Életem legsúlyosabb döntése

Helyünk a világban

Rendkívül érdekes, adatokban gazdag két kötet bemutatóját hirdették meg a szervezők az idei 12. Vásárhelyi Forgatag harmadik napjának délutánjára 17 és 18.30 óra között a Bolyai téri unitárius egyházközségben. A Dersi János teremben az Egy váradi orvos visszaemlékezései című kötetek szerzője, dr. Kiss András nyugalmazott nagyváradi belgyógyász-kardiológus főorvos tartott előadást, aki 1961-ben városunkban végezte az orvosi egyetemet, és szemtanúja, sőt elszenvedője volt az 1956-os események utáni megtorlásoknak, ahogy annak is, hogy „a szocializmus építésének” éveiben hogyan változott meg Nagyvárad korábbi jellege és hangulata. 

Javában folyt az előadás, amikor új érdeklődők nyitottak be a terembe, és távoztak csalódottan, amikor látták, hogy egy idős úriember beszél kitartóan, miközben arra számítottak, hogy Kilyén Ilka színművésznő Ajánlás című versműsorát fogják meghallgatni, amit a 18–19 óra közötti időszakra hirdettek ugyanarra a helyszínre. A jövés-menés láttán a mindkét műsorban szereplő Ritziu Ilka Krisztina, a művésznő lánya tisztázta, hogy egymásra szervezték a két rendezvényt, és türelemre intette az érkezőket. Végül Kiss doktor úr előadását és a könyvek dedikálását követően a templomban hangzott el a szemet-szívet gyönyörködtető versműsor, amelyet Ritziu Ilka Krisztina énekszámai és Pethő Csaba gitárjátéka mélyített el a hallgatóságban. 

Hogy a szervezők hibáját helyrehozzuk, arra kértük az előadót, hogy válaszoljon kérdéseinkre, és remélhetőleg a versműsor is újra elhangzik a megérdemelt népesebb közönség részvételével.

Gyermekkor, iskoláskor Nagyváradon 

– Hogyan foglalná össze egy mondatban a Marosvásárhelyre érkezése előtti éveket? 

– 1938. április 17-én születtem Belényesen, és a bécsi döntés után, 1940-ben családunk Nagyváradra költözött, ott végeztem elemi, majd középiskolai tanulmányaimat. 

– Milyen város volt Várad akkoriban?  

– Váradot mindig egy csodálatos városnak tartottam.  Amennyit gyermekésszel felfogtam, az számomra örömforrást jelentett. Jó hangulatú város volt, többségben magyar lakosokkal. A világbajnokság mérkőzéseit és híres döntőjét 1953-ban a strandon magyarul közvetítették, és általában kétnyelvűek voltak a feliratok. Nagyon szerettem Váradon gyermekeskedni, akkor még a Szacsvai, ma Cuza Vodă utcában laktunk, és a krumpliköves utcán az általam készített rongylabdával játszottunk. Nem is tudtuk, hogy van köztünk két román gyerek, akik úgy beszéltek magyarul, mint mi. Kilencéves voltam, amikor egy érdekes kétemeletes házba költöztünk, ahol jó néhány gyermek élt velünk együtt, akikkel remek játékokat találtunk ki. A középiskolát nagyon szerettem, kitűnő tanáraim voltak. Bár a tanügyi reform állandóan újabb és újabb változtatásokat idézett elő, és bizonyos tantárgyakból, például magyar nyelv és irodalomból nem is voltak tankönyveink,  összességében jó emlékeim maradtak tanáraimról és az iskoláról. 

– Mikor, milyen hatásra választotta az orvosi egyetemet? 

– 1954-ben vezették be, hogy a tizedik osztály elvégzése után be kell fejezni a középiskolát. Sokan csak 16 évesek múltunk, én például 1944-ben, hatéves koromban kezdtem az iskolát, és még nem voltam eléggé érett, hogy a pályaválasztás tekintetében határozott elképzelésem legyen. A kémiatanárom, Schwartz Lajos, aki egy kiváló ember és pedagógus volt, azt szorgalmazta, hogy Kolozsvárra menjek, a kutatókémia szakra. Viszont a legjobb barátom és szomszédom az orvosi egyetemre készült, erről megvolt a pontos elképzelése, ami jelentősen befolyásolt, ahogy az is, hogy magyarul folytathatom tanulmányaimat a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben. Úgy döntöttem, hogy végül oda iratkozom. Akkoriban volt egy törvény, amely szerint tiszta jeles érettségi bizonyítvánnyal felvételi vizsga nélkül lehetett a választott egyetemre beiratkozni. Amikor eljöttünk Vásárhelyre, kiderült, hogy mégsem olyan egyszerű, mert sokan voltunk színjeles bizonyítvánnyal, és egy hétig tartott, amíg eldöntötték, hogy végül mindenikünket felvesznek. 

