Búfelejtés
2026-03-23 15:00:00
- Kuszálik Péter
A múlt héten ’esment’ Krasznahorkai László (K. L.) egyik jóízű mondását idéztem, immár másodszorra, most pedig harmadszorra is leírom: „»Mi csak elvonjuk az emberek figyelmét arról, hogy mire vannak ítélve, és ezt szép szorgalmasan tesszük, amíg lehet…« Ezt vélhetően azért mondja, mert a sors titkait fürkésző (= ’ösvénykereső’) emberek gyakorta fennakadnak valami apróságon, és nem tudnak továbblépni. Ilyenkor lépnek közbe a vigasztalók, és szépen elmagyarázzák azt, amitől megnyugszik a kérdező.” (Népújság, 2025. nov. 4.)
Öt évvel ezelőtt még ódzkodtam K. L. szövegeitől, ám időközben kezdtem megszokni a stílusát. Nem félek attól, hogy monomániás híve leszek, de találtam néhány, továbbgondolásra alkalmas szövegrészt, amelyeket – illő tisztelettel – kölcsönveszek, és vizsgálat tárgyává teszem.
K. L. a figyelemelterelést tartja az írók legfőbb munkájának/kötelességének. Megértettem és – tekintve, hogy nem tartom hiábavaló pótcselekvésnek – nem vitatkozom vele. Amúgy sem lehet az íróknak valamiféle – örök érvényű – munkaköri leírást adni, mert a gerincesebb szerzők nem (politikai) rendelésre dolgoznak. Önfejű népség, mondanám, de ezzel még nem kerültünk közelebb a folyamat megértéséhez. Arról már hallottunk valamit muzsikálni, hogy a diktatúrák nagyon szigorúan bánnak az írástudókkal, közlés előtt bekérik az írásműveket, és a cenzorok kezére adják, akik kihúznak mindent, ami nem felel meg a császár ízlésének. Ennek a fejlettebb változatát a kommunizmusban valósították meg, amikor is előre kijelölték a tennivalókat. Íme: „Ez év májusában Sütő András az Írók Marosvásárhelyi Társaságának megalakulásakor annak a meggyőződésnek adott kifejezést, hogy a politikai valóságon kívüli irodalom nincsen.” (Utunk, 1969. 23. sz.) Értelme: le se írjál olyasmit, ami ellentmond e parancsnak, mert nemcsak, hogy kihúzzák a felét a papírról, hanem a nadrágodat is kiporolják. Akkoriban tiltva volt a ’mire vagytok ítélve, ti drága honfiak’ témája.
Hadd lám, mi volt a múltban? Az Irodalmi fogalmak kisszótára ezt írja: „szerző = köznyelvi és irodalomkritikai szóhasználatban a műalkotás létrehozójának – alkotó, író, költő – szinonimája. A 16–18. századig a művészet az udvari szolgálat egy fajtája volt. Az udvari művészek az udvartartás ’tisztviselői’ voltak, és meghatározott kötelességekkel – a főúri családi ünnepségek, temetések, esküvők pompájának emelésére – alkalmi költeményeket, színdarabokat, zeneműveket kellett írjanak, amiért ellátást, természetbeni juttatásokat és fizetséget kaptak.” A 18. század második felétől kissé átalakult a rendszer: „A művészetet befogadó polgári rétegek fokozódó polgári érdeklődése következtében a művészet mindinkább a piaci kereslettől függött.” Megszületett a K. L. által vázolt műfaj: a ’figyelemelvonás’. A tehetségesebbek többet kerestek, a közepesek kevésbé, a gyengéknek pedig csak köményleves jutott (a nyomor ilyen szintjéről Kassák Lajos mesélt érdekes dolgokat). Nota bene: a ’figyelemelvonás’ a várható katasztrófa hatásaira próbálta fölhívni a figyelmet (netán ki is játszani azt), ámde volt egy olyan vevőkör, amely (leginkább a szegénysége okán) nem tudott idejében fölkészülni a sors pofoncsapásaira. Akik nem tudtak félrehajolni a taslik elől, azokat kék-zöld foltokkal díszítette a sors; ők alkották a ’búfelejtők’ kasztját…
Idáig jutottam az okfejtésben, de – nem restellem bevallani –: elakadtam. Mihamar fölbukkant a mentő ötlet: kérdezzem meg Minyát (= MI, Mesterséges Intelligencia). Bepötyögtem a kérdést: „Mik a magyarok búfelejtő eszközei és módszerei az alkoholon kívül?” Húsz másodpercen belül a válasz is megérkezett az ámítógép képernyőjére. [A tételes fölsorolás előtt egy kis magyarázat/mentegetőzés: igaz ugyan, hogy nincs túl jó véleményem a digitális kor termékeiről, módszereiről és eljárásairól, de ha csak egy kattintásnyi távolságra van, akkor… Jó, na: nem túl etikus, de hasznos. Ha a politikai elit is (ki)használja, akkor én miért ne tenném?]
Hat dolgot sorolt föl Minya: ▪ A zene és a „sírva vigadás”. A magyar ember érzelmi világának alapköve a zene. A nóta és a cigányzene nemcsak a jókedv eszköze volt, hanem a fájdalom feldolgozásáé is. A lassú, mélabús dalok segítettek megélni a bánatot, míg a gyors csárdások felszabadították az indulatokat. A tárogató hangja a ’kuruc búsuláshoz’ kötődik, a citera- és hegedűszó szintúgy a bánat oszlatását szolgálta. ▪ Közösségi rituálék és munkák: a magyar paraszti kultúrában a magányos búsulás ritka volt (vesd össze: ökör iszik magába’); a közösség ereje segített átlendülni a nehézségeken. A közös munkák során a mesélés, a csevegés meg az éneklés elvonta a figyelmet a személyes gondokról. A tánc hatása: a ritmikus mozgás és a dobogás föloldotta a feszültséget. ▪ A humor és a viccelődés szerepe: a nehéz élethelyzetek kifigurázása segített eltávolodni a tragédiától. ▪ Vallás és spiritualitás: a templomi közösség, a közös imádság és a zarándoklatok (pl. Csíksomlyó) számtalan generációnak nyújtottak kapaszkodót a (nemzeti vagy egyéni) tragédiák idején. ▪ Evés-ivás. Maga az étkezés rituáléja is búfelejtő hatású. Egy tál húsleves a gyermekkori biztonságot és az otthon melegét idézi fel, egyben a lelket is megnyugtatja. (Popper Péter módszere: „egyél egy jó hagymás rántottát, rögtön elmúlik minden bánatod”.) ▪ A termálvizekben való megmártózás nemcsak testi, hanem lelki megtisztulást is jelentett a római kor óta. A Kárpát-medence tájai a magányos elmélyülés és megnyugvás helyszínei.
Nocsak, valami hiányzik: „A magyarok búfelejtő eszközei közül kifelejtetted a szexet.” Azonnal jött a válasz: „Igazad van, a testi szerelem és az erotika alapvető ’életigenlő’ válasz a bánatra, ami a magyar népköltészetben és a mindennapokban is mélyen gyökerezik. A magyar nyelvnek különösen gazdag és kreatív szókincse van a szexualitásra, ami szintén azt jelzi, hogy ez a téma a feszültségoldás és a közérzetjavítás egyik legfontosabb eszköze volt.” (Ezt értem, de miért a múlt idő?)
