Erősítő párbeszéd balsors idején

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (87.)

Mohács után, Budán játszódik a halálra ítélt Morus Tamás (1534 és 1535 fordulóján, angolul írt) Erősítő párbeszéd balsors idején című műve. Az idős és beteg nemesúr, „Antal” (Antony) vendégül látja unokaöccsét, „Vincét” (Vincent beszélő név: Győztes), hogy értesüljön a Mohács utáni magyar állapotokról, és főleg, hogy a meg nem alkuvás és bátorság gyógyszerét öntse az öngyilkosság gondolatáig jutott, elkeseredett ifjúba. Morus a mohácsi vészt és az utána következő országos romlást egyrészt a magyar főrendiek önzésének és felelőtlen széthúzásának, másrészt az európai keresztény összefogás hiányának, illetve a szilárd (katolikus) hit elhagyásának tulajdonítja. Természetesen Morus Tamás Anglia helyzetéről és a pusztító fordulatokat túlélők morális felelősségéről akart beszélni, de csak burkoltan tehette. A magyarok romlásnak indult országát állította tükörként honfitársai elé. A haldokló nagybácsi lélekerősítő, vigasztaló szavai és olykor humort is megcsillantó fabulái feltárják, hogy amint a beteg szenvedései csillapítására szívesen beveszi a gyógyszert, és engedi, hogy orvosi eszközökkel (égetéssel: tűzzel, vágással: késsel, II. könyv, 1-2. fejezet) kezeljék, úgy a léleknek szabadon el kell viselnie a Lelkek Orvosának „szikéjét”, a keserű pirulánál jóval keserűbb sorscsapást, Mohácsot. A kétségbeesés a melankholé (fekete epe) betegsége, az elme lázas hallucinációja (II. könyv, 16. fejezet), ennek terápiája a beszélgetés, gyógyszere pedig a hit és a hűség:

„Aki a vihar közeledtét látva elhagyja a helyét, és ahelyett, hogy imádkozna és felkészülne, inkább a hódítónak adja oda a lelkét a testi biztonságért, az valójában önmagát zárja börtönbe az örökkévalóságra.” (Morus Tamás: Erősítő párbeszéd balsors idején. III. könyv, 24. fejezet. Gergely Zsuzsa fordítása, 2004)

Bár a magyar közönség jóval később szerzett tudomást az Utópia (1515) szerzőjének Mohács apropóján megalkotott művéről (magyarul 1940-ben jelenik meg róla tanulmány először), vészterhes XVI. századunk mégsem volt híján erősítő szónak és cselekedetnek. A török elleni összeurópai keresztény összefogás csak álom maradt, a szétesett ország népe megtizedelve, szétriasztva, hódoltatva, bekebelezve, egyedül – de mégiscsak kereste a gyógyulás útjait.

Amint már láttuk, a magyar XVI. század csaknem minden jelentős eseményének helyszíni tudósítója és „influenszere” Tinódi Sebestyén volt. A Sokféle részögösről szóló gúnyénekét tulajdonképpen az 1548-as  nyírbátori országgyűlésre szerezte, ahol sátorozás, várakozás és tárgyalások közepette az emberek harsányan kacagva mutogattak egymásra, de belső riadással magukat is felismerték a lantos freskók erejével ábrázoló énekében. Nem csoda, hogy Tinódi művei szájról szájra és kéziratosan is terjedtek. Az sem véletlen, hogy még mielőtt Tinódi Kolozsvárra érkezett, hogy ott szorgalmas és hozzáértő kezek könyvvé alakítsák krónikás és erkölcsjavító énekeit, a sikeres nyomdász vállalkozó, Heltai Gáspár (nyomdája időnként Hoffgerg Györgyé is volt) maga is megírta dialógusát Az iszonyóságos gonoszságról, a részegségről és tobzódásról (más címen A részegség és tobzódás veszedelmes voltáról, 1552).

