A doberdói nagy hegyen

Következő állomásunk a San Michele-hegyen a doberdói csatatér. Az autóbusz helyenként szűknek tűnő úton kanyarog a magaslat felé, aztán egy kisebb épület előtt megáll. Egy kisebb téren zászlórúd,  mellette különleges, „öröklánghoz” hasonló emlékmű. Közelebb érve látjuk, hogy különböző rozsdás, elgörbült, de még felismerhető harci eszközökből (gránátok, gyalogsági lapát, mellvért stb.) alkották. Az emlékoszlop körül különböző gúlák, oszlopok állnak, a háborúban elesett olasz katonáknak állították. Alattunk az Isonzó völgye. A kilátás pazar: el lehet látni a Trigláv kétezer méteres vonulatáig, Goriziáig, a várost övező dombokig, a Vipava völgye felé, közvetlenül az Isonzó partján van Gradisca város, majd a távolban a Valone völgye tűnik fel, az Udine és Palmanova által határolt síkság, amely egészen az Adriai-tengerig húzódik. Ezért a 275 méteres magaslatért folyt 14 hónapig a legvéresebb csata az Isonzó mentén, helyenként alig pár méterre egymástól álltak szembe az olasz és az osztrák–magyar katonák a karsztba vájt kavernákban, lövészárkokban, és keveredtek többször kíméletlen kézitusába. Aki csak könyvekből, filmről ismeri Doberdó történetét, fel sem foghatja, milyen megdöbbentő a helyszínen állni. Ma nincsenek szögesdrótok, műszaki akadályok, a köveket is eltakarja a fű és az alacsony cserje. Olyan csend van, mint egy katedrálisban. A helyet 1922-től szentté nyilvánították. A kiépített, helyenként lebetonozott vagy sóderrel kövezett ösvény neve: Via zona sacra. 

 

„Doberdó! Furcsa szó. Dobok peregnek és valami dübörgésszerű komorság. […] A Doberdó név számunkra nemcsak a falut jelentette, hanem a körülötte elterülő lapos, tíz-tizenöt kilométeres hosszúságú, dél felé nyúló fennsíkot is. Ez a gyér növényzetű sziklás vidék volt az olasz front isonzói szakaszának egyik legtöbbet vértől áztatott területe. A Doberdó szónak visszhangja a magyar fülben: dob… doboló… Talán e véletlen folytán kapták föl éppen ennek a falunak a nevét, hiszen nemcsak Doberdó község alatt folyt a vér. […] De az egész frontszakaszt Doberdó névre keresztelte a magyar katonaság, mert ez a doboló szóra emlékeztető név felidézte képzeletében a szüntelen pergőtüzet, a vérfergeteget. Doberdónak már tizenöt végén is elég gyászos híre volt a hadseregben, de tizenhat elején ez az elnevezés egyértelmű volt a halálmezővel.” (Részlet Zalka Máté – eredeti nevén: Frankl Béla – Doberdó című regényéből)

 

Miközben körbejárjuk a néma lövészárkok közötti teret, Pintér Tamás történész a helyszín stratégiai fontosságáról beszél. 

– Amikor 1915. május 23-án Olaszország belépett az első világháborúba, új helyzet állt elő. A monarchiának egy új frontot kellett megnyitnia. Mivel nem volt kellő hadereje megvédeni ezt a hosszú határtérséget, visszavonta csapatait természetes akadályok mögé, mint az Isonzó és a keleti oldalán levő magaslatok, a Karszt-fennsík, amelynek a nyugati oldalán található a San Michele-hegy. Ezt a területet csak mi, magyarok nevezzük Doberdónak, a közeli Doberdo del Lago településről. E karsztvidék magaslatai azért voltak hadászati szempontból jelentősek, mert amikor az olasz támadások megindultak, akkor döntően ez a hely képezte a fő irányt. Hol lehet könnyen betörni az ellenfél területére? Ott, ahol a csapatokat könnyen lehet mozgatni, és kisebbek a hegyek. Az 1915 után létesült új, déli front a svájci–olasz határnál kezdődött, végighúzódott az Alpok 2000 méter fölötti gerincein, majd Tolmein térségénél irányt váltott – itt már 1200–1500 méteres magaslatok vannak –, aztán, kiérve a síkság fölé, egészen az Adriáig tartott. A  San Michele-hegy és a San Martin del Carso térségében alig 200 méteres dombok vannak. Ugyanakkor a Vipava-völgy olyan hadiút volt, amit már a római légiók is használtak, ezért az első világháborúban is az olaszok azt tervezték, hogy ezen az útvonalon jutnak el Laibachig (ma Ljubljana), a Száva völgyén pedig a magyar alföld irányába, délen pedig Trieszt felé vonulhatnak. Ezért képezte ez a térség az olasz hadsereg fő támadási irányát. A monarchia feladta a határok védelmét, de nem mondott le a támadási lehetőségekről, mert arra számítottak, hogy ha kellő erőt gyűjtenek össze, akkor visszaszoríthatják a betörő olasz csapatokat a korábbi területeikre. Ez be is következett 1917-ben a caporettói áttöréssel (sz. m.: erről a későbbiekben részletesebben szó lesz), de ehhez viszont az kellett, hogy az osztrák–magyar hadsereg hídfőállásokat tartson az Isonzón túl is, ahonnan könnyebben indíthat támadást. Az egyik ilyen volt a görzi (Monte Sabotino) és a tolmeini (modrejcei) állás. Déli irányból a doberdói hegyről tüzérséggel lehetett támogatni az Isonzó-völgy védelmét. Nagyon fontos volt mindegyik védelme, mert ha egyik kiesett, a másik hídfőállás is veszélybe került. Az olaszoknak 1916 augusztusában sikerül áttörni Görz fölött a frontot, ezért kellett visszavonni a csapatokat a doberdói fennsíkról. 

