Lencsés György, az Ars medica szerzője

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (89.)

„Feyedeth ha Telben Fodor Mentawal awagy Mayorannal parolod, Nyarban penygh Rosawal, ez Agyad veleoyeth megh erösity, es Nathat nem hagy raytad yndulny. […] Agy veleonek penig Semmy úgy nem aarth, mynth az Emestetlensegh, merth mynden Betegsegnek ez vagyon gyeokere.” (Lencsés György: Ars medica. Kolozsvár, Erdélyi Tudományos Intézet, Monumenta Transsilvanica, Sárkány nyomda, 1943. Betűhív másolat. Szerkesztette, jegyzetekkel és előszóval látta el Varjas Béla)

Idézett szövegünk írásjeleit nem egész pontosan másolhattuk ide, de bizonyára így is érzékelhető e recept és orvosi tanács reneszánszos, ódon zamata. Lencsés György 1577 körül írt Egész orvosságról való könyv, avagy Ars medica című hatalmas, barna bőrbe kötött kódexéből idéztünk. A kötéstábla belső jobb felső sarkában ceruzával ott van a possessori bejegyzés: Teleki Sámuelé, a jobb alsó sarokban pedig egy XVII. századi orvos, Barakonyi Borbély János neve áll, aki a könyvtáralapító előtt tulajdonolta és használta e nagy művet (bele is jegyzett itt-ott). Ezer félbehajtott (ívrét, folió) oldalt tesz ki első megmaradt magyar nyelvű kéziratos orvosi könyvünk. A lapokon található vízjel (kétszárnyú sas pajzzsal és K-Kempten névjelzéssel) 1530 és 1580 között volt használatos. A kötet hat fő részből épül fel, sok levélcsík-betoldást és más bejegyzést is tartalmaz. Világos, jól olvasható írás, gyakorlott kéz munkája. Néhány későbbi olvasó, illetve használó bejegyzéseit is megtaláljuk a vaskos kötetben. Az Ars medica őskódexe Gyulafehérvárott „született”. Újramásolták 1610-ben Erdőszádán (Nagybányától nyugatra), majd 1757-ben Erdőszentgyörgyön. Első nyomtatott kiadása 1943-ban jelent meg Kolozsváron, miután 1913-ban Gulyás Károly a sokáig elfeledve lappangó kéziratra rábukkant a Teleki Tékában. Lencsés György Ars medicája sok kutató (Farczádi Elek, Szabó T. Attila, Spielmann József, Kováts Ferenc, Trócsányi Zsolt, Lázár Szini Karola, Foris Zoltán, Jakó Zsigmond, Veress Géza, ifj. Szabó T. Attila, Péter H. Mária) számára jelentett kihívást; orvostörténeti, művelődéstörténeti és nyelvészeti szempontokból ma is bőven kutatható kincsesbánya. A biológus (ifj.) Szabó T. Attila érdeme, hogy 2010-re monografikus igénnyel és elektronikus formában is elkészült az Egész orvosságról való könyv, azaz Ars medica; erről a Népújság (Horváth Éva) annak idején beszámolt.

Váradi Lencsés György (1530–1593) Báthory Kristóf, majd Báthory Zsigmond udvarában viselt tisztségeket tizenhat éven át; fő szertartásmester (hoppmester), majd kincstári számvevő volt a fejedelmi udvarban. Közben a Báthoryaknak több külföldi és hazai orvosuk is volt. Lencsés György többször járt külhoni kiküldetéseken, például Krakkóban vagy Rómában. 1581 májusában a Bázelből Gyulafehérvárra menekült protestáns olasz orvossal, Marcello Squartialupival Rómában tartózkodott, aki egy levelében említi, hogy Dominus Lencziust vesebántalmak kínozzák éjjelente – de nappal tünetei enyhülnek, és teendői után jár! A sok orvos között élő művelt és tudós Lencsés György, aki egyike volt azon erdélyi ifjaknak, akiket egy közös Georgius Transsilvanus „gyűjtőnéven” jegyeztek be neves orvosi egyetemeken, még bírta vesebaját egy darabig, hiszen az említett levél után jó évtizeddel, 1593. május 6-án hunyt el. Sírját „két bánatos fivér”, az ő fiai állították Gyulafehérváron (Spielmann József: A közjó szolgálatában, Bukarest, Kriterion, 1976, 48–84.). 

