Könyvdrámák a kisebbségi sors nagy dilemmáiról

• 2025-07-09 15:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (61.)

Székely János drámáiban az európai keresztény kultúra felívelésének és alkonyának csomópontjait követi végig, miközben rejtetten vagy nyíltan a kisebbségi sors nagy dilemmáit állítja párhuzamba a kiválasztott történelmi cselekménnyel.

Nem csoda, hogy a szerző életében, könyvdrámának nevezve drámáit, nem is mutathatták be azokat erdélyi színpadon. Már a Profán passió (1954) feloldhatatlan ellentmondásokban láttatja hőseit, akik kétezer év távlaltából a szerző jelenére vonatkozó igazságokat fejeznek ki. Jézus, Kajafás és Júdás sorsa egészen összeláncolódott. Júdásnak „hűsége szerint el kell árulnia Jézust”, és akkor lenne hűtlen, ha el nem árulná… Micsoda bölcselet ez a kisebbségi sors mindegyre megalkuvásra késztető cselekvési lehetőségeiről: nyílt lázadás, elmenekülés, előnyszerző korrumpálódás, a saját közösségét kiszolgáltató együttműködés, belső emigráció, egybeolvadás a többségiekkel?! Székely János méltán leghíresebb drámájában, a Caligula helytartójában (1972) a birodalmi eszméhez való hűség és a leigázott nép elfogadása úgy állnak szembe, hogy a helytartó nem maradhat vétek nélkül. A Protestánsokban (1976) a halálra szánt hithűség nem menti meg sem a kisebbséget, sem a hit tisztaságát a hatalom általi beszennyeződéstől. A szenvedést és kiszolgáltatottságot jól ismerő, békére vágyó Vak Béla király (1981) sem függetlenítheti magát a köréje szövődő hatalmi ambíciók veszedelmes hálójától. Székely utolsó drámájának, a Móroknak (1989) öt felvonása párhuzamosan két történelmi időt elevenít fel: a spanyol-mór konfliktust a 16. század fordulóján, illetve a kolozsvári Bolyai egyetem megszüntetésének időszakát 1956 ősze és 1959 áprilisa között. Ahogyan a móroknak nem segített a kereszténység kényszerű álszent, avagy önkéntes hitehagyott felvétele, „úgy az erdélyi magyarságnak sem segített a kommunista diktatúra előtti ideológiai és erkölcsi behódolás” (Láng Gusztáv: Az abszolútum joga és értelme, 1994). A dráma kolozsvári színterén Szabédi László egyetlen tett értékű cselekedete az önkéntes halál marad, a dráma végpontjaként. Ironikusan, a Mórok mégis reményt sugall, hiszen a mór beolvadás már lezárult, míg az erdélyi kisebbségi lét még eleven, nyitott történet… Tükrében mi, olvasók, felismerhetjük saját hibáinkat, vétkeinket, választásainkat.   

Az irgalmas hazugság és következményei 

Végül beszéljünk egy lassú és küzdelmes fogantatású Székely-drámáról, amelynek egész cselekménye egy szívinfarktusos főhős körül zajlik. Az Irgalmas hazugság (1958 – 1966) 1952 májusa és decembere között, egy „nagyobbacska vidéki városban” játszódik. A beteg főhős egyetemi tanár, Paál Ákos, aki valójában Gaál Gábor alakját idézi fel. A kommunista múlttal rendelkező közíró, az Erdélybe költözött irodalomszervező, író és szerkesztő Gaál Gábor (1891–1954) többször megszenvedte elvhűségét; az ötvenes évek eleji tisztogatásban Kolozsváron saját elvtársai lehetetlenítették el: előbb kidobták a pártból, majd elvették egyetemi katedráját – a történelmi tények részletesebb felidézésétől itt most eltekintünk. Gaál Gábor szívbetegsége 1952-től elhatalmasodott, gyógyíthatatlanná vált. A közéleti ember drámabéli alteregóját, Ákost orvosa és barátja kímélni szeretné, ezért ráveszi családját, hogy elhallgassák a valós diagnózist, és lehetőleg zárják el a külvilágtól, hogy így tartsák benne a gyógyulás reményét. Hősünk azonban megsejti, hogy felesége, anyósa és orvosa szüntelenül hazudnak neki. És miközben gyermeke születik fiatal feleségétől, Ákosnak le kell számolnia élete minden mítoszával és illúziójával. A politikai tisztogatás „kinn” is szedi áldozatait, a drámában emlegetett barátját, B-t (Balogh Edgárt) hiába várja, bebörtönözték – Ákos környezete erről is mesét sző a betegnek. Kedvenc tanítványa árulásának következményeit azonban már nem tudják a betegszoba ajtajában feltartóztatni. A jóindulatú, irgalmas hazugság annyira körülhálózza a beteget, hogy lassan nem tudja megkülönböztetni az igaz és hamis állításokat. A belső számvetés során gyanakodni kezd feleségére, hogy őt, öreg és beteg embert megcsalta, és éppen barátjával, orvosával, pedig ez nem igaz. Kétségbeesett lépésre szánja el magát: miután félreteszi két hónapon át a naponta kapott altatót, rettegve beveszi az összest egyszerre. Halálával véget vet betegségének, kilép társadalmi csapdahelyzetéből, de a környezetét begyűrűző irgalmatlan konfliktusok ilyenforma kezelése nem ad túl sok segítséget a hátramaradóknak… 

