Hárman vagyunk, tiszteletes úr…

Beszélgetés a 75 éves Ferenczy Miklós ny. református lelkésszel, a Gy. Szabó Béla-hagyaték gondozójával

– Kezdjük a gyermekkori évekkel. Honnan származol?

– 1950. május 11-én születtem Teremiújfaluban, a Nyárádmentén, de Kolozsváron nőttem föl, itt végeztem tanulmányaimat. Mindig nyárádmentinek éreztem magam. Felmenőim a harasztkereki Farkas és Ferenczy családból valók, nagyapám a 17. századig visszamenőleg tanító-lelkész családból származott. Apám jegyző és kántor volt, édesanyám az ákosfalvi néptanácsnál dolgozott. A nyarakat mindig Nyárádszentbenedeken töltöttem a nagyszülőknél. Nagyapám, Ferenczy Gábor 1 egész életét – az orosz fogságot kivéve – Benedeken töltötte. Csodálatos ember volt, sosem szidott, nem vert meg, a tekintetéből olvastuk ki, ha valamit jól vagy rosszul végeztünk. Kilenc unokájából nagyon sokszor mind a kilencen nála voltunk. 

– Hogy kerültél Kolozsvárra?

– Az első, aki felkerült a családból, Imre bátyám volt. Őt fogadta be nagynéném, Ferenczy Júlia festőművész 2, akinek a férje Fuhrmann Károly ötvösművész 3 volt. Nekik nem volt gyermekük, és Imrét adoptálták. Később István bátyám is felkerült, aki szintén zenészpályát választott, akárcsak Imre. ’60-ban hoztak fel engem nyaralni, de végül az lett belőle, hogy itt maradtam, itt folytattam az iskolát. A Farkas utcában, a nagynéném műtermében, az egykori Nemes-Bethlen-kúriában laktunk. Pazar épület volt, olyan, mint egy kis palota. Közel volt hozzánk a Farkas utcai templom, ahol akkoriban László Dezső  4 szolgált. Én a 11-esbe jártam iskolába, az egykori „Piariba” – így neveztük a piaristák iskoláját, a jelenlegi Báthory líceumot  5. 1969-ben érettségiztem.

– Kedvenc tantárgyaid?

– A nyelvek voltak. Ötödikben az orosszal kezdtük, és az angollal folytattuk. Szerencsém volt, mert ugyanabban az épületben laktunk Nemes Sarolta és Huszár Polixénia grófnőkkel, akiktől angolul tanultam. Gyakran segítettem nekik a takarításban, és ezt jó néven vették, ezért angolul tanítottak. Ezenkívül nyáron temetőgondozást vállaltam: 6-8 sír öntözését. Középiskolás koromban, amikor jobban ment az angol nyelv, a főtéren idegen csoportokra „vadásztam”, akiket elkísértem városnézésre. A teológián már 8-10 tanítványom volt, akiket angolból készítettem fel.

– Mikor találkoztál először Gy. Szabó Béla művész úrral, aki később úgy tekintett rád mint nevelt gyermekére?

– 1956-ban, a magyar forradalom idején. Nagyapáméknak ekkor volt az 50. házassági évfordulójuk Nyárádszentbenedeken. Gy. Szabó pedig akkor jött vissza Kínából, az első útjáról, és eljött az ünnepségre. A művészek ismerték egymást, jó viszonyban voltak, együtt alapították a Barabás Miklós Céhet  6, és mind eljöttek Benedekre, az évfordulóra. Együtt ünnepeltünk; én hat és fél éves voltam.

– Miért szerette Gy. Szabó Béla a Nyárádmentét és vidékét?

– A Nyárádmentének volt és most is van egy szép, színes világa; de nemcsak a természetben, hanem az emberek lelkében is. És azok az emberek nagy tisztelettel adóztak a művészetnek, művészembereknek, akárcsak korábban a Toldalagi családnak, mely itt élt, és hátrahagyott egy barokk stílusú kúriát az utókornak.

– Milyen volt a teológia?

– 1969-ben felvételiztem a teológiára. Nt. László Dezső lelkipásztor és felesége készített fel, elsőként jutottam be. Akkor csak harmad- és negyedéven mehettünk ünnepi szolgálatra, vagyis legációba. Harmadévesként a kolozsvár-alsóvárosi, negyedévesként a dési gyülekezetekben voltam legátus. Teológiai tanulmányom anyagi forrását az ösztöndíj és az angolórák tartásából származó szerény jövedelmem fedezte. Ekkor már, ha valahányszor Gy. Szabó Béla elutazott otthonról, a Bolyai utcai műteremlakás gondozását reám bízta. Harmadévesen ide is költöztem.

