Lélektani divatok
Kimondások divatja
A szelektív önfeltárás, vagy pontosabban: a részleges kimondás divatja.
Tudjuk, hogy nehezen vállaljuk fel magunkat. Hagyománya van annak, hogy lehetőleg csak a jót, a társadalmilag elvártat és elfogadhatót mutassuk meg magunkból. Azért teszünk így, mert szeretnénk, ha szeretnének minket. És azt hisszük – ami sajnos rendszerint így is van –, hogy csak akkor szeretnek, fogadnak el és viselkednek velünk szépen, ha olyanok vagyunk, amilyennek elvárnak minket.
Ráadásul a legtöbben legtöbbször nem is ismerik igazán önmagukat, azaz nincs is mit megmutatniuk. Vagy – ami szintén gyakori – amit tudnak magukról, az a társadalom számára nem elfogadott, esetleg ők maguk nem tartják annak. A kultúránkban gyökerezik az a meggyőződés is, hogy jobb, ha nem tudnak rólunk semmit, mert a megszerzett információval visszaélhetnek. Gondoljunk csak a gyermekkori tapasztalatokra, amikor a legjobb barát vagy barátnő visszaél a rábízott titokkal, és szétkürtöli. Teszi ezt csak úgy, mert érdekesnek vagy viccesnek találja, vagy éppen azért, mert megharagudott a másikra, és így áll bosszút. Hogyan lehet egy ilyen csalódás után újra bízni az emberekben? Legtöbbször sehogy.
Később, a felnőttkor sodrában jönnek az igazi rossz élmények és a súlyos bántások. Ezeket gyakran szégyellnivalóként tartják számon, vagy nagyon súlyosak, és bár megtorlást érdemelnének, kiderülésük után sem történik semmi. Ez szintén nem növeli az egymás, az igazságszolgáltatás vagy egyszerűen az igazságérzet iránti bizalmat.
Mára minderre rárakódott az online világ és a közösségi oldalak hozadéka: a lájkvadászat, valamint a megerősítésnek és a pozitív szereplésnek ez az illuzórikus, de annál vonzóbb lehetősége. Ez az a felület, ahol mindenki állandóan boldog, csodálatos élményeket él meg, szép, ügyes, okos, kacér és vonzó – azaz éppen olyan, amilyen lenni szeretne. Pont olyannak láttatja magát az ember, amilyennek a saját képzeletében él (vagyis az ideális énjét kürtöli világgá, posztolja írásban, képben vagy bárhogy). Csak azt és úgy tálalja az életéből, amit megmutatásra érdemesnek tart, és még a fotói is olyanok (a Photoshopnak köszönhetően), amilyen ő általában csak a vágyálmaiban tud lenni. Itt azonban ideig-óráig eladhatja magát olyannak, amilyennek szeretné.
Ha ezt végiggondoljuk, láthatjuk, hogy igazából semmi sem segít a jó önismeret kiépítésében és önmagunk felvállalásában. Pedig ez lenne az első lépés az olyan tulajdonságok és magatartásformák kialakulásában, mint a felelősségvállalás, a kiállás vagy a véleménykülönbségek felvállalása.
Az utóbbi idők felszabadító változásai – vagy legalábbis az ilyen jellegű szlogenek – nem hoztak sok előrelépést ezen a téren. Kivételt talán a feminizmus és a szexualitással kapcsolatos liberális megnyilvánulások jelentenek, de ezek is inkább csak egyéni szinten jelennek meg, anélkül hogy tömegeket vonzanának.
Két viszonylag új, alig néhány évtizedes múltra visszatekintő jelenségről van szó. Mindkettő szorosan kötődik a szexualitáshoz, hiszen az emberi létnek ez az oldala került a figyelem középpontjába, és vált a legtöbbet vitatott kérdéssé. Ezzel a témával az 1968-as globális társadalmi változások után kezdtek el egyre behatóbban foglalkozni. Ezt a korszakot olyan meghatározó események jelezték, mint a prágai tavasz; a hirtelen új kulturális és társadalmi normákat hozó párizsi diák- és munkáslázadások; Martin Luther King meggyilkolása az Egyesült Államokban és az azt követő zavargások; ugyanitt a vietnámi háború elleni egyre erősebb tiltakozások – amelyek előzményeként öt évvel korábban a Kennedy-gyilkosság is megrázta az országot –; a lengyel diákok tüntetései; valamint John Lennon és Yoko Ono egyhetes hálószobai sajtótájékoztatója, amely azt üzente, hogy jobb a szerelem, mint a háború, de egyúttal azt is, hogy a hálószobánk nyitva áll a nyilvánosság előtt.
A homoszexualitás, majd a társadalmi nemek (a gender) jelensége és ezek értelmezése vált központi témává, és az irántuk való érdeklődés a mai napig alig veszített az intenzitásából. Ma már közhelynek számít, hogy homoszexualitás mindig is létezett, ám az elfogadása távolról sem egyértelmű: minél inkább keletre haladunk, annál inkább várat magára. E tulajdonság ókori megítéléséről most nem kívánok beszélni, mert az egy különálló, tág témakör lenne. Ehelyett a jelenség modern kori megítélését ismertetem, hiszen a megértéséhez tudni kell, hogy a szakma (a pszichiátria és a pszichológia), valamint általában az értelmiség sem volt mindig annyira elfogadó, mint azt egyesek ma hajlamosak hirdetni. Az Egyesült Államokban ugyanis 1973-ig, Európában 1977-ig, Kínában pedig 2001-ig a homoszexualitást és a biszexualitást mentális betegségként kezelték.