A korabeli doberdói események rövid ismertetője után megtudjuk, hogy a hadvezetés 1915. július 25-i laibachi összejövetelén eldöntötték, hogy „mindenféle természeti erőt fel kell használni a védelemre”. Ez a döntés elkeseredett lövészárok-küzdelmet eredményezett. Az történt ugyanis, hogy 1915. június 23-án az osztrák–magyar alakulatok az Isonzó partján próbálták megállítani az olaszokat az első csatában, ez azonban nem sikerült, az ezt követő második, illetve harmadik csata után felhúzódtak a San Michele gerincéig, ahol kiépítették az állásokat. Itt megállt a frontvonal, az olaszok nem tudtak tovább hatolni, megkezdődött az állóháború.

 

„Mindenütt sziklatalaj, amelyben csákánnyal, feszítővassal csak itt-ott érhető el valamilyen eredmény. A legtöbb helyen csak robbantásokkal haladnak előre. Még a drótakadályok cövekeinek leszúrása is úgy lehetséges, ha kőfúróval előbb lyukat vájnak a sziklás talajba.” Somorjai báró Lukachich Géza vezérőrnagy visszaemlékezései – megjelent a nagyhaboru.blog.hu oldalon) 

 

Ide rendelik a József főherceg által irányított 7. hadtestet (budapesti, debreceni, nagyváradi és székesfehérvári ezredek), amely felsorakozik a Vipava torkolatától a San Michele-hegyig, ettől délre újabb két gyalogezred (debreceni, szegedi, karánsebesi és temesvári alakulatok) foglal el állásokat, ezenkívül két népfelkelő gyalogezred (székesfehérvári és budapesti) is felsorakozik Doberdó falu közelében. Közülük több századot is bevetnek időnként a vonulat magaslatain harcolók közé. 

Amint hallgatjuk az élő történelemleckét, megállunk egy emlékoszlop előtt. Olvasom a feliratot: „Brigata Ferrara – Medaglia d oro – In epiche lotio a S. Martino del Carso e sul San Michelle die de sublimi prove di ardimento de tenacia e di spirito de sacrificio – novembre 1915 – giuglio 1916” (szabad fordításban: Az aranyérmes ferrarai alakulat S. Martino del Carsón és San Michelén tanúsított merész, kitartó, önfeláldozó, epikus harca emlékére). 

Innen alig háromlépésnyire egy magyar kavernába bújunk be, amely biztonsági okok miatt csak egy darabig járható. Bevillantok a vakuval. Mintha a falon egy szénnel rajzolt kereszt lenne. Vajon ki rajzolhatta fel? – gondolom, de ennek 100 év távlatából nincs jelentősége. Mindkét csapat viselte a maga keresztjét egymástól pár méterre. Ettől alig 30 méterre rábukkanok egy másik kavernára, falán felirat: „caverna austriaca gen. Luchacich”. Tízlépésnyire betonfallal megerősített – jelenleg vasráccsal lezárt – bunker van. Akkora a bejárata, hogy egy személygépkocsi is elférne benne. Tovább óriási nyílás, amely szintén eltűnik a mélyben. Végül pedig a magaslatot körbejárva látjuk, hogy a keleti oldalon három hasonlóan nagy nyílás tátong. A helyszínen felállított – korabeli fényképekkel illusztrált – eligazító táblán látjuk, hogy nagyméretű olasz ágyúk állásairól van szó. Leereszkedünk a mélybe. Az állásokat mesterséges barlangrendszer köti össze. A karsztba vájt járatokban több száz katona is elfért. Elképzelem, milyen munka lehetett itt, amikor működtették a több kilométer távolságra vivő ágyúkat. Az Isonzó völgyéig megremeghetett a föld, amikor elsütötték ezeket a fegyvereket. A föld alatti rendszer behálózta a „szent helyet”. 

Fölötte ál az a 275 méteres magaslat, aminek a birtoklásáért folyt a harc. Az utókor valóságos oltárt állított ide. Német, magyar és olasz nyelvű emlékoszlop, márványtábla, kőgúla és egy piros-fehér-zöld nemzeti színű szalagokkal díszített kereszt is van a szó szerint vérrel megszentelt kis földterületen. A német nyelvű oszlop szövege alig kivehető. Még egy emlékmű készül. A magyar Honvédelmi Minisztérium nevében 2016-ban helyeztek el olasz és magyar nyelvű emléktáblát, amellyel az itt elhunyt olasz és magyar katonák előtt tisztelegtek. „…hősies helyt-állásuk legyen üzenet a jelenlegi nemzedék számára” – áll többek között a táblán. Ennél meghatóbb az olaszok által a csúcson emelt emlékmű felirata: „SU QUESTE CIME ITALIANI E UNGHERESI COMBATTENDO DA PRODI SI AFFRATELLARONO NELLA MORTE – Ezeken az ormokon olaszok és magyarok hősiesen harcoltak, és testvérekké lettek a halálban”. 

Talapzatára kerül az Isonzóexpressz faragott emléktáblája, amelyre a három út évszámait (2015, 2016, 2017) is bevésték. Csoportunk tagjai is fejet hajtanak a hősök előtt. Torokszorító érzés, amikor ezen a helyen elhangzik a jól ismert dal: 

„Felmegyek a doberdói nagy hegyre,

Feltekintek a csillagos nagy égre,

Csillagos ég merre van a magyar hazám

Merre sirat engem az édesanyám…”