– A teológia elvégzése után hová helyezett ki a püspök úr?

– Előbb Marosvásárhelyre szánt segédlelkésznek, de azt mondtam neki: – Főtiszteletű püspök úr, én nem szeretnék segédlelkész lenni, inkább egy parókiára mennék… Ekkor keresett meg Demeter József negyedéves 

teológus barátom, aki azt mondta: – Ott van Pusztakamarás! Nem szeretnél oda menni? Nyugdíjba vonult Pál Gyula, megüresedett a hely. Elvállaltam Pusztakamarást, és 1973. szeptember 1-jétől ott voltam 1982. május 1-jéig.

– Hogyan fogadott Pusztakamarás, milyen kezdeti emlékeid vannak a faluról?

– Sütő András már ismertté vált az Anyám könnyű álmot ígér című művével. 1972 őszén Gy. Szabó Bélával utaztunk át Pusztakamaráson. Nem tértünk el a templom felé, de átmentünk a falun, láttam, hogy néz ki, és egy év múlva ezt választottam. Eléggé lehangoló állapotban volt a környezet, a kerítések, a templom külseje-belseje;  villany sem volt a templomban. Both Ferenc és a fiatal presbiterek mellém álltak, és elkezdődtek a javítási munkálatok. ’75-ben felszenteltük a megjavított templomot, az ünnepségen jelen volt Nagy Gyula püspök úr. Még a szolgálatom elején bevezettük a nagyheti reggeli bűnbánati istentiszteleteket. Szász Sándor kurátor, majd harangozó behúzta a harangokat, lejött a toronyból, köszöntem neki: – Békesség Istentől –, s azt kérdeztem: – Csak ketten vagyunk? – Dehogy! – De hisz csak kettőt látok?! – mondtam én. – Hárman vagyunk! A tiszteletes úr, én és az Úristen. Igaza volt. Ezután kezdtek jönni a hívek is, és rendszeressé váltak a bűnbánati istentiszteletek.

 – Milyen volt a találkozás a Sütő családdal, az író szüleivel?

– Már a kezdet kezdetén megismerkedtünk, hisz csak három ház választott el minket a Magyar utcában. Mikor valamilyen babramunkát kellett végezni, András bácsi mindig ott volt. Mikor jött az András-nap, november 30-án, mindig hazajött a fia is, Andor, mert rokoni körben így hívták Sütő Andrást. Csodálatos együttlét volt, többször találkoztunk a parókián is az íróval. Az egyik unokáját, a Cselényi részről, én kereszteltem. Mindig büszke voltam arra, hogy annak a Pusztakamarásnak a lelkésze voltam, amelynek nevét Kemény Zsigmond író és a falu szülöttje, Sütő András tette ismertté. Bárhová mentem, ha azt mondtam: Pusztakamarás, már tudták, hogy Sütő András faluja.

– Melyek a legszebb pusztakamarási emlékeid?

– Mind a három gyerekünk ott született: Eszter, Botond és Zsuzsa. Épp 50 éve annak, hogy az első gyerek világra jött. Ha Pusztakamarásra megyek, azt mondom: otthonról haza megyek. Minden család csodálatosan viszonyult hozzánk. Szeretettel várnak, fogadnak ma is.

– Hová kellett még beszolgálnod?

– Feketelakra, Gyekébe, Mezőkeszübe, Magyarlégenbe, Mezőörményesre és a hozzá tartozó Septérre, Komlódra, Oroszfájára, Kisnyulasra, Királyfalvára és Mezőszentmártonra. Beszolgálásaim alatt ezekben a falvakban négy templom és három parókiális épület újult meg. Ez egyfajta iskola volt számomra, mert amikor bekerültem a kolozsvári Pata utcába, fel kellett újítani a templomot, amit 2000-ben Csiha Kálmán püspök úr szentelt fel. Ez lett a Fehér templom.

– Miért „fehér”?

– A Jelenések könyvében van, a Jel. 7, 9-14-ben olvashatjuk: „Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek? János ezt mondja: Uram, te tudod, hogy ezek a nyomorúságból jönnek, akik megfehérítették a ruhájukat a bárány vérében.” Én is úgy éreztem, hogy a nyomorúságból jöttünk, hiszen mindent ki akartak sajátítani, le akartak bontani, de kívül-belül egy fehér templom lett, amit később kiegészítettünk a toronnyal és a gyülekezeti házzal, amelyet 2004-ben szenteltünk fel. 1986-ban a kisajátított parókia helyett új parókiális épületet vásároltunk, majd 2005-ben Kolozson egy telkes házat vásároltunk, és gyülekezeti központot alakítottunk ki negyven személy befogadására.