Ez a mértéktartó, „egészségtudatos” dialógus 1552-ből volt az első világi műve a késő reneszánsz irodalom kiváló magyar mesterének, Heltai Gáspárnak, a Nagyszeben mellől származó szász férfiúnak (Nagydisznód, szászul Heltau, 1510 körül – Kolozsvár, 1574). Aki huszonhat évesen kezdett magyarul tanulni, katolikusból előbb Luther, majd Kálvin követője lett, aztán később, hitelesen együtt haladva környezetével, 1569-től Dávid Ferenc hitére tért. Ugyanis két wittenbergi tanulmányév után 1544-ben Heltai Gáspár Kolozsváron telepedett le, megnősült, 1550-ben nyomdát alapított (kezdetben Hoffgreff Györggyel közösen). Eleinte német műveket is közölt, de közben megérett benne a magyar szépíró, és a magyar könyvnyomtatás talán legforradalmibb újítását hajtotta végre: a gót típusú (Guttenberg által is használt fraktúr) betűkészletet elvetve bevezette a kerekded, nyíltabb, s főleg a magyar hangkészlet rögzítésére jóval alkalmasabb anticva betűket! Így történt, hogy a magyar helyesírást alapjaiban Heltai nyomtatványai határozták meg. Vállalkozói szelleme tovább gyümölcsözött: szedőit, betűfestőit, préselőit maga képezte és támogatta, és sikeresen működő nyomdászata mellett papírmalmot, majd hamarosan – ép testben ép lélek alapon – sörfőzdét és közfürdőt is létesített választott városában! Mindeközben élete végéig a kolozsvári szász egyház lelkésze maradt. (Ilyesmiket ha cselekednénk utána…)

1552-ben még katekizmus- és bibliafordítói munkája kezdetén járt. A részegségről szóló dialógus, akárcsak Tinódi Sok részögösről éneke nem absztinenciára, hanem a mértékletes életre, a szellem, test és lélek egészséges összhangjára buzdít. Egyszerre orvosi és pszichoszociológiai remekmű jóízű elbeszélő-diskuráló kedv „pirulájában”. Medicina és hit összefonódásának szép megvalósulása, a mértéktelen alkoholfogyasztás következményeinek pontos leltára (köszvény, gyomorbetegség, hallucinációk, munkaképtelenség stb.). A német forrást Heltai felhasználja, de alaposan magyarítja. A Kendi Antalnak ajánlott dialógus eszményi, egészséges szereplője Antal, aki aggódva látja, hogy barátja, Demeter „cinteremszínű”, beteges és rongyos lett, sőt mi több, „ráncain discantust írhatnak”. Igen, Demeter rossz társaságba keveredett: beállt a „ledér céhbe”, és egész életét szétdúlta az ital. Pedig a bort Isten orvosságul teremtette, és a mértékletesség a legjobb orvos a „szent” világban, az Isten szerint való életben. Antal olyan meggyőző és megértő, hogy Demetert szép lassan visszafordítja a tönkremenés útjáról a gyógyulás útjára. A részeges ember elveszíti nemcsak munkakedvét, hanem munkáját is, ráadásul „mérgesen iszik”, mint aki önmagát gyűlöli, verekedésekbe keveredik, titkokat fecseg ki, sorra elveszíti szeretteit és minden „marháját” (vagyonát). A mértéken felüli és nem minőségi, felvizezett bor kikészíti az ember testét-lelkét. Heltai az egyéni züllés hátteréül felrajzolja az egész társadalom süllyedését. A részeges fejedelmek veszélybe sodorják egész országukat, a nemesurak és jobbágyok egyformán elzüllenek az ital miatt. A hetedik beszélgetős napra Demeter kigyógyul az italból, szép a ruhája, visszatér egészséges arcszíne, s kocsma helyett Isten házába óhajt menni, úrvacsorát venni… amit Antal egyelőre óvatosan nem engedélyez neki. Demeter már kívülről látja régi önmagát, s maga fogalmazza meg, hogy „a kocsmaház eszeveszettek és bolondok ketrece” (szerk. Nemeskürty István: Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei, Budapest, Szépirodalmi, 1980, 9-65.). 

A Biblia sok könyvének, a teljes Újszövetségnek (1565) fordítását Heltai  nem egyedül végezte el; ez a közösséginek is mondható fordítás szabadabb és élőbeszédszerűbb, helyesírása pedig előremutat a Vizsolyi Bibliáig (1590). A spanyol inkvizíció borzalmairól szóló, a türelmes uralkodásáról oly nevezetes János Zsigmond által rendelt Hálóban (1570) Heltai nemcsak fordít (spanyol művet német közvetítésből), de színesen dramatizálja százada „vallási” eltévelyedéseit és a hazai segesvári disputa néven elhíresült hitvitát. Az 1566-ban kiadott Száz fabulában Ezópusz (Aiszóposz) állatmeséinek német közvetítőszövegét (Heinrich Steinhöwel német orvos-író 1480-as fabulafordításainak Sebastian Brant általi 1539-es freiburgi átdolgozását) használja fel, hogy az emberi természet és közállapotok allegorikus körképét nyújtsa át jámbor olvasóinak. Említésre érdemes, hogy Morus Tamásnál, a Mohács utáni magyar válságos helyzetről szóló Erősító párbeszédben is találunk néhány fabulát – farkasról, rókáról, menyétről. Az állatmesékben olykor orvosi vonatkozásokra bukkanhatunk.