– Milyen volt a találkozás Marosvásárhellyel az 1950-es évek kezdetén? A doktor úr könyvében olvastam egy szép mondatot, miszerint első benyomásra napsugaras városnak látszott. 

– Egy Bányai Árpi nevű brassói fiúval összebarátkozva jártunk a városban, és valóban gyönyörködtünk a napsütötte Marosvásárhelyben. Egy motorverseny zajlott körbe-körbe a Rózsák terén, amit magyarul közvetítettek, és a felfokozott hangulatnak is lélekemelő hatása volt. 

Bementünk a Kultúrpalotába a képzőművészeti kiállítást megnézni, amelyen a magyar festészet legnagyobb mestereitől voltak képek kiállítva.

Akkor és később is foglalkoztatott, hogy az épület, amelyben az egyetem működött, hadapródiskola volt, ahogy a nagyváradi hasonmása szintén ezt a szerepet töltötte be. Mi, váradiak azt sajnáltuk, hogy nem a városunkban lévő épületben indították az orvosi egyetemet. Ez vágyálom volt csupán, de Vásárhelyen is nagyon jól éreztük magunkat 

 Mint kintlakó, a Holtmaros utcában találtam egy szobát, ahol másodmagammal laktunk két évig. A harmadévet a Kaptatós utcában töltöttük, ami egy romantikus időszak volt, mert a háziak elmentek úgy, hogy az alsó szintet bezárták, és a fenti szobához nekünk kellett egy falépcsőt ácsolnunk ahhoz, hogy egy kis erkélyen keresztül bemehessünk a szobába. Jó kis szoba volt, bár a kút az udvaron volt. Negyedévtől az Engels utcában, a Simó Géza gyár közelében egy családnál laktunk harmadmagammal.

– Milyen benyomást tett az egyetem?

– Túl fiatal fejjel különösebb elképzeléseim nem voltak, viszont nagy tisztelettel viszonyultam tanárainkhoz. Már első éven is kimagasló egyéniségek tanítottak bennünket: Székely Károly, Szentpéteri József, Maros Tibor, aki csodálatosan fogalmazott magyarul, és többeket meg is tapsoltunk az előadások végén. Ezek még az elméleti tantárgyak voltak, harmadéven kerültünk először kapcsolatba a betegekkel, és tulajdonképpen akkor ébredtünk rá, hogy hol is vagyunk. A tünettan tantárgy keretében a kiváló Hirsch Aliz nevű lektor foglalkozott velünk, és Horváth Éva tanársegéd asszony, aki olyan szenvedéllyel fordult szakja és a hallgatók felé, ami felejthetetlen ma is. Negyedévtől kezdtük a belklinikán, a sebészeti klinikán, az ideggyógyászati, a gyermekgyógyászati, később az elmegyógyászati klinikán a tanulást, és véleményem szerint mindenik klinikát kiváló professzor vezette. Híre is volt a marosvásárhelyi egyetemnek, hogy végzettjei nagyon alapos felkészítésben részesülnek. Tanáraink beleadtak mindent, hogy egy falu körzeti orvosaként megfeleljünk az ott felmerülő igényeknek: a beteg szabályos kikérdezése, megvizsgálása, kissebészeti műveletek elvégzése, szülések levezetése;  még a foghúzás is ide tartozott. 

– Ahogy elmondta, és könyvéből is kiderül, a diákéveket alaposan megzavarták az 1956-os események következményei, amelyeknek ön is szenvedő alanya volt.  