Lencsés György az „orvosi művészet” tárával elsősorban a járványok és háborúk dúlta XVI. századvég erős orvoshiányban is szenvedő, de már írástudó magyar közembereinek akart segíteni. Ars medicája a medicina pauperum (szegények orvostudománya) műfaj reprezentatív magyar darabja. Ugyanakkor munkáját a fejedelmi udvar közelében írta, s Gyulafehérvár akkoriban egyike volt a korabeli (európai és magyar) orvosi (empirikus-praktikus és filológusi) tudás központjainak. Gyulafehérvár Sárvár, Bécs, Pozsony, Németújvár, Kolozsvár és Sopron mellett egyik központja volt a magyar humanista (és orvosi) műveltségnek. A „túlképzett” szertartásmester, Lencsés ókori, középkori és jeles kortárs orvosok munkáiból kivonatolta mindazt, amit az emberi betegségekre és azok gyógyítására vonatkozóan fontosnak talált, közben mindenhol hozzátette hazai tudóstársai és saját tapasztalatát. Arisztotelésztől Avicennáig, Platóntól Galenusig terjedt kompiláló figyelme, de Paracelsus és Vesalius munkáin kívül a többi kortárs éppen csak megjelent orvosi vagy botanikai könyvét is felhasználta teljességre törekvő orvosló kódexében. Fő kortárs forrása a francia Jean Fernel volt, akit Bécsben élő humanistánk, Zsámboky János több versben is dicsért (Ferneltől az Universa Medicina, Párizs, 1554) és a német Leonhard Fuchs (1548-as Lugdunban jegyzett műve a gyógyítás ésszerű módszereiről). Kisebb mértékben támaszkodott az olasz Pietro Andrea Matthiolus 1554-ben Velencében megjelent botanikai művére, valamint a portugál gyakorló orvos Petrus Bayrus Az emberi test szenvedéseinek kézikönyve című munkájára (Bázel, 1560). 

Lencsés György az egész test betegségeinek és gyógymódjainak leírásában a fejtől halad a belső szerveken át a végtagok felé. Az első nagy rész, a leghosszabb egyben (több mint 327 levél, csak a végén álló tartalomjegyzéke 8 oldal), tulajdonképpen mindezt tartalmazza. A szerző és másoló egy személyben előbb az egyes testrész betegségtüneteit elemzi (Jelei alcímszó alatt), aztán a kórszármazást és kórismét (Okai és Tanúság), majd rátér a megelőzés (Étele, Itala) és a gyógykezelés (Orvosságok) módozataira. Majdnem minden testrész kapcsán következetesen külön tárgyalja a gyermekek megbetegedéseit „Gyermekchenek” alcím alatt. És amit ily következetesen talán egyetlen forrásában sem láthatott, Lencsés György mindenhol oldalszélre bejegyezte a tárgyalt betegségek latin megnevezéseit (Vertigo, Hemiplexia, Paraplexia, Paralysis, Mania, Scotoma, Tremor, Pruritus, Gonorrhea, Sterilitas stb.)! A második „könyv” bőrgyógyászati jellegű, és a test „ékesítésére” vonatkozó tudnivalókat tartalmazza. A harmadik könyv a „forróságokról” szól, „kit az magyarok hideglelésnek neveznek”; a különféle lázas állapotok nagyon részletes kifejtését olvashatjuk. A hideglelésnek akkoriban elkülönítették az „egynapi, másodnapi, harmadnapi, negyednapi, mindennapi, elszárasztó, izzasztó, szüntelen való” és sok más alfaját. A lázas állapotokhoz kapcsolva szerzőnk tárgyalja a veszedelmes hideglelést, a „dögöt” vagy mirigyet (Contagiosus Pestilensis), azaz a pestist. A negyedik könyv a dagadásokról, a seb („pokolvar”) ellátásáról és a golyvákról értekezik. A tényleges daganatok: tumorok mellett a gyulladásos kórképek, az endokrin zavarok és gyógyítási lehetőségeik is szóba kerülnek. Az ötödik könyv a fegyver és egyéb eszközök általi sebesülésekről és a „csontbéli nyavalyákról” szól. A hatodik könyv a mérgezések tünetkórtanát és gyógymódjait írja le. 

