Florida két pontja:

Cape Canaveral és Key West

Senki sem vitatja, bárhol éljen a Földön, hogy Amerika katonai és műszaki-technológiai nagyhatalom. Azt sem, hogy az űrkutatás terén nagy megvalósítások elindítója, és a – változó – jövőkép megrajzolója. Az 1958-ban Eisenhower elnök utasítására megalakult NASA (National Aeronautics and Space Administration) külön fogalom, az űrkutatás központi szerve az Egyesült Államokban. Cape Canaveral egy földrajzi megnevezés, egy Florida keleti partján elhelyezkedő szárazföldi beszögellés az Atlanti-óceánba. Ezt a helyszínt találta legalkalmasabbnak a NASA arra, hogy innen indítsa az űrbe a rakétáit, űrhajóit, utaskapszuláit, és itt hozza létre az Apollo-programot meghirdető államelnökről elnevezett J. F. Kennedy Space Center űrkutató központot. 

Az űrkutatásnak hősei, sőt hősi halottjai is vannak, tucatnyinál többen. Róluk külön teremben emlékeznek meg, a látogató figyelmét pedig érdekes bemutatókkal igyekeznek felkelteni. Űrutazásra kerül sor 3D-s térben, űrhajós szakember magyarázza az egész folyamat műszaki és logisztikai lényegét, ismertetik a Mars-kutatás jelenlegi állását. Űrhajósok személyes tárgyai, holdkőzetek, űrhajózási kellékek figyelhetők meg a tárlókban, vagy éppenséggel filmen követhető a súlytalansági állapot számos rejtelme. Külön részen tucatnyi rakéta tanulmányozható, impozáns látványuk betölti a teret. Számos érdekesség fellelhető, órákon át végignézhető, ám a központ amúgy hatvandolláros meglátogatásának a legnagyobb attrakciója a valódi „helyszíni szemle”, mely során kilövőállomások, központi épület, irányítóközpont, hatalmas lánctalpas szállítójármű és a számára kialakított kavicsos út egyaránt megtekinthető. Természetesen kívülről.

Kennedy Space Center feliratú kényelmes buszok visznek közel tíz mérföldes, rendkívül izgalmas utazásra. Amúgy első látásra minden megszokott, kétsávos oda-vissza út szokványos 45 mérföldes sebességkorlátozó táblákkal, zöld növényzet, madarak keringenek, esetleg aligátor is megfigyelhető a csatornában. A végső cél a 39-es kilövőpálya (pad 39), ahonnan a SaturnV rakéta segítségével az űrbe lőtték a holdprogram Apollo űrhajóit. A SaturnV, annak három nagy darabja a maga teljes valóságában megtekinthető és számba vehető, mint a valaha gyártott legnagyobb holdrakéta, összesen 363 láb hosszú.

A megnyert második világháborút követő hidegháború korában, az ötvenes években az Egyesült Államok űrkutatás szempontjából többszörös lépéshátrányba került a Szovjetunióval szemben. Fellőtték a világűrbe a Szputnyikot, sőt vele együtt az első élőlényt, a „hősként elpusztult” Lajka kutyát, 1959-ben pedig az első ember, Gagarin szerencsésen megjárta a világűrt. Amerika nem nézhette tétlenül a szovjet sikereket, nemsokára az első amerikai, Alan Shepard tizenhat percet tölthetett a Földön kívül. De ez édeskevés volt, legfeljebb annak a bizonyítéka, hogy Amerika is képes olyasmire, amire a nagy kommunista anyaország. Valami új, úttörő megvalósítás kellett hát. Kennedy államelnök tette meg hivatalosan a kijelentést: holdkutatás indul be, aminek a célja a Hold megismerése. Hogy miért éppen a Hold? Sok helyen és sokféle kérdést feltehetünk, sőt meg is tesszük. A holdkutatás teljesen új és szabad terepet nyújtott Amerikának, ahol „visszavághatott”.

Lázas kutatás és mérnöki-logisztikai munka zajlott, amíg 1961-ben sor kerülhetett az Apollo-1 kilövésére a már említett 39-es kilövőpályán. A szakemberek és az eseményt élőben vagy a tévé képernyője előtt lázasan figyelő közönség azonban megrendülten követhette három hős űrhajós elpusztulását, végleges mennybemenetelét. Így hát a további Apollo-programok a szélsőséges időjárási elemek kivédésére, az űrhajó tökéletesítésére, biztonságának növelésére összpontosítottak, amíg elérkezett az Apollo-8 kilövése három űrhajóssal a Gemini kapszulájában. A korabeli irányítóközpont teljes berendezése megtekinthető, és felette három képernyőn követhetők a rendkívül izgalmas kilövés előkészületei és utolsó néhány perce. A filmkockákon látható, azóta elavult műszerfalak teljes mértékben megegyeznek az élőben megtekinthető vezérlőközponttal. Sőt, az a jármű is a kiállított tárgyak között sorakozik, amellyel a három űrhajóst a rakétakilövés helyszínére szállították, hogy a lifttel elérjék a számukra súlytalan otthont nyújtó kapszulát, az ajtók bezáródjanak, a hatalmas szerelőállvány elváljon az űrhajótól és a rakétától, és megkezdődjön a visszaszámlálás. 