– 1956-ban 18 évesek voltunk. Előtte való nyáron Budapesten töltöttem egy hónapot, de már előzőleg felfedeztem a Csillag elnevezésű folyóiratot a tanári olvasóban. Érdekesnek tűnt, mivel elég merész írások jelentek meg a rendszer visszásságairól. Tanulmányi felelősként közérdekű közléseket osztottam meg az évfolyammal, amelyeket a Csillagban olvasottakkal is megfűszereztem. Ebből nem származott akkor semmi bajom, és 1956 októberének első felében, még a forradalom előtt, nagy IMSZ-választási gyűlés volt, amelyen a szabad levegő töltötte be a termet, és mintha új szelek fújtak volna, amikor az ember őszintén nyilvánulhat meg, és elmondhatja, ami a szívén fekszik. 

Amikor az ’56-os forradalom kitört, természetesen lelkesedtünk, de hol? A rádió előtt. Egy Csernik Zoltán nevű kiváló képességű kollégánknál gyűltünk össze, aki három évvel idősebb volt, és drukkoltunk, hogy szabaduljon meg Magyarország a szovjet csapatoktól, valamint a Rákosi-féle diktatúrától. Még azt is megkíséreltük Horváth István barátommal, hogy elmentünk a Vérközpont igazgatójához, Kiss Györgyhöz, és kifejeztük óhajunkat, hogy vért szeretnénk adni a budapesti fiataloknak, akik a pesti utcákon véreznek. A következő nap a marxista katedra főnöke és a katonatiszt, akinek az irányításával hétfőnként elméleti katonai kiképzést tartottak nekünk, kijelentették, hogy Magyarországon huligán, fasiszta ellenséges elemek kirobbantottak egy ellenforradalmat, amely veszélybe sodorja a szocialista építés vívmányait, és ehhez tartsuk magunkat. Így a véradásból nem lett semmi. 

 Miután a szovjet csapatok egy hét alatt leverték a forradalmat, november 4-én Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal és társaik tankokon érkezetek, és   megalakították a munkás–paraszt kormányt, amellyel valójában a magyar nemzetet árulták el. 

– Az egyetemi diákság hogyan reagált a történtekre?

– Kedvetlenül és elég hiányosan jártunk az órákra, és harmadév végén úgynevezett szigorított vizsgákat kellett tennünk a hiányzások miatt.

A problémák 1959-ben kerültek felszínre, miután egy évvel korábban, 1958-ban a szovjet csapatok kivonultak Romániából. Még abban az évben Kádár János és néhány elvtárs látogatást tett országunkban, és kifejezték teljes megelégedésüket a román testvérpárt nemzetiségpolitikájával kapcsolatosan, amely teljes jogegyenlőséget biztosít a nemzetiségeknek politikai, gazdasági és kulturális téren is. A román pártvezetés, megszabadulva a szovjet csapatoktól, és szabad kezet kapva a Kádár-féle magyar vezetéstől, elérkezettnek látta az időt, hogy a nemzetiségekkel kapcsolatos politikáján változtasson. Akkor tartották a kolozsvári Bolyai és a Babeș Egyetem egyesítését előkészítő gyűléseket, amelyeket brutálisan vezényelt le Nicolae Ceaușescu. Következményei az   öngyilkosságok voltak, Szabédi László és Csendes Zoltán prorektor véget vetett életének. 