Az öngyilkosság fegyverével  

Ugyancsak feloldhatatlan ellentmondások tisztánlátásának, ráadásul az emigrációs sorsnak irgalmatlan fájdalma kergette Márai Sándort az öngyilkosság fegyveréhez. Most a teljesség igénye nélkül beszélnünk kell Márairól, s kezdjük az elején. Márai Sándor (Kassa,1900. ápr. 11. – San Diego, 1989. febr. 21.) felmenői szepességi szászok (cipszerek) voltak. Apai dédapja, Grosschmid János földmérő volt, a Tengermelléknek nevezett kerület (Fiume és környéke) sóbányáinak és kamarai javainak felügyelője, aki II. Lipót császártól kapott nemesi oklevelet. Az írónak egy húga és két öccse született; egyik öccséből híres filmrendező lett (Radványi Géza néven). Iskoláit otthon magántanulóként, majd katolikus iskolákban végezte: Jászváron, Budán, Eperjesen és Kassán. 1918-ban Budapestre költözött, állást kapott a Budapesti Hírlapnál, és a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi fakultásán kezdett tanulni. Ekkor jelent meg első kötete, egy Emlékkönyv című verseskötet. A Tanácsköztársaság 133 napját lelkesen fogadta… Átesett a „spanyolon”, gyógyszer és minden orvosi beavatkozás nélkül meggyógyult. Édesapja óhajának engedelmeskedve, a zűrzavar elől Lipcsébe, Frankfurtba, majd Berlinbe költözött. „Világpolgár” lett, újságíróként dolgozott. 1923-ban megnősült. Feleségével, Matzner Lolával Párizsban töltöttek több évet, majd 1928-ban visszaköltöztek Budapestre, ahol Kosztolányi (a Logodi utca) szomszédságában laktak a Krisztinavárosban (a Mikó utcában). Márai ekkor és itt élte első termékeny írói korszakát. 

1936-ban Lola katolikus hitre tért. 1938-ban az első bécsi döntéssel író és felesége visszaköltöztek Kassára, 1939 februárjában fiuk született, aki azonban kóros vérzékenységben hamarosan meghalt. E tragédia után az író hónapokig nem tudott beszélni, később versben siratta el kisfiukat (Egy kisgyermek halálára). A második világháború kitörése – mint annyiakat – az írót is elkeseríti. Ír. Hiszi, hogy írói küldetése a kultúra és a polgári értékek őrzése. A visszacsatolt Felvidék nyugtalanító helyzetjelentéseit írja a Kassai őrjárat (1941) és később a Hallgatni akartam (első emigrációban megjelent könyveként, 1950-ben) című műveiben. Ontja prózai és drámai műveit. Megírja A gyertyák csonkig égnek (1942) és a Kassai polgárok (1942) című regényeit. Színdarabjait sikerrel játsszák. 1943-ban súlyos ideggyulladást kap, hónapokig ágyba kényszerül. Közben tervezi-szervezi apósa megmenekítését Kassán a deportálás elől, de hiába, elkésnek a mentéssel. 1944-es naplójában azt a gondolatot jegyzi fel, hogy az ember, „az ember járvány”… 

A háború, a nyilas, a német megszállás, majd a hosszú ostromállapot alatt az általános otthontalanság érzése alakul ki benne. 1948 augusztusának végén feleségével és örökbefogadott kisfiukkal (Jánossal, akit sokáig csak „a kisfiú”-ként emleget) elhagyja Magyarországot. Svájc, Olaszország és az Egyesült Államok lesznek Márai honvágytól gyötört életének további helyszínei. „Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet” – írja (Ami a Naplóból kimaradt, 1953-55). 1956 októberében azonnal hazaindul, Münchenben éri az orosz beavatkozás híre, így mégsem tér vissza Budapestre. 1956 végétől a Szabad Európa Rádión át rendszeresen „üzen” haza (így küldte 1956 karácsonyára haza a vérző országba Mennyből az angyal… című versét is). Eredendő anyanyelvi és nemzeti közössége nélkül az író úgy érzi, mintha a magány barlangjában töltené egész életét. Már 1967-ben elkészíti végrendeletét, meghagyja, hogy semmilyen művét ne adják ki, s ne játsszák otthon, amíg az oroszok ki nem takarodnak az országból. Élete utolsó éveiben megvakult feleségét ápolja, Lola halála után pedig a végső magány démoni árnyaival küzd. Fegyvert vásárol magának. S miután meghal öccse, Géza, s váratlanul elhuny szeretett fogadott fia, János is, Márai nem képes tovább élni, fegyverrel vet véget életének. 