– Beszéljünk Gy. Szabó Béláról, aki nevelőszülőd volt, és most te gondozod a hatalmas szellemi értéket, amit hátrahagyott.

– Gy. Szabó Béla 1905-ben született Gyulafehérváron. Innen a Gy., azaz  Gyulafehérvár. Humoros ember lévén, gyakran mondta: legyen az ő nevében is egy ipszilon… A Majláth Gusztáv Római Katolikus Gimnáziumban tanult Gyulafehérváron. Híres rajztanára volt Reithover Jenő, akit gyakran idézett: – „Fiúk, úgy dolgozzatok, ha éjszaka meghaltok, ne kelljen valaki másnak elvégeznie azt a munkát, amit előző nap megtehettetek volna”. És ez Gy. Szabóra annyira rányomta a bélyegét, hogy sokszor 10–15 órát dolgozott, metszett, rajzolt. 1923–27 között a budapesti Műegyetemen elvégezte a gépészmérnöki kart, 1931-ben került Kolozsvárra. Egész életét a művészetnek szentelte, beleértve az utazást is, mert rengeteget utazott…

– Mennyire befolyásolta, alakította életed alakulását Gy. Szabó Béla gyerekkorodban?

– Nyáron gyakran elkísértem rajzoló útjaira, a Szamos partjára. Vagy, ha rendelkezésére bocsátották az Utunk irodalmi folyóirat szerkesztőségének autóját,  reggeltől estig jártuk a távolabbi helyeket: Koltót, Erdődöt, amikor az ottani kastélyt rajzolta, a Tordai-hasadékot, a Túri-hasadékot, Járavizét. Gy. Szabó Béla sokat segítette, anyagilag támogatta középiskolai és egyetemi tanulmányaimat. Az ő környezetében ismertem meg Kányádi Sándort, Márton Áront – épp ebben a műteremben, ahol most vagyunk, a Bolyai utca 7. szám alatt. A püspök úr, valahányszor Kolozsvárra jött, mindig felkereste. Gy. Szabónak nem volt családja, egyedül lakott, vagyis: Irénke nénivel, a testvérével, aki tanítónő volt, és a túlsó szobában élt. Ő vásárolt be, és intézte a Gy. Szabó ügyeit. ’73-ban halt meg, amikor Gy. Szabó Mexikóban volt szinte egy fél évig. Én harmadéves teológus koromtól lakom itt, s ha a művész úr elutazott valahová, mindig rám bízta a munkáit. Ki volt téve egy mappa, s ha valaki jött vásárolni, megvolt mindennek az ára. Nagyon népszerű művész volt; szinte minden intellektuel családban volt egy Gy. Szabó-alkotás.

– Említetted, hogy egy fél évig volt Mexikóban…

– Igen. Ekkor készült a Mexikói tél című albumának anyaga, amiben leírja a mexikói emlékeit. Ha valahová elment, gyors technikával dolgozott, rajzolt, pasztellezett. A fametszetek dúcait itthon készítette el, mert az aprólékos, sok türelmet és figyelmet igénylő munka.

– Melyek a legsikeresebb munkái?

– 1963–64-ben készült a 20 lapból álló Dante-sorozat – Dante születésének 700. évfordulójára. A Hónapok-sorozat (1973) Erdély különböző tájait ábrázolja. Élete vége felé, 1977–78-ban 18 hónap alatt metszi ki a János jelenések könyvét, amelyben minden egyes fejezethez egy fametszet készült. Tehát összesen 22 fametszet. Ez egy sajátos Gy. Szabó-féle ábrázolás, amellyel el kellett szakadjon a düreri ábrázolástól, mert ő készítette a legtöbb illusztrációt a Jelenések könyvéhez.

– Több metszete alatt versidézetet látok. Írt verset is?

– Verset nem írt, de Dsida, Reményik, Kányádi, Király László, Horváth István, Bartalis János verseket dedikált neki. Például Kányádi a Kicsi, behajló nyárfa… címűt. Vele nagyon jó barátságban volt. 1981-ben, kérésemre, Kemény Zsigmond pusztakamarási sírjáról is készült egy fametszet.

– Hány metszetet készített?

– Mintegy másfél ezret. Ezenkívül itt vannak a festményei, grafikái, rajzai. Vannak nagy méretű metszetei is – 1 m × 60–70 centisek –, amiket csak úgy tudott kimetszeni, ha lábon állva dolgozott, mert nagy volt a dúc.