A vásárhelyi egyetemen is abban az időben indítottak egy megfélemlítő és példát statuáló akciót, amelyet Andrásovszky Tibor, a rektor kezdeményezett, és összehívtak egy nagygyűlést először a díszteremben, szűkebb közönség előtt, másnap, március 10-én a Kultúrpalotában, a teljes hallgatóság és a teljes tanári kar részvételével. A gyűlést Alexandru Moghioroș, a politbüró tagja és Leonte Răutu, a politbüró póttagja vezényelte le. Célpontja Kórodi Ferenc, az egyetem művészeti együttesének a vezetője (egyébként orosztanár) volt, aki ellen egy nagyon heves bírálattal kezdte a rektor, mondván, hogy az együttes csak magyar táncokat és dalokat ad elő. Ami egyáltalán nem volt igaz, Kórodi vissza is utasította, és pontról pontra megcáfolta ezeket a vádakat, amire egy hatalmas tapsot kapott a közönségtől. Ezt követte az egyetem akkori pártbizottsági titkárának a felszólalása, aki gyűlölettől remegve támadt rá Kórodi Ferencre, mint egy elvetemült utolsó valakire, amit Kórodi egy darabig hallgatott, majd elhagyta a termet. A rektor ezt látva kiáltott fel: fusson a patkány! (Kórodi Ferenc tanárunkat ezután egy koncepciós perben hét évre ítélték el.) A gyűlésen emlékezetes fordulatként Alexandru Moghioroș feltette a kérdést, hogy mi volt az oka annak, hogy Kórodi Ferencet, a nagy sovinisztát, nacionalistát olyan nagy tapssal illette a hallgatóság. Kit tud erre válaszolni? – fordult a hallgatósághoz. Mivel nem jelentkezett senki, kihívta az egyetem IMSZ-titkárát, hogy adjon magyarázatot a történtekre, de a kapott válasszal nem volt megelégedve. Mogyorós Sándor, aki magyar munkásként szerepelt a román pártvezetésben, megadta a választ is: a nagy taps oka az volt, hogy itt a teremben megbújva olyan elemek vannak, akiket megfertőzött a magyarországi huligánok és fasiszták által kirobbantott ellenforradalom. „Ezektől az elemektől, akik közöttünk megbújnak, a továbbiakban meg kell szabadulni” – utalt ránk, akik 1956-ban mozgolódtunk. Nem említettem, hogy „a legveszedelmes”, amit akkor tettünk, az volt, hogy Csernik Zoltán a rádiójából magnóra vette Tamási Lajosnak a Piros a vér a pesti utcán című versét, ami a legismertebb volt a forradalom idején. Mogyorós kijelentését hallva megéreztük, hogy mi következünk. Így is történt, elkezdtek hívogatni a káderosztályra, kérdezni, vallatni, és Katz Pali kollégámmal együtt behívtak a szekuritátéra, és ott is vallattak. Fizikailag nem bántottak, csak próbáltak zsarolni, sarokba szorítani, hogy valljuk be, mit követtünk el 1956-ban, de a versre nem kérdeztek rá, pedig attól féltünk a leginkább. 

Aztán elkövetkezett április 10-e, amikor az évfolyamgyűlésen, amit ugyancsak Andrásovszky rektor nyitott meg, átadta a szót az évfolyam IMSZ-titkárának, ő pedig rögtön az elején kijelentette, „hogy Csernik Zoltánt, Kiss Andrást, Szász Istvánt és Katz Pált nem tűrhetjük meg sorainkban, ellenséges magatartásuk miatt javasoljuk kizárásukat az egyetemről”. Ezt meg is szavazta az évfolyam, majd  különböző fokú egyéb szankciókat javasoltak, amit a vádlottak beszéde követett.  Az a „megtiszteltetés” ért, hogy én szóljak hozzá először, és belekezdtem valamilyen fajta védőbeszédbe, de alig mondtam el két mondatot, az első sorban ülő Szekeres elvtárs, aki a megyei pártbizottság propagandatitkára volt, azt mondta, hogy arról beszéljek, hogy a Piros a vér a pesti utcán-t „felvették magnetofonra és ismételgették”. Ezt nekem tartogatták, és amikor megkérdezte, tudtam-e, hogy tudják, nem tagadhattam le, és amit utána mondtam, annak sok értelme már nem volt. A többiek is felszólaltak, és végül még egy szünetet is tartottak, mert sok volt a felszólalás. A legvégén, amikor úgy tűnt, hogy minden el van intézve, a rektor feltette kérdést, hogy van-e még valakinek hozzászólása, mondanivalója. Akkor – mindenki ámulatára – Bíró Géza nevű csoporttársam felemelte a kezét, szót kapott, és azt mondta, hogy ő magáévá tette, ami itt elhangzott, egy kivétellel, hogy nem ért egyet azzal, hogy Kiss Andrást kizárják az egyetemről. Mondott egypár jó szót rólam, ami olyan meglepetés volt az egész folyamat végén, amikor már szegény anyám helyzetére gondoltam, aki varrónőként tartott engem az egyetemen, és „kisiparos” fiaként nem kaphattam ösztöndíjat, édesapám pedig szovjet fogságban tűnt el. A történtek után Andrásovszky megkérdezte az évfolyamot, hogy egyetértenek-e azzal, hogy az én esetemet az egyetemi tanácsülés tárgyalja újra. Ezt is megszavazták, a tanácsülés viszont úgy döntött, hogy feltételesen csak egy évre zárnak ki, megengedik, hogy levizsgázzak ötödévről, és ha a termelésben fizikai munkával bebizonyítom, hogy mégis alkalmas lehetek arra, hogy elvégezzem az orvosi egyetemet, akkor visszavesznek. 