Válságos történelmi-társadalmi helyzetekben 

Márai prózájának hősei gyakran küzdenek otthonuk, otthonos-egészséges életérzésük és önazonosságuk megtartásáért erősen kiélezett, igen válságos történelmi-társadalmi helyzetekben. Így tesz a Trójából hazafele utazó Ulysses (Márai Odüsszeusz angolos nevét használja, az ír James Joyce Ulyssese után pontosan harminc évvel), a Béke Ithakában (1952) mitológiai fogantatású főhőse. Számtalan veszélyes kalandba keveredik, néha már-már maga is elpusztul, de végül „felépülve” ér haza Pénelopéhoz. De Ithakában mégis meg kell halnia házasságon kívül, Kirkétől született fia, Télegonosz keze által. Halála előtt Odüsszeusz még rendelkezik a jövőről, azt óhajtja, hogy gyilkosa, Télegonosz vegye feleségül a hűséges Pénelopét, és Pénelopéval közös, törvényes fia, Télekmakhosz Kirké nimfa férje legyen! A regény három fő elbeszélője Pénelopé és a két fiú; itt-ott mások és főleg Odüsszeusz szempontjából is halljuk a történetet. Márait már 1947-től foglalkoztatja Ulysses-

Odüsszeusz története. Nápolyban írja meg a regény zömét. Az emigráció válságállapotában lévő író a bolyongó főhős alakjában önmagát is megmintázta. Elég két párhuzamra utalnunk. Először is, a bolyongó Odüsszeusz sokat iszik, s csupán Kalypsó nimfának sikerül kigyógyítania őt a borisszaságból. Márainak pedig, amikor Frankfurtban, majd Berlinben él, bizony gondja támad az alkohollal. Másodszor, Homérosz leleményes hőse szüntelenül óvakodik az önkontroll elveszítésétől, a felejtéstől, így például tartózkodik a lótuszlevél fogyasztásától; Márai az emigrációban anyanyelve elfelejtésétől rettegett hasonlóképpen – gondoljunk Halotti beszéd című versére, amelyet akkoriban írt, amikor a Béke Ithakábant elkezdte. 

 A gyógyító nimfa 

A Béke Ithakában második részét Télemakhosz beszéli el. Kalypso nimfa büszkén állítja, hogy rossz híre ellenére mégiscsak egyedül ő, Kalypso nimfa volt képes az isteni Odüsszeuszt kigyógyítani háborús traumáiból és sokféle betegségéből, így az alkoholizmusból is. A nimfa befogadta, meggyógyította, végül feloldozta és elengedte szerelmét. Kalypso házában az orvoslás istene, Apollón is sokszor megfordult: 

„Tőle tanuljuk mi, nimfák, az orvoslás titkait. Atyád, mikor hozzám került, sokat szenvedett emésztési bántalmaktól, mert a hadiélet törődései, a siralmas táplálék Trója alatt, a járványok s aztán a mértéktelen borivás megártott isteni bendőjének. Én gyógyítottam ki, hála Apollónnak – mondta elérzékenyülten Kalypso. – Beöntéseket kapott, s hígított bürökfüves főzetett itattam vele éhomra, három hónapon át… egy főzetet, melyet Galateia különös ügyességgel készít. Makkegészséges volt, amikor hazaküldtem – mondta gőgösen. […] Mert okos volt – mondta halkabban a nimfa. – Nemcsak leleményes eszével, hanem testével is okos volt – mondta elérzékenyülten. – Ez ritka képesség az emberi nemzetség életében. Tudta, hogy az ember nemcsak értelmével, hanem gyomrával és más szerveivel is ember. Tudott szertelenkedni, de ugyanakkor tudott uralkodni teste fölött – mondta csaknem áhítatosan.” (Béke Ithakában, Helikon, 1991, 130-131) 

Márai Ulyssese Homérosz hőséhez hasonlóan számtalan tobzódó, rafinált, emelkedett, s még több iszonyú, fenyegetően félelmetes lakoma tanúja lehet. Ravaszságának és isteni szerencséjének köszönhetően sem emberevés, sem végzetes szerelmi bosszú áldozatául nem esik. Az emberi képességek legjavát bírva, sokáig képes a születés és halál megmásíthatatlan végpontjai között valamennyire szabadon is alakítani saját életét… Mindaddig, ameddig haza nem érkezik Ithakába. Ő annak idején a trójai-görög háborúból ki akart maradni, ezért akkor bolondnak tettette magát – persze, hiába. Miután végre hazatér, az istenek tovább már nem tartják őt különös kegyükben: így magához kell ölelnie a hétköznapi, kicsinyes emberi bukást és végzetet.