Heltai fabuláiban a betegség, illetve az orvosszerep az állatoknál álca, életmentő vagy önző színjáték. A 33. fabulában a ló észreveszi, hogy oroszlán leselkedik rá, tudja, hogy futással csak ideig-óráig menekedhet, ezért egyik lábát előrenyújtva lefekszik, betegnek tetteti magát. Az oroszlán erre ravaszul úgy közelíti meg a lovat, mint aki orvosdoktor, és hamarost vizsgálni kezdi fejével odahajolva a ló beteg lábát. A ló csak erre vár, jól fejbe rúgja a ravaszságban még kezdő oroszlánt… A fabulák értelmét (értelmező megfejtését) Heltai természetesen mindig emberi viszonyokra, olykor az erdélyi közállapotokra vetítve fejtegeti. A 33. fabula értelmező kulcsában ezt írja:

„Ne kezdjen […] senki testi kévánságból új dolgot, olyant, melyet az Isten nem parancsolt és el nem rendelt, és melyet az ember nem ért s meg sem tanólta.” (Heltai–Bornemisza, 1980, 120.)

A 45. fabulában az oroszlán nárcisztikus, természetesen vérengző, és az őt kiszolgálók ehhez idomulnak – az orvosdoktorok is. Királyként megfogadja, hogy több vért nem ont. Igen ám, de éhezni kezd a húsra. Sorra magához hív több állatot, mindegyiktől megkérdezi, hogy milyennek érzi az ő leheletét. Aki azt feleli, hogy „büdes”, azt megeszi, aki azt feleli, hogy „nem büdes”, azt azért falja fel. A majom hízelegni kezd, hogy az oroszlán lehelete fahéj-, szegfű- és tömjénillatú. Az oroszlán gyönyörködik a szép hízelgésben, a majom eliszkol. Pár nap múlva az oroszlánnak eszébe jut, hogy mégiscsak megenné a majmot, betegnek tetteti magát, orvost hívat. Az orvosdoktorok megmérik a pulzusát, megítélik a vizeletét, és megállapítják, hogy az oroszlán nem beteg. Mindazonáltal azt tanácsolják, hogy „gyönge ételt, könnyen emésztő állatokat ennék, és esmeg vidámságot venne.” Az oroszlán ekkor a majmot kéri eledelül… A fabula értelmezése egy gvárdián történetével a kiszolgáltatott szegényekről és a zsarnok gazdagokról tesz említést…

Heltai szépprózai csúcsteljesítménye az első magyar novellagyűjtemény, a ronggyá olvasottan népszerű, a mesteri Ponciánus császár históriája (1572). A kétszer hét meséből álló keretes elbeszélés, Ponciánus históriájának forrása az ókori perzsa meseirodalom (Szindbád-mesék), melyek latin közvetítéssel A hét bölcs mester címen érkeztek Európába. 1573-ban Bécsben megjelent Eberus Balázs latinból fordított Ponciánusa, és sokáig nem is sejtettük, hogy létezett egy csupán egy évvel korábban készült, nyelvileg, stílusában sokkal csodálatosabb Ponciánusunk. Heltai mester németből fordított könyve oly népszerű volt, hogy szinte egyetlen példány sem maradt belőle. Csak egy 1633-as lőcsei kalózkiadás volt a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában, amelyet Nemeskürty István azonosított (1976), miután Holl Béla 1966-ban az ELTE Egyetemi Könyvtárban egy könyv kötéstáblájában rátalált a Heltai-féle Ponciánus néhány táblakeményítésül beragasztózott lapjára, köztük a szerző nevével aláírt ajánlásra is!

Heltai Ponciánusa hemzseg az orvosi vonatkozásoktól. Az emberi természet sötét oldalából fakadnak azok a vétkek, amelyek halálos méregként hatnak és pusztítanak. A belső gonoszságra pedig nincs orvosság, ha vannak is ilyen-olyan orvosok. Először is, a címadó császár első felesége korán „megbetegül”, a gyermek Diocleciánus csak hét éves. A haldokló édesanya félti a fiukat a bizonyosan következő mostohától, ezért arra inti férjét, hogy ne nevelje otthon. A császár a hét bölcs csillagjóslata szerint így is tesz, de a szépen fejlődő ifjú távol sem lehet biztonságban az új császárasszonytól. Ekkor atyja hazarendeli. A fiú azonban, a hét bölcs intelmére, némának tetteti magát, hét napig tartania kell a szóböjtöt. Ledér mostohája, éppen mint Putifárné, azzal rágalmazza meg, hogy míg ő női finomsággal szóra akarta bírni a császári udvarba némán érkező legényt (trónörököst), Diocleciánus erőszakot akart tenni rajta. A császár, bár ingadozik, nyomban elrendelni fia kivégzését. A vesztőhely felé menet a hét bölcs egyike mond egy mesét, amitől a császár lelke a kegyelem felé billen, mire a császárné belekezd egy ellenmesébe, a császár újra megöletné némán gyámoltalan fiát… és ez így megy hét napon át. 

