hiszen a híd és az öböl gyakran burkolódzik ködbe. A napsütés ellenére azonban hűvös szél fújt, valósággal dideregtünk. Az elmúlt hetekben hozzászoktunk a rendkívüli forrósághoz, ez volt az első alkalom, hogy hidegnek éreztük a környezetünket, pedig a 18-20 fok elméletileg a kellemes tartományba tartozik. Az élénk narancssárga Aranykapu valóban lenyűgöző mind méretét, mint látványát, mind mérnöki zsenialitását tekintve. Van benne valami különleges, megkapó, valami vad, kontrasztos, ahogy az öböl kopár dombvidékét összeköti a nyüzsgő nagyvárossal. E nélkül a dekoráció nélkül el sem tudnám képzelni a várost, mint ahogy Párizst sem az Eiffel-torony nélkül. Ó, hányszor láttuk filmeken feltűnni, és íme ott álltunk, megittasodva a látványától. Ez a kellemes érzés és a hidak hídja kísérte háromnapos városnézésünket, mely idő alatt meglátogattuk a „must see” (muszáj megnézni) nevezetességeket. Mozgalmas napok következtek. 

Szállásunk a Marina kerületben volt, de a városlátogatást a belvárosban kezdtük, ahova az óraműpontossággal közlekedő buszok egyikével jutottunk el. A buszok különlegességei a húzózsinórok voltak, amelyek a jármű belső terében, az ablakok mentén voltak kifeszítve, ezeket kellett meghúznunk, ha jelezni akartuk a sofőrnek, hogy a következő megállónál le szeretnénk szállni. A modern buszok kőkorszakinak tűnő megoldása hatékonynak bizonyult, Zengő minden megálló előtt megrángatta. Ennél azonban érdekesebbek voltak a Cable Carnak nevezett, régi vasúti vagonhoz hasonlító kocsik. A patinás kábelvasút a világ utolsó, még működő kábelvontatású városi tömegközlekedési eszköze. Az idők során a város védjegyévé és egyik legismertebb nevezetességévé vált, órákig elnéztem volna őket a tengerparti város nagyon meredek utcáin. S miközben a kocsikról csüngő embereket szemléltük, gondolatban odaképzeltem a világhírű San Franciscó-i zsarut, Michael Douglast is, amint menet közben felugrik egy kocsira. A közlekedési eszközök terén a csúcslátványosságok azonban a mindenfelé közlekedő, sofőr nélküli fehér taxik voltak. Igen, igen, magától közlekedő autók! Zsombi már mesélt a Google önvezető autóprojektjéről, de nem hittünk neki, és mi tagadás, még a szemünknek sem. Megálltunk a járdán, a stoplámpánál, és földbe gyökerezett lábbal bámultuk a hangtalanul közlekedő Jaguar Waymo típusú önjárókat, kerestük a sofőrt, de az autó csakugyan magától forgott jobbra-balra, az utasok pedig  nyugodt lélekkel bízták rá magukat a mesterséges intelligenciára. Nos, ezekre valóban illett az automobil név, hiszen maguktól mentek. Nem tudom másképp kifejezni, de azt éreztük, hogy nem a való világban vagyunk, hanem egy tudományos-fantasztikus film forgatásán. Annyira ledöbbentett, hogy még fényképezni is elfelejtettem, de sebaj, a városban rengeteg ilyen közlekedett, nem is igazán jártak hagyományos, hús-vér sofőr által vezetett taxik. S bár sokszor láttuk ezeket az autócsodákat, megszokni nem tudtuk, számunkra meghökkentő és félelmetes módon tárták fel a jelenben zajló jövőt. 

A városközpontban, az USA legrégebbi és egyik legnagyobb kínai negyedében kezdtük a sétát. A 19. század közepén kezdtek letelepedni a bevándorlók ebben a városrészben, ahol Kínában érezhettük magunkat, bár napjainkban nyilván már más ázsiai népek, például vietnámiak otthonául is szolgál. A vonalzóval meghúzott utcák szövevényében eljutottunk a 48 emeletes Transamerica Pyramid felhőkarcolóhoz, amely kecses gúla alakjával  hozzájárul a jellegzetes városképhez.