2022. augusztus 16., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Ma reggel megnéztem az elektronikus enciklopédián az ország nevét, amely határvidéket jelent a lengyel–litván viszonylatban. Afféle ütközőzónának számított viharos történelme során, amikor a lengyelek, litvánok, ruténok, oroszok, tatárok, törökök vetélkedtek egymással, és persze a doni kozákok, akik a legerősebb helyi katonai erőnek számítottak. Ezekbe a háborúkba különböző időszakokban belesodródtak a távolabbbi szomszédok is, mint a Magyar Királyság (Galícia) vagy Moldva és Havaselve.

Aki azonban kíváncsi Ukrajna bő, már-már követhetetlen történeti részleteire is, annak rendelkezésére áll a számítógépen rejtőző mindenki enciklopédiája.

Engem azonban néhány más részletkérdés érdekel. Például az, hogy mi történik azokkal a menekültekkel – hosszabb távon –, akik amellett döntenek, hogy Romániában kívánnak maradni, itt élni és dolgozni, ha a háború és nyugtalan idők huzamosabb ideig elhúzódnának. Arról tudunk, hogy most a lakosság és a hatóságok, a helyiek és a központiak segítőkésznek, befogadónak bizonyulnak, humanitárius segélynyújtásból jelesre vizsgáznak. Elhalmozzák javakkal azokat, akik olykor egy szál télies ruhában vagy kis kerekes bőrönddel, hátizsákkal menekültek el otthonukból, mindent hátrahagyva.

Ukránul és/vagy oroszul beszélnek leginkább. Más idegen nyelvet – holott nekik is tanítottak iskolában, sőt némely munkahelyen kötelező is volt egy nem orosz nyelvű idegen idióma tudása – nem tudnak. Tehát az állam első gondja a közvetlen ellátáson túl az ország nyelvének megtanítása lesz. Vannak módszerek, vannak kísérletek, de ezek hazánk bizonyos magyarlakta régióiban, főleg a kevés osztályt végzettek körében kudarcot vallottak. (Igaz, hamarabb gagyognak, szívesebben törik az angolt, mint az államnyelvet. Abban látják ui. a másutt boldogulás kulcsát.) Persze a gyakorlat fogja valamilyen szinten nyelvre szoktatni őket: boltokban kell vásárolni, hivatalokban kell eljárni ügyeket. A legtöbb munkahelyen senki nem tud (szándékosan és boldogan elfelejtett) oroszul. A kéz és láb mint magyarázóeszköz, hacsak az illető nem volt profi aktivityző játékos, egy ponton felmondja a szolgálatot, érthetetlenné lesz. És akkor itt van a kommunikációs csapdahelyzet, a szakadék, ami áthidalhatatlannak tűnik. Elő kell venni az orosz–román, orosz–magyar szótárakat, vagy újakat kell nyomtatni, amiket legalább negyven éve hazánkban nem adtak ki nagyobb példányszámban. Nem volt rá igény. Az orosz szakos tanárok elöregedtek, átképezték magukat.

Szándékában áll a kormányzatnak az ittmaradók letelepítése kisebbrészt városokban, nagyobbrészt elnéptelenedett vagy -néptelenedő falvakban. Az utóbbiakhoz – ez is az elnéptelenedés egyik oka – nem vezetnek járható utak, a település civilizációs foka alacsonyabb, mint a béka ülepe, vagy már nincs is. Ide tehát be kell fektetni. Az elhagyott házakat lakhatóvá kell tenni. Ehhez pedig az új telepesnek kölcsönt kell felvennie. A bankok szőrösszívűek, nincs elég anyagi garancia a hitelt kérő háta mögött, hacsak az állam nem lesz nagylelkű, vállalva a rizikót. Lesz tehát ukrán adóscsapda?

Ha meg földműveléssel akarnak foglalkozni azok, akiknek az apja-nagyapja volt utoljára földtúró muzsik, felszabadult és boldog kolhozparaszt a szovjet időkben, amikor Ukrajnában rettenetes éhség és a cseka pusztította a lázadó parasztokat a harmincas években, nos, az nekifoghat, ha a tulajdonviszonyok rendeződnek. Ui. az elhagyott falavak körüli földterületek, szántók, mezők, legelők, erdők valakiéi, akik, amint kiderül, hogy valakik – idegenek, menekült ukránok, kozákutódok – művelik, rögtön megjelennek, haszonbért követelnek, pereskedésekre van kilátás, amikor a törvényszékek kénytelenek lesznek orosz–ukrán tolmácsokat foglalkoztatni.

Nem is biztos, hogy értenek hozzá. Hiszen sok magasan képzett ukrajnai jön át Romániába, nők ma még, de holnap csatlakozhatnak hozzájuk a  férjük és fiaik, akik túlélték a háborút, és azok képzettségüknek megfelelő munkahelyet keresnek, kérnek, követelnek. Zenészek, IT-szakemberek, tanárok, mérnökök, orvosok. Lesz-e elég munkahely? Tudják majd valamennyit foglalkoztatni? (Ebben a tekintetben Izrael az intő példa – a kilencvenes évek orosz–szovjet bevándorlói között magasan állott a túlképzett, akadémiát végzett munkanélküliek, segélyezettek rátája.) Falvakról fognak bejárni? Kapnak hitelt gépkocsivásárláshoz? Indítanak ingázóbuszokat? Lesz „prima mașină” és „prima casă” akció, kampány? Házbért fizetnek vagy kedvezményekben részesülnek? Honnan szerzik be a bizonyítványt előző életükről, végzettségükről? Újra virágzani kezd az okmánykukacok bürokráciája? 

Meddig tart a segítőkészség?

Na és mit csinál az ortodox államegyház? Hiszen ezek a hívők szintén ortodoxok (görögkatolikusok is vannak pl. Lembergből), és a honi ukrán falvakban odafönn Máramarosban, Bukovinában a papság románul misézik a romanizációnak kitett helyi földműves-munkás híveknek, öregeknek. Lesz-e ukrán nyelvű papképzés, vagy Moszkvába küldik őket specializálódni? Esetleg kinevelnek lipován pravoszlávokat egyházi szolgálatra? Avagy a moldvai csángókkal szembeni régi egyházpolitikát fogják bevetni?

Hiszen ha maradnak, ha itt telepítik le őket, akár szétszórva is, azzal egy újabb kisebbség alakul ki, illetve a régi erősödik meg. Lesz majd egy erősebb Romániai Ukránok Demokratikus Szövetsége? Vagy külön honiak és külön mostan érkezettek szervezete? És szolidárisak lesznek-e velünk, régen itt honosokkal, csíkiakkal, gyergyaiakkal, marosiakkal, bihariakkal, szatmáriakkal?