– Miből áll Gy. Szabó Béla hagyatéka?

– A kolozsvári műteremben van kb. másfél ezer fametszet, kisebbek, nagyobbak. Ahol ő járt, mindig rajzolt, pasztellezett. Közel kétezer pasztellből, 14 ezer rajzból (tus, ceruza), 150 olajképből és 40 akvarellből áll a gazdag művészi hagyaték. Ezek belföldön és külföldön múzeumokban, intézményekben, Magyarországon a szanki emlékházban, a budapesti Magyar Nemzeti Galériában, magánszemélyek gyűjteményében és a kolozsvári Bolyai utcai emlékházban találhatók.

– Hogy kerül Kolozsvárra Gy. Szabó? Hisz ő Budapesten végezte az egyetemet.

– Eredetileg festőnek készült, de amikor 1931-ben Kolozsvárra került és letelepedett, jött a gazdasági világválság. Munka nélkül maradt. Rövid ideig elhelyezkedett mint tervezőmérnök a villamos műveknél, de az csődöt mondott, bezárt, és ő az utcára került. Ekkor karolta fel a Pásztortűznél Reményik Sándor, Járosi Andor és Kós Károly. 1932 decemberében Kós Károly által fiatal képzőművészeknek  szervezett kiállításon vett részt, ahol hat rajzot és két pasztellt állított ki. Ekkor kérdezte tőle Kós Károly: – Fiatalember, miért nem mászik fára? Kós persze a fametszésre utalt. Ezt a biztatást Gy. Szabó parancsnak vette, s akkor kezd el saját elképzelés szerint metszeni. Ő készíti a vésőket, és 1935-ben a Liber Miserorum albummal jelentkezik, amely a Kolozsvár külvárosában élő szegények impresszionista lírája. Ez 50 fametszetet tartalmaz, és 1935-ben az év legszebb öt könyve közé sorolta a Budapesti Bibliophil Társaság. Szeretném, ha idén újból megjelenne a 90 éve kiadott Liber Miserorum (Szegények könyve) az Erdélyi Református Egyházkerület fakszimile kiadásában.

– Hány kiállítása volt?

– Több mint 250. Erdélyben szinte mindenhol jelen volt, külföldön is több helyen. Munkáit kiállították Szentpéterváron, New Yorkban, Ottawában, Mexikóban, Kolumbiában, Olaszországban, Belgiumban, Németországban, Finnországban, Ausztriában, Magyarországon és még sok helyen. Mindkét szakrális sorozatából, a Dantéból és a Jelenések könyvéből Márton Áron püspökön keresztül küldött VI. János Pál pápának, és ezért mindkét alkalommal pápai áldást kapott, amelyen a pápa magyar nyelven köszönte meg a művész bőkezű adományát. Gy. Szabó Béla a művészeknek járó legmagasabb kitüntetésben is részesült: állami díjas érdemes művész fokozatot is elnyert, mégis erre a két pápai áldásra volt a legbüszkébb.

– Ezeket az áldásleveleket hol őrzik?

– Egyik a kolozsvári műteremben van, a másik pedig Magyarországon, Szankon, a Gy. Szabó Béla Művelődési Központban.

– Mi történt a hagyatékkal 1985 után, amikor Gy. Szabó Béla meghalt?

– A művész erről végrendeletében hagyakozott. Így került a tulajdonomba, és lettem az őrzője, jogutóda. A rendszerváltás előtt csak Kolozsváron, a Pata utcai templomban és Marosvásárhelyen, a Vártemplom gyülekezeti termében sikerült bemutatni a Jelenések-sorozatát. A rendszerváltás után bekereteztem 600 képet, és ezekből kezdtem szervezni a kiállításokat. Most eljutottunk a 170. kiállításig, amiből 25 volt Magyarországon, Németországban, Svédországban, Belgiumban, a többi pedig Erdélyben. 2017-ben, a Református Egyház 500. évfordulóján – ft. Kató Béla püspök úrnak köszönhetően – sikerült kiadni a Jelenések könyve albumát a Misztótfalusi nyomdában. Ebből 40 darab számozott példány is készült, európai szintű minőségben.

– Mit hagyott hátra végrendeletében Gy. Szabó Béla?