A társadalmi nemek létezését – a fogalom explicit használata nélkül – már 1949-ben leírta Simone de Beauvoir A második nem című könyvében. Tulajdonképpen arról a konstrukcióról van szó, amelyet a női és a férfi szerep köré építünk: a társadalom által kialakított szokásokról és elvárásokról, amelyeket a szocializáció folyamán sajátítunk el. Vagyis arról, hogy miként kell viselkednie, öltözködnie egy kislánynak, majd nőnek, illetve egy kisfiúnak, majd fiatalembernek és férfinak. A nemi szerepek tehát nemcsak biológiailag, hanem társadalmilag is meghatározottak és alakíthatók. Innen aztán már csak egy lépés volt – igaz, hatalmas lépés, amelyet meglehetősen hamar meg is tettek –, hogy a biológiai jelleget ne tekintsék meghatározónak. Így jelentek meg azok a – véleményem szerint végtelenül túlzó és a divat által felfújt – nemi önmeghatározások, amelyek egyszerűen szubjektív, ellenőrizhetetlen érzéseken alapulnak.
A társadalmi nemek tudománya nem egységes, számos különböző irányzat, vita és ellentmondás jellemzi, ám képviselői ma már erőteljesen harcolnak az elfogadtatásukért. Ennek látható jelei a szinte mindenki által ismert Pride felvonulások is, a maguk vitatható, sokak szerint kifejezetten túlzó és nem ritkán provokatív megnyilvánulásaival.
Ebben az írásban leginkább az a kettősség érdekel, hogy miközben létezik a jelenségnek egy divatos oldala – és sokan, különösen a fiatalabbak, lelkesen lobogtatják a szinte megfogalmazhatatlan vagy nehezen érthető nemi identitásukat –, addig a közismert személyiségek, akik sokáig igyekeztek eltitkolni homoszexualitásukat, az utóbbi néhány évben elkezdték azt nyilvánosan felvállalni. Ez a coming out (előbújás) jelensége. A kifejezés szó szerinti jelentése „kijövetel” vagy „előbújás”, amelyet magyarul gyakran „színvallásként” is emlegetnek, és átvitt értelemben bármilyen addig titkolt tulajdonság, vágy vagy hovatartozás őszinte felvállalására is használnak. Azok a közszereplők, akik végigjárják ezt az utat, legtöbbször az igazság és a valódi lényük megmutatásához szükséges bátorságról tesznek tanúbizonyságot. Ezt rendszerint példamutatásnak is szánják azok számára, akik még mindig nem mernek kiállni magukért és a nemi identitásukért.
Szintén a nemiséghez kötődik, de egészen más jellegű a Me Too mozgalom, azaz az elsősorban szexuálisan zaklatott nők kitárulkozása. Ez a kezdeményezés 2006-ban indult, és Tarana Burke nevéhez fűződik. A „me too” kifejezés – én is, nekem is, engem is – az egyetértést és az összefogást jelzi, amellyel az áldozatok támogatják egymást. A globális áttörés 2017-ben történt, amikor nagy nyilvánosságot kapott egy híres filmproducer elleni zaklatási ügy, így azt már nem lehetett eltussolni. Addig ugyanis – és ez sajnos azóta sem változott sokat – vagy nem vették komolyan a zaklatásról szóló beszámolókat, esetleg feljelentéseket, vagy egyenesen az áldozatok ellen fordították azokat. Az áldozatokat végül megvádolták vagy megszégyenítették, de a bajt mindenképpen lekicsinyítették, és elvették a tett élét, ami után a legtöbbjüknek egyszerűen nem maradt ereje végigvinni például egy bírósági pert. Azóta hallottunk még néhány nyilvánosság elé került ügyről, de arról nincsenek pontos adatok, hogy hányan vállalták fel a történteket azok közül, akiket szexuális támadás ért, és az ő bejelentéseiket mennyire vették komolyan.
Minden jel arra mutat, hogy még nem jutottunk el odáig, hogy ez a fajta kitárulkozás valóban tömegjelenséggé váljon, és a visszaélések feltárása automatikusan büntetést vonjon maga után. De állítólag legalább már beszélünk vagy elkezdtünk beszélni bizonyos témákról. Legalábbis ezt válaszolta egy kedves, sokoldalúan tájékozott, többdiplomás budapesti ismerősöm, amikor feltettem neki a kérdést: vajon mennyi haszna volt a Me too-nak? Ugyanezt fogalmazta meg egy hazai nőjogi aktivista is. Higgyünk nekik.
Amit érdemes észrevenni és szóvá tenni, az az, hogy a nagy problémák gyakran a szexualitás körül forognak. Ez valószínűleg azért van így, mert ez az életünk legintimebb része, amelyet sokáig szégyellni kellett, amellyel nem illett foglalkozni, és különösen nem illett beszélni róla.
Talán ez lehetne az egyetlen valóban hasznos és előremutató trend, ám ebből sem az maradt meg és erősödik, ami igazán lényeges volna. Sajnos ez a folyamat nem vonatkozik a teljes személyiségre, vagyis általában nem teszi nyíltabbá, önkritikusabbá az embert, és nem személyiségvonásként igyekszik építeni az önfeltárást. Csupán két olyan területre korlátozódik, amelyek ugyan fontosak, de talán nem a leglényegesebbek az egyén globális működése szempontjából. Mindezek ellenére ez is egyfajta kezdet, amelyre talán a jövőben építkezni lehet.
Albert Ildikó klinikai pszichológus