A bölcsek negyedik meséjében (a császárné meséivel együtt már az elbeszélés nyolcadik meséje, címe A próbatétel) sokféle próbatétellel van dolgunk. A vén özvegy vitéz fiatal feleséget talál, akit egészében (szintén idősebb, tehát a férjhez korban jobban illő) anyja irányít. A feleség tehát anyja tanácsára egyre szadistábban okoz bánatot és szégyent az őt módfelett szerető férjének. Először kivágatja kedvenc almafáját, aztán megmérgezi kedvenc szatinját (ölebét), végül, amikor tele asztalvendégekkel a ház, lerántja az abroszt mindennel, ami csak van rajta. E harmadik próbatételt a rajongó férj már nem bocsátja meg. Orvost hívat, hogy a túl energikus és hiszterikus hölgyet a kor hiedelme szerint megcsapoltassa mértéken felül felgyűlt „rossz” vérétől. A phlebotómia majdnem halálos kimenetelű lesz, de mégis beválik, mert sikeresen megjavítja a hirtelen életveszélyből tanuló asszonyt, aki elfordul anyjától, és engedelmes feleséggé változik.

A „legorvosibb” történet (bölcsek ötödik meséje, összesen a tizedik mese, Az orvos címmel) két főszereplője Hypocrates és Galenus. [A két híres orvos valójában nem találkozhatott, hiszen más-más korban és időben éltek. Hippokratész (Kosz szigete, Görögország, i.e. 460 – Larissza, Thesszália, 377) művei természetesen hatottak az öt századdal később élt Galénoszra (Pergamon, i.sz. 129 – Róma, 216).] A mese mindenesetre e két jelentős ókori orvos nimbuszának találkozását, illetve mester és tanítvány összeütközését beszéli el. Hypocrates látja, hogy tanítványa, Galenus már-már túlszárnyalja őt. Galenus egy beteg királyfit uroszkópia segítségével gyógyít meg, különösen érdekes módon. A beteg fiú pulzusvizsgálata után vizeletmintát kér, de nemcsak a fiútól, hanem a két szülőtől is. A vizeleteket összehasonlítva rájön, hogy a gyermek nem a király fia, hanem valami nem nemesi származéktól született fattyú. Erre úgy jön rá, hogy a vizeletből következtet a mintaadó táplálkozásmódjára, és így meg tudja állapítani, hogy a fiú apjával és anyjával ellentétben nem erős húsfogyasztó alkat, tehát nem nemes ivadék. E szerint a diagnózis szerint állítja fel a terápiát: marhahússal és vízzel táplálja fel betegét. A korban póri ételnek számított a marhahús, szemben a szárnyashússal, és paraszti italnak a víz, szemben a borral. A királyfi meggyógyul. A szégyenletes titka leleplezésétől megrémült anya orvosi diszkrécióra kötelezi (le) az orvost. Hazakerülve mesteréhez, Galenus elmondja, hogy miképpen járt el. Hypocrates féltékenységében gyógynövénygyűjtés közben leszúrja legjobb tanítványát. Hamarosan eléri a nemezis, bélpoklos (leprás) lesz, és hiába kísérletezik, sehogyan sem tudja meggyógyítani magát. Ponciánus még ebből a meséből sem tanul eleget…

A hetedik nap végén azonban fia a bölcseknek tett ígéret alól felszabadul, és beszélni kezd, elmondja az igazat. A gonosz császárnét felakasztják, majd ló farkához kötve hordozzák körbe, végül elégetik. A szóböjt segítségével megmenekült ifjú Dioclecianus pedig békésen várja, hogy majd ő is uralkodjék Róma és a birodalom fölött (Galénosz orvos neve nyugodtat jelent ógörögül). Heltai meséje végén egy mondatban azt írja, hogy Diocletianust „megétetik”, és úgy hal meg. Ezt a történettudomány nem erősíti meg. Diocletianus az egyetlen olyan császár volt, aki idős korára – gazdasági válságba jutott a birodalma – az uralkodástól visszavonult, Spalatóban (Split) élt, káposztatermesztéssel foglalkozott, és vagy természetes halállal halt meg, vagy önként éhezett, úgy érte a halál.

***

Meghirdetett kvízjátékunkra előreláthatólag szeptember második felében vagy október elején fog sor kerülni.