Így történt, hogy egy évig dolgoztam Nagyváradon a Bernát Andor kommunista harcosról elnevezett gyárban mint betanított lakatos, és utána visszavettek. Egyébként a gyárban a munkások között nagyon jól éreztem magam. 

– Hova kerül az egyetem elvégzése után a doktor úr? 

– Furcsa módon nem falura. Az ország öt orvosi egyetemén végzettek eredményei alapján felállítottak egy sorrendet, és aszerint megyéket választottunk. Az államvizsgajegyemet a tudományos szocializmus vizsga rontotta le, minden  másból tízesem volt. Ennek ellenére az előéletem következtében hiába voltam rendkívül jól felkészülve, mivel először nem a tanár szája íze szerint adtam elő a tételt, nyolcast kaptam, így lett 9,60 az átlagom. Ezzel Bihar megyében másodikként választhattam volna, de a megyén belül a házasok előnyben részesültek, függetlenül az eredményüktől.  Így elválasztották a Várad körüli magyar településeket, és nekem Groza Péter város maradt (magyar neve Vaskohsziklás, román neve Ștei, hajdani falucska, amire ráépítettek egy kis szocialista várost a közeli uránbánya miatt). 

– Bár 80 kilométernyire van Nagyváradtól, volt egy gimnáziuma, ahol a feleségem, aki utánam egy évvel végzett Kolozsváron, franciatanári állást kapott.  A településen négylakásos kis tömbházak voltak, amelyeket füves térség választott el egymástól. A keletnémetektől kapott faházakban egy-egy család lakott. A településnek volt egy uszodája is, aminek nagyon örültem, mert gyermekkorom óta nagyon szerettem úszni.  

Viszont sem Petru Groza városban, sem akkor, amikor a kolozsvári versenyvizsga után elindultam a belgyógyász szak irányába, és a belényesi kórházat választottam, nem volt magyar iskola egyik városban sem. Ez engem rendkívüli módon nyomasztott. Valósággal megrémített egy ötgyermekes magyar házaspár esete, a családban az anyjuk a gyermekekkel románul beszélt. Ezért továbbra is az volt a célom, hogy versenyvizsgával olyan helyre kerüljünk, ahol működik magyar iskola. A kislányunkat pedig édesanyámék gondjaira bíztuk, és az első két elemit Nagyváradon végezte. 

Hogy a belgyógyászati szakképesítést megszerezzem, kilenc hónapot töltöttem Kolozsváron, majd 1968-ban a bukaresti Caritas klinikán szakvizsgáztam, csoportomban az első és legjobb eredménnyel országos viszonylatban is. Ez az eredmény a belényesi helyemen nem változtatott, csak a híremen. 1974-ben, a végzésem után tíz évvel hirdettek versenyvizsgát Nagyváradon a megyei kórházban. A vizsga Bukarestben zajlott a Caritas klinikán, és első helyen végeztem.  Már belgyógyászként dolgoztam a váradi kórházban a kardiológiai osztályon, ahol szükség volt olyan orvosokra, akik második szakként kardiológiából is szakképesítéssel rendelkeznek. Az osztályvezető főorvosnő javasolta, hogy küldjenek el kardiológiai szakképzésre Bukarestbe a Fundeni klinikára, amit a román medicina fellegvárának tartanak. 1977–78-ban kilenc hónapot Bukarestben töltöttem, és országos szinten a legjobb eredménnyel tettem le a kardiológusi szakvizsgát. A szakmai ismeretek elsajátítása mellett felfedeztem a román színjátszást, amely akkor európai színvonalú volt, és nagyszerű előadásokat láthattam Bukarestben. 

– Elismert, közkedvelt orvosként honnan eredt az érdeklődése a művészetek minden ága, az irodalom, a színház, a festészet, a filmművészet iránt, amelyekről annyi adatot, emléket őriz? 