Lencsés György Ars medicája mai nyomdászati eszközökkel, mai helyesírásra átírva csodálatosan könnyed, szépen csordogáló és érthető magyarságú orvosi enciklopédia. Ha orvosilag azóta fényéveket is fejlődtünk, emberileg és stílusban ez a próza mint gyógyító célzatú lektűr akár közel is állhat ma hozzánk. Már az első könyv első lapjain az általános főfájásnak olyan gazdag tárházában találjuk magunkat, hogy csak ámulhatunk: van főfájás hidegségtől, szárazságtól, nedvességtől, „teleségből” (túlevésből), „sártul, nyáltul”, részegségtől… A részegségből való kigyógyítás válfajai jókora külön csoportot alkotnak: „Hogy megjózanodjon”, „Hogy meg ne részegedjék”, „Hogy hamar megrészegedjék” (Lencsés, 1943, 15–16.) stb. Aztán a főfájást erőssége szerint is külön tünetcsoportokba, más-más betegségekhez sorolja a szerző. Az egyes betegségek megjelenítése képszerű, szinte színpadiasan élményszerű. Az agyvérzés: gutaütés (apoplexia) egyik megmutatkozása könyvünk szerint: „hirtelenséggel leesik az ember, mint egy agyonütött” (40.). A kóma beállását is szabatosan ecseteli: „a holttul csak abban különbözvén, hogy az lélögzetvétele megvagyon, de az is nagy Nehézséggel és hortyogással” (29.). Ugyanilyen világosan és festőien ábrázolja az ideg- és elmekóreseteket, mint a hisztériás bénulást, a mániás depressziót, a „dühös dühödt bolondságot”, a lidércnyomásos álmot avagy az insomniát (25–29.). Alaposan vizsgálja a náthát (Catharrus), a melléküregek betegségeit és a tüdőbetegségeket. Részletesen tárgyalja a mellhártyagyulladások fajait, a gennymellet, a rosszindulatú daganatokat, a gümőkóros vékonybél-megbetegedést. Ismerteti a szívburokgyulladást, a szív ritmuszavarait, a perifériás keringési elégtelenség kórképeit, a fogágybetegségeket, a bélcsavarodást. Tizennyolc nőgyógyászati betegség leírásából tizenkettőt ma is helytállónak tarthatunk (Spielmann, 75.). A méh neve Lencsés könyvében madra (Uteri). Lencsés ismerteti a vérbajt, a gonorrheát, a himlőt, a leprát (bélpoklosság), a pestist (dögös és veszedelmes hideglelés), az orbáncot, a kiütéses tífuszt (hagymáz), leírja mindezen betegségek lefolyásának szakaszait, az akkor ismert kezelési módszereket és a gyakori halálos kimenetelt. Sokféle tanáccsal szolgál a rüh és tetű irtására. Amikor a ficamok és rándulások, főleg a „kimarjult” vállöv és felső végtagok helyretételének ma is hasonlóképpen gyakorlott módozatairól számol be, már nem is csodálkozunk. A vándorló vesekövek elleni küzdelemben a katéterezést is leírja: „meg kell a szemérömtestet mecceni”, és férfiaknak „horgasabb”, nőknek kevésbé horgas „csévvel” (csővel, „Deákul Catheter”, 300.) kell a vizeletkivezetést megoldani. A vesebetegségeknél, de más helyeken is szerzőnk hivatkozik saját orvosi tapasztalataira és neves kortársakra vagy saját magára mint szenvedő betegre. Ilyenformán: 

„igen probalt orvossagh felette sok emberen […] Bebek Imre […] Apaffy István […] János király magán próbálta meg […] soksor es en magam altal”, „Ez orvossagoth En Lenchzes Georgy megh probaltam, es igen igaznak talaltatott” (Lencsés, 1943; 5., 285., 289., 775.). 

„Köpöllyözést”, érvágást („vérvételt”) sok betegségben ajánl; ezek akkoriban a gyógyítás sine qua nonjai… (Vizeletvizsgálatról még nem olvastam a hatalmas kódexben, de attól lehet, hogy benne van; K.Zs.) Elemzi a székrekedés „tekerő” fájdalmának előzményeit és orvoslási lehetőségeit, a végzetes bélelzáródásról is ír. Értekezik a sipolyok, tályogok, üszkösödések sokféle nyavalyáiról és gyógymódjaikról. 

