Egy pillanat…

Nem olyan rég a 75 éves anyámmal beszélgettünk. Jó vele beszélgetni. Bármikor, bármiről. Azt kérdezte: hogy van az, hogy az élet úgy múlik el, akár egy pillanat? Nem tudtam rá válaszolni. Mert nincs mit.

Pár napja a 18 éves lányommal beszélgettünk. Jó vele beszélgetni. Bármikor, bármiről. Szerencsés vagyok. Ballagás előtt állt. Iskolatársaival, barátaival – kihasználva az utolsó perceket – próbálnak minél többet együtt lenni. Jó fej barátai vannak. Megpróbálok a jóérzés határain belül örülni annak a több-kevesebb időnek, amíg engem is megtűrnek maguk közt. Mert velük is jó beszélgetni. Az „akkor mi van, leszarom” attitűd korjelenség a mai fiataloknál – mondogatjuk némelykor. Csak egy kicsit kell jobban odafigyelni, hogy észrevegyük: ez nem így van. Sőt! A ballagásról beszélgettünk. Hogy milyen lesz, hogy fel sem fogják, mi történik velük, lezárul valami, hogy is van ez? Várják is, meg nem is. 

Sokféleképpen lehet nézni ezt is. Csak egy iskolai ünnepség. Lejár, mint a többi. Vagy: az életnek egy olyan pillanata, ami megint csak egy pillanat, de fontos. Valakiknek, valamiért.

Nem azért írom le ezeket a gondolatokat, mert nincs más teendőm. Nem állt szándékomban. Csakhogy valahogyan, valakik elmulasztották az idő töredékének megadni azt, ami neki jár. Azt a keveset, amit a pillanat megérdemel. Tisztelettel, odafigyeléssel. A fiataljainkért, akik, bár sokszor ,,akkor mi van, le…rom”-ot mutatnak, lehet, mégsem gondolják komolyan. Útravalóról beszélünk nekik, dumálunk, tömjük a fejüket, akarva-akaratlanul sok fölösleges dologgal is, és néha elfelejtjük tisztelni, komolyan venni őket. Eddigi életük legszámottevőbb idejét az iskolában töltötték. Tanáraikkal, egymással, sikerekkel, kudarcokkal, örömökkel, bosszúságokkal, barátságokkal, szerelmekkel, szakításokkal, csalódásokkal. Intelligensen, tehetséggel, sok vagy kevesebb munkával, erőfeszítéssel, kíváncsian – együtt érkeztek meg a jelenbe. Várták ezt a pillanatot, készültek rá. 

Nem könnyű manapság, nehéz a világban. Megváltozott a klíma. Szárazság van, vagy túl sokat esik az eső. Kevés a pénz, kevés a hely. Egyre több az ember. Kevés az idő. És kevés az igazi ünnep. Valahogy mindenen egyszer csak túl vagyunk. Egy ballagáson is. Ahol nem születhet meg az a rövid pillanat sem, mert nem figyelünk oda. Én egy fél percig láttam a gyermekemet, lejött a lépcsőn, eltűnt a tömeggel egy levegőtlen terembe. Próbáltam részt venni, nem lehetett. Sokan álltunk ernyők alatt az utcán, vártuk, hogy lejárjon. 

Végül ez is csak egy iskolai ünnepség, feledhető, mint a többi. Sajnálom. Hogy nem figyelünk oda a pillanatra. Legyen az egy beszélgetés, csend, zaj, öröm, bánat, szeretkezés, elválás, ünnep. Akkor és ott.

Drága fiatal barátaim, jó utat! 

László Zsuzsa