– Nyolcéves koromban nagyanyám vitt el először színházba. Varrónő édesanyámnak is voltak könyvei, de a közelben lakó barátom családja nagyon gazdag könyvtárral rendelkezett, olyan költők, írók (Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Németh László stb.) műveivel, akiket mi nem tanultunk az iskolában.  Gyermekkori sznobizmusból elvittem Babitsnak Az európai irodalom története című könyvét is, de amikor olvasni kezdtem, rájöttem, hogy nem értem, és annyi önbírálatom volt, hogy abbahagytam és visszavittem.  

 Édesanyám varrt egy festőművész feleségének is, akinek a férje engedélyt kért, hogy megfessen engem. Egy tágas helyiségben volt a műterme és a könyvtára is, én pedig a festés szüneteiben képzőművészeti albumokat nézegettem. Látván érdeklődésem, megjegyezte: „próbáld meg, hogy ne csak nézd, hanem lássad is, ami nézel”. Megjegyzése nagy hatással volt rám, egy életre szóló leckét jelentett. A képet azonban, amelyen kék rövidnadrágban, fehér ingben, pionírnyakkendővel, (holott nem is voltam pionír), könyvvel a kezemben ábrázolt, és az Éltanuló címet adta, amikor kiállították, megnéztük a barátommal, és jót kacagtunk rajta.   

– A visszaemlékezéseiről szóló, több mint ezer oldalt kitevő köteteiből kiderül, milyen gazdag volt élményekben az élete, szakmailag és emberileg mekkora elismertségnek örvendett a híres és az egyszerű emberek körében. Miért települtek ki Magyarországra, amikor annyira szerette Váradot?

– Életem legsúlyosabb döntése volt, hogy itt hagytuk Váradot, ahol megyeszerte ismert, megbecsült belgyógyász-kardiológus voltam. Amit egy magyar szakembernek el lehetett érni, azt elértem, és a feleségem is közmegbecsülésnek örvendő nagyszerű tanárnő volt az egykori premontrei gimnáziumban. Azt azonban, ami a nyolcvanas évek végén elkezdődött, amikor a frissen végzett magyar nemzetiségű tanárokat és orvosokat tömegesen helyezték ki a Kárpátokon túlra, nem akartam, hogy a gyermekeink is megtapasztalják. Péter Mihály professzor könyvében olvastam, hogy 1984-ben például a frissen végzett magyar anyanyelvű orvosok 88 százaléka került ebbe a helyzetbe. Attól féltem, hogy orvostanhallgató fiam is hasonló sorsra jut, ezért úgy döntöttünk, hogy felszámolunk mindent, és áttelepülünk Magyarországra. Miután megtörtént, egy hónap elteltével megdőlt a rendszer, a kényszerkihelyezéseket megszüntették, és távozásunk okafogyottá vált.  Visszajöttünk volna, de nem volt hova, mert a házunkat a román állam által megállapított áron eladtuk, és Magyarországon kellett újrateremteni mindent. Pócsmegyeren állással, építési telekkel vártak, ahova saját tervezésű, erdélyi típusú, tornácos, zsalugáteres házunkat felépítettük a feleségem rajzai alapján. 

– Ott is megállták a helyüket, ráadásul a főorvos úr magas állami kitüntetésben is részesült. 

– A mi 1958–59-es történetünk eljutott a politikai államtitkárságra.  Éppen Váradon a római katolikus püspöki palotában a nagybányai festők képeiből szervezett kiállítást néztem, amikor csengett a telefonom, és közölték, hogy állami kitüntetésre javasoltak, ezért keresni fognak az adataim miatt. A Magyar Arany Érdemkeresztet Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes adta át a Karmelita kolostorban. 

Nagy megtiszteltetés ért, de ennyi évtized után is az a véleményem, hogy Váradon kellett volna maradnunk. Nekünk a helyünk itt volt. Nagyon fontos, hogy egy embernek legyen meg a helye a világban, ahol úgy érzi, hogy az a hely az övé. Mi ezt úgy éreztük, és ehhez kellett volna erősebben ragaszkodni, és nem megijedni attól a lehetőségtől, hogy a fiunkat messzire elhelyezik tőlünk. Rendkívül jó gyermek, csodálatos ember, szeretik is a betegek Leányfaluban, ahol háziorvosként dolgozik. Drága feleségem három éve meghalt. Itthon temettük el a váradi Rulikowski temetőben. A sírkövünkre azt vésettem: „Hazát találni, otthon lenni legalább a kőben”.