Késői kesergő
Nekünk, marosvásárhelyi magyaroknak évek óta közös álmunk, hogy végre visszaszerezzük azt, amit a széthúzás miatt elvesztettünk: a város polgármesteri székét.
Olvasom az újságokban, hogy a politikai pártok sorban leadták jelöltlistáikat. Ez így van rendjén, hiszen közelegnek a választások. Nekünk, marosvásárhelyi magyaroknak évek óta közös álmunk, hogy végre visszaszerezzük azt, amit a széthúzás miatt elvesztettünk: a város polgármesteri székét. Amikor ezt elvesztettük, kb. 170 szavazaton múlott, hogy megtartjuk vagy sem, azóta ez a szám ötezerre vagy talán még többre nőtt. Döbbenetes az a tény, hogy valaki arra hivatkozik, nem hagyhat cserben ötezer aláírót, ugyanakkor nem gondol arra, hogy cserben hagyja azt a sokszor ötezer szavazót, akik hisznek az egység erejében, akik a mindennapok gondjai mellett is kitartanak amellett, ami a nemzeti közösségünk javát szolgálja. Elfogadják azt a tényt, hogy az anyaországi politikai pártok sokasága csak ott lehetséges az anyaországban. Itt nekünk szétszakadni annyit jelent, mint beolvadni. Nem hiszem, hogy van olyan erdélyi magyar ember, aki szórvány sorsot szán Marosvásárhelynek, Maros megyének. Új tanácsosi listák jelennek meg különböző magyar politikai alakulatok részéről, ennek kapcsán csak arra lennék kíváncsi, kinek a táborában kapnának helyet az esetlegesen bejutó tanácsosok? Az RMDSZ táborában biztosan nem, hiszen ellene indulnak. Meddig fogjuk még a saját kezünkkel tönkretenni magunkat? Miért nem vesszük észre, mi történik körülöttünk? Alig bomlott fel a kormány, máris veszélyben van az orvosi egyetem ügye. Mi történik a város lakóival, ha nem nyerjük vissza a többségi tanácsot, nem lesz alpolgármesterünk sem, hagyjuk majd, hogy a szüleink, nagyszüleink adójából épített városunkat úgy alakítsák mások, hogy még bele sem szólhatunk? Nem tanultuk meg az elmúlt négy évben azt, hogy mit tehet egy kisebbségben dolgozó RMDSZ-frakció? Semmi más nem marad, csupán az, hogy bízzunk a józanul gondolkodók nagy tömegében, bízzunk abban, hogy ez a tábor nagy, és lesz ereje kivédeni azt a támadást, amit saját felebarátaink indítottak, nem feltétlenül az RMDSZ ellen, de sokkal inkább saját nemzeti közösségünk ellen. De ha nem így történik, ha nem tudnánk elég erőt felmutatni (amit nem tudok elhinni), akkor arra kérem önöket, tisztelt külön pártra szakadók, hogy amikor majd nem lesznek kifüggesztve a hivatalokban a magyar feliratok, amikor az anyanyelvünk használatáról eddig megszavazott törvények majd csak papíron léteznek, amikor majd szülővárosunk történelmi központját mások alakítják, nézzenek szembe a saját lelkiismeretükkel! Akkor nem szeretnék az önök helyében lenni, mert a lelkiismeret nagy úr (MÁR AKINEK VAN ILYEN). Azt se felejtsék el, hogy azok között kell majd tovább létezniük, akik minden vélt vagy valós sérelmet félretéve, a lelkiismeretükre hallgatva megőrizték az egységet. Vajon az egyéni törekvések, az egyéni hiúságuk legyezgetése, ami most abban nyilvánul meg, hogy ilyen-olyan listákon szerepelhetnek, megéri azt a veszteséget, amit ezzel okozhatnak a város magyarságának? Nem hiszem, de ezt önöknek kell eldönteni.
Tisztelettel, Kulcsár Károly