További két „élesben” zajló, sikeres kilövést követően az Apollo-11 hozta meg a világraszóló ismertséget három űrhajósának, de kiváltképpen Neil Armstrognak, aki elsőként szállt a Holdra. Ez az űrhajó Washington DC-ben van kiállítva a Smithonian Múzeumban. Cape Canaveralban az Apollo-14 tekinthető meg a maga teljes valóságában, valamint a Gemini-8, de ez már egy más történet. Amúgy a kiállítás végigköveti az Apollo-programot, miközben az Apollo-14 ismertető pannója már az étkezési blokkban található. Múzeumot nézve enni, avagy táplálkozva kiállítást nézni – teljesen mindegy, az evés-ivás nélkülözhetetlen része a programnak. Amiként az üzleten át vezet a kijárat a látogatási központba visszaszállító buszokhoz, hátha még elmarad néhány dollár. Hiszen minden egyes dollár jövedelem csak jót tesz az eladónak, a központnak, Floridának, egész Amerikának.

Bár korántsem kíséri olyan érdeklődés, mint a hatvanas években, az űrkutatás napjainkban is zajlik. Való igaz, a kezdeti mértéktelen lelkesedés kora lejárt, és a józan ész azt diktálja, hogy mégiscsak a földi otthonteremtés és annak óvása az egyedüli járható út az ember számára. Elmaradt a holdutazás mindennapivá tétele, annak ellenére, hogy annak idején nagy reményeket fűztek hozzá. És bár azóta sikerült mintákat venni más bolygóról, és alaposabban megvizsgálni számos égitestet, a napokban, hetekben mérhető esetleges holdutazáshoz képest a Marsra eljutni már két-három évre van szükség, ami mégiscsak jócskán meghaladja a pihenőszabadság időtartamát. És még figyelembe kell venni a ruházattal, az étkezéssel, a súlytalansággal járó gondokat, no meg olyan kellemetlenségeket, hogy áramforrás és az internet használatát nélkülözni kell az űrben.

Miután az amerikai–szovjet űrkutatási verseny kora lejárt, majd a túlhajszolt fegyverkezési hajszába belebukott a Szovjetunió, az Egyesült Államok új utak kitaposásába kezdett. A hétköznapi ember számára megközelíthető jövőkép neve: Commercial Space Transportation. A gyakorlat azt mutatja, hogy aki egészségileg alkalmas, emellett pedig mintegy húszmillió dollárt áldoz rá, „turisztikai jellegű” űrutazást tehet. Egyik honfitársunk, Charles Simonyi, azaz Simonyi Károly kétszer is átélte ezt a sajátos élményt. 

Florida déli csücske a Kubához szűk száz mérföldre fekvő Key West szigete, ahova Ernest Hemingway 1928-ban költözött második feleségével. A Nobel-díjas író háza Key West szigetén ma múzeum. Itt írta munkái kétharmadát a ház mögötti, dolgozószobává alakíttatott garázsban. Az ihlet és a papírra vetett gondolatok, szövegek nagy része innen indult a világhíresség felé, kiemelten az Akiért a harang szól, a Búcsú a fegyverektől és Az öreg halász és a tenger című regényeit említve. Utóbbi a leglíraibb írása, amelyben az öreg halász makacs küzdelmet folytat a végtelennek tűnő tengerrel, a hatalmas hallal, az örökkévalóságot megtestesítő természettel. A művek saját élettapasztalatból, élményekből születtek. A Key West-i villa, a múzeum egyik falán ma is megtekinthető az a jellegzetes fotó, amelyen az író halászhajója és egy embernagyságot meghaladó hal között pózol. 

Key West amúgy érdekes és látogatásra ajánlott helyszíne Floridának, az Egyesült Államok legdélebbi pontja, ahol egymás mellett megférnek a déli határkő mellett fotózkodó turisták és az onnan néhány lábnyira szögesdróttal körbevett katonai támaszpont alkalmazottai. Egykoron, Hemingway ottani tartózkodása idején csak vízi úton volt megközelíthető, ma már van repülőtere, és Miamiból bő kétórás autózással is elérhető. A Floridai-félszigetet elhagyva ugyanis különböző hosszúságú hidak kötik össze az egyes szigeteket, hogy szárazföldön is megközelíthetők legyenek. A leghosszabb és leghíresebb a mintegy tizenegy kilométeren át az Atlanti-óceánon átívelő Seven Mile Bridge. A vezetés felemelő élmény, csodálatos óceánparti helyszínekkel tarkított. Igaz, az élet itt sem minduntalan napsütéses – a pusztító erejű hurrikánra külön emlékmű emlékeztet. 

Key West üdülővárosát amúgy Harry Truman amerikai elnök nagy előszeretettel használta nyári rezidenciának, ilyenkor többé-kevésbé ide költözött az operatív elnöki és kormányzati hivatal. A Key West-i elnöki nyaraló impozáns épülete éppen úgy nevezhető fehér háznak, mint a washingtoni Fehér Ház. Körülötte hasonlóan elegáns fehér házakkal, gondozott zöldövezettel, jellegzetes utcasorokkal és nyaralókhoz igazított háztájikkal, világítótoronnyal, korabeli piaci hangulattal, ajándéküzletek és étkezési egységek sokaságával. Itt, az ellenségesnek tekintett Kubától „karnyújtásnyira” mi sem természetesebb, hogy az erre járók számára ajánlott egyik legnépszerűbb portéka – az igazi havannai szivar.