– Azt, hogy Kézdivásárhelynek, Sepsiszentgyörgynek, Csíkszeredának, Udvarhelynek, Székelykeresztúrnak, Gyergyószentmiklósnak, tehát  a székely városoknak adjak át 10–10 munkát. Ezt kiegészítettem, és minden múzeum kapott 30–40 alkotást. Ezenkívül az unitárius, református, evangélikus és katolikus egyháznak is adományoztam. Összesen 800 munkát adományoztam intézményeknek, múzeumoknak, egyházaknak és magánszemélyeknek. 2019-ben egy hét leforgása alatt két helyre is adományoztam: az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélynak (bözödi és bözödújfalusi munkákat – 30 darabot) és a benedeki Együtt Nyárádszentbenedekért Egyesületnek, amelynek Nám Emese tanítónő a lelkes mozgatórúgója, szervezője. Nekik 35 alkotást adtam, többek között olyan fametszeteket, amelyek ottani témát dolgoznak fel. Ezek jelenleg a benedeki kultúrotthon nagytermében vannak kiállítva, naponta meg lehet őket tekinteni. Egyébként a faluban található – 49 évre az ákosfalvi polgármesteri hivatalnak bérbe adott, több éve felújítás, tatarozás-szerelés alatt lévő – Toldalagi-kastély is bekapcsolódik a Gy. Szabó-anyag kiállításába; mikor kész lesz, ide költöztetik át a kiállítandó anyagot. Ebben nagy segítséget jelent Osváth Csaba polgármester hozzáállása. Nagyobb adományt adtam még Marosvásárhelyen a Gecse utcai gyülekezetnek, Kolozsváron a Kakasos templomnak, Nagyváradon a Római Katolikus Püspökségnek és a Sapientia EMTE kolozsvári karának.

– Miből álljátok a költségeket?

– Támogatást erre sosem kaptam, igaz, nem is igényeltem. Egy-egy kiállítás megszervezését saját alapból fedezem. Amikor az épületet és a benne levő emlékházat javítani kellett, akkor kénytelen voltam pár alkotást értékesíteni. Ezenkívül jelentős összegbe kerülnek a keretezések és a kiállítások szervezése is.

– Van olyan alkotás, amit sosem állítottatok ki?

– Gy. Szabó Bélának van 150 olajképe, amit soha senkinek nem mutatott meg. Ezekből, halála után, 80-at kereteztem be és állítottam ki. Mióta nyugdíjba mentem, olyan alkotásokat, pasztelleket, rajzokat, fametszeteket igyekeztem bekeretezni, amelyek még soha nem voltak bemutatva.

– Mesélj a családodról.

– Feleségemmel, Anna-Máriával 2024-ben ünnepeltük az 50. házassági évfordulónkat. Eszter lányunk könyvtár–történelem szakot végzett, Botond fiunk képzőművész, grafikát végzett, nagyszerűen rajzol. Zsuzsa lányunk az Egyesült Államokban, a Richmondi Egyetemen diplomázott politológiából, jelenleg Tajvanon él, EU–Tajvan és EU–Kína kapcsolatokat kutató külügyi szakértő és geopolitikai elemző. Doktori dolgozatát is ebből a témából írta. Négy unokánk van: Dorka, Lilla, Panna és Zsazsa. Szinte minden vasárnap együtt van a család: a gyerekek, az unokák. Hálás vagyok az Úristennek, hogy ilyen szép családom van! Ők viszik tovább a Gy. Szabó-hagyaték őrzését, gondozását és az utókornak való megmutatását.

– Mi a véleményed a nagycsaládról?

– A nagycsalád, ahogy Sütő András is mondta, a megmaradás pilléreit jelenti. Mindig vallottam, hogy a család a társadalom megmaradását képezi; ahol erős családok vannak, ott a társadalom is erős. A családon belüli összetartás ahol  megvan,  kisugárzik a környezetre, és a nemzeti megmaradást jelenti.

1 Nám Móré M. Emese: Akinek „Lámpást adott kezébe az Úr”. Harasztkereki Ferenczy Gábor (1881–1967). Garabonczia Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2017.

2 Ferenczy Júlia (1909–1999) magyar festőművész, illusztrátor. F. Ferenczy Júlia néven is jegyezte műveit.

3 Fuhrmann Károly (1912–1991) ötvös- és iparművész. Sírja a kolozsvári Házsongárdban található.

4 László Dezső (1904–1973) református lelkész, társadalomtudományi és egyházi író, szerkesztő.

5 A Báthory István Elméleti Líceum 1579-ben alakult.

6 A Barabás Miklós Céh alapításakor nem volt székhelye, ezért eleinte Ferenczy Júlia és Fuhrmann Károly műtermében működött. 15 alapító tagot számlált.