Láthatjuk, ha meglepő is, hogy Mohács után ötven évvel írott nagyszabású egészségkódexünkben a magyar nyelvnek már alig van szüksége a latinra! A korábban felsorolt műveltség- és tudásközpontjaink örökében, a kiművelt fő már akkor is korszerűen, a „világszínvonalt” ismerve mindent ki tud fejezni… Ha az embert „elüti a kórság”, ha „reáfut a nyavalya”, a korabeli ember a természet végtelen kincsestárából válogatja a kezeléseket, vagy adogatja orvosságait. A megelőzéshez a mértékletes, előrelátó és bölcs életmód, illetve az ugyanolyan józan étkezés a kulcs. Az Ars medica orvosságleírásai, receptúrái tulajdonképpen barátságos és mondhatni, paradicsomi kertészeti sétákhoz hasonlatosak:

„csombort főz[z] meg borban, ad[d]meg innya” (Varjas 1943, 255.); „2 édes almát, 2 tekerék tömjént 9 barackmagnak belivel keverj össze, adj hozzá levendulát vagy rózsavizet” (Lencsés 1943, 2.)

Ifj. Szabó T. Attila vette észre, hogy a pogány- és Árpád-kori csabaíre gyógynövény, valamint az 1500 körültől ismeretes benedicta (pápafű) sokszor együtt is szerepel Lencsés György receptúrái között (https://orvosinyelv.hu/varadi-lencses-gyorgy-1530%E2%88%-921593es-a-magyar-orvosi-elettudomanyi-szaknyelv-a-xvi-szazadban/). 

Gyümölcsök, rózsák, gyógynövények, fűszernövények, egyes élelmiszerek, porok és ásványok pompás körmenete (barackmag, alma, pomagránát, rózsalevél, fokhagyma, kapor, mák, mustár, fahéj, ecet, tej, vörösbor, salétrom, oltatlan mész) mutat kiutat az egyes betegségekből. A kézzel végzendő kezelések és ezek eszköztára is színes: flastrom, kötés, pilula, kúp, pogácsa, kenet, liktárium, por és gőzferedő, párlás, purgálás, dörzsölés, izzasztás, füstölés, kimetszés, „csévezés”… A természet addig orvosol, míg a beteg „meglábad”, „meghvygasik” (meggyógyul). 

Sok XVI. századi neves személy (Fráter György mint „kéncstartó barát”, Bethlen Farkas, Balassa Menyhárt, Báthory András, Thuri György stb.) emlegetésén és a „pontos idő” szerzői bejegyzésén túl (mert vannak későbbi használóktól is időbejegyzések), még mi más bizonyítja, hogy 1577-re elkészült Lencsés György az Ars medicával? Dominus Lenczius a maga hatalmas terjedelmű kéziratát Heltai (akkor már csak Heltainé) nyomdájába tervezte megjelentetni. Az Ars medica kézirat kötéstáblájába Heltai Krónikájának (1575-ben jelent meg, Heltai halála utáni évben) néhány lapját foglalták bele – eszerint tehát a kódex 1575 után már ott volt a nyomdában, bőrbe ott kötötték. Csakhogy az Egész orvosságról való könyvet nagyon terjedelmesnek, ezért roppant költségesnek találhatták. Heltai özvegye pedig a magyar orvostudománynak kárpótlásul a vaskos kódex formában félretett Ars medica helyett hamarjában (1578-ban) kinyomtatta Méliusz Juhász Péter jóval vékonyabb, de orvoslásra is alkalmatos Herbáriumát… 

Az Ars medica nem szépirodalmi alkotás, de nyelvi gazdagsága, szépsége és hajlékonysága arra késztetett, hogy szóljunk róla sorozatunkban. Mindenesetre, Lencsés György pompás és ízes magyarságú kézirata utat nyitott Apáczai Csere János és Pápai Páriz Ferenc munkássága felé. A magyar orvosi nyelvet (gyakorlati szókincset és fogalomtárat) majd csak kétszáz év múlva, a XVIII. század végén kellett tovább újítani – például kibédi Mátyus Istvánnak, Marosszék első tisztiorvosának… 

Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét, hogy a gyógyító irodalmi sorozatunk kapcsán szerveződő találkozónkat október 16-án délután 6-kor fogjuk tartani. A helyszínt a Studium-Prospero Alapítvány biztosítja, amit ezúton is tisztelettel köszönünk.  

A kvízjáték játék lesz, nem izzasztó vetélkedő. A kérdések a következő szerzőkhöz és művekhez (illetve az idevágó cikkekhez) kapcsolódnak majd:  

Bornemisza Péter: Magyar Elektra

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai

Mikszáth Kálmán: Különös házasság 

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Karinthy Frigyes: Hasműtét

Kuncz Aladár: Fekete kolostor

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

Ottlik Géza: Iskola a határon

Egy-egy versidézet: Arany Jánostól,  

József Attilától, Dsida Jenőtől és Székely Jánostól.