*Kolozsvári Zoltán és Kolozsvári István
Fotó: Nagy Tibor
Türelem, jókedv és hivatásszeretet
Az oktatásban töltött tíz év alatt találkoztam egy-két tanító bácsival, de óvó bácsival soha. Ezért voltam kíváncsi, és szerettem volna elbeszélgetni a Kolozsvári vezetéknevet viselő testvérpárral, akik évek óta a Nyárádgálfalvához tartozó Nyomáton töltik be az óvodapedagógusi és a tanítói állást. A találkozás a napokban megtörtént, és a vártnál is nagyobb élménnyel járt.
Elképzeléseimmel ellentétben két kisportolt, életvidám, három-, illetve kétgyermekes fiatal férfi ült velem szemben, akiken látszott, hogy elégedettek az életükkel. A gyermekekkel való foglalkozás mellett sok egyéb tevékenységben is részt vesznek, és sok elfoglaltságuk mellett tudnak örülni a barátokkal töltött szórakozásnak, üdülésnek.
Amint elmondták, pedagóguscsaládból származnak, édesanyjuk, Kolozsvári Judit elismert tanítónő volt, a nyárádmenti pedagógiai kör felelőse, édesapjuk pedig a nyárádszeredai középiskola bentlakásának a nevelője.
– Ezek szerint szülői mintára választottak pályát. Vagy mégsem? – kérdezem.
Kolozsvári Zoltán tanító a jobbágyfalvi Nagy Ferenc férfikarban énekel, műkedvelő színjátszó és a szeredai református egyházközség presbitere:
– Általános iskolás koromban döntöttem el, hogy tanító leszek, mert nagyon szerettem a kisgyermekeket. A székelyudvarhelyi tanítóképzőt választottam, amit utólag is jó döntésnek érzek, mert országos viszonylatban is a legjobb magyar iskolának tartották. Édesanyám, aki példa volt számunkra, szintén ott végzett, és voltak olyan tanáraim, akik még őt is tanították. Édesapám részéről az elődök között voltak tanítók és papok is.
Kolozsvári István óvodapedagógus négy évvel fiatalabb a bátyjánál, korábban sikeresen rappelt, amit három lemez őriz, de ez a családalapítással abbamaradt:
– A kötődés a kisgyermekekhez régen kialakult bennem, és éreztem, érzem, hogy valamiért ők is ragaszkodnak hozzám. Ezt már ötödik osztályos koromban leírtam egy fogalmazásban, ami megvan ma is. Nagyon őszinte, egészen más velük a kapcsolat, mint a felnőttekkel. A versenyvizsgán az akkori főtanfelügyelő az óvónőjelöltek közül ki akart küldeni a teremből, mire azzal érveltem, hogy én azért vagyok ott, mert óvó bácsi szeretnék lenni. Amikor a sikeres vizsga után megkaptam az állást, úgy jelentett be, hogy Maros megye első óvó néni-óvó bácsija. Bár úgy tudom, hogy voltak még előttem, utánam „óvó bácsik”, de nem sok ideig, én pedig már 24 éve ugyanazon a helyen vagyok. A bátyám pedig 27 éve tanít.
– Vannak nehezebb és könnyebb oldalai is a munkámnak – veszi át a szót a tanító bácsi, aki osztatlan öt vagy négy osztállyal foglalkozik, a gyermekek számától függően.
Ezt már annyira megszokta, hogy abban az esetben, ha csak egy évfolyamot kellene tanítania, „már nem is tudná”, hogy az 50 percet mivel lehetne kitölteni. Valószínű, hogy nagyobb hangsúlyt kapna az egyéni foglalkozás, így viszont kénytelen felváltva foglalkozni a különböző évfolyamokhoz tartozó csoportokkal. Az osztatlan osztályban folyó oktatásnak vannak hátrányai és előnyei is: a diákok jobban megtanulják, megszokják az önálló munkát, és többet is dolgoznak, mint másképp. Akik figyelmesebbek és ügyesebbek, a nagyobb osztályosok tananyagában is könnyebben mozognak, mire odaérnek.
– Nyomáton tanítványainkkal együtt mi ketten képviseljük az oktatásügyet. Versenyvizsgával foglaltuk el az állásunkat, mert nem szerettem volna hazakerülni Nyárádszeredába. Édesanyám nyugdíjazása előtt felajánlotta, hogy cseréljünk állást, de nem fogadtam el. Addigra már megszoktam Nyomáton a helyet is, a közösséget is, ahova azóta is ingázunk – teszi hozzá az idősebbik testvér.
– A lakhelyünk Nyárádszeredában van, egymás szomszédságában, és az utcát is a gyermekkori legjobb barátaink családjai lakják. Onnan ingázunk – ha más a programunk, akkor külön-külön, ha egyezik az órarend, akkor a bátyámmal együtt megyünk.
Szerencsés embernek tartom magam, mert amit szerettem volna, mindent elértem. Nem voltak óriási álmaim, de a kitűzött céljaimat megvalósítottam.
Szerettem volna, hogy legyen egy fiam és egy lányom, úgy lett, és azt is, hogy a fiam focizzon, ami szintén teljesült. Azt csinálom, amit szeretek, azokkal barátkozom, akikkel felnőttem, együtt járunk kirándulni, nyaralni. Mindig azt mondom, hogy nagyon szeretnek ott fent engem.
– Nem gondolt arra, hogy a tanítói képesítést is megszerezze?
– Mindkettőnknek dupla képesítése van, a szakmai gyakorlatot felváltva végeztük iskolában és óvodában, sőt szimultán osztályba is elvittek. Én az óvodát szerettem jobban, azért is választottam, bár a tanáraim nem hitték – mondja Kolozsvári István.
Bátyja hozzáteszi, hogy ő viszont nem gondolt az óvodára, manapság sem tudja, hogyan foglalkozna a kicsikkel.
Újra az öcs veszi át a szót, aki visszaemlékezik, hogy amikor kikerültek az első munkahelyükre, azt hitték, hogy mindent tudnak, de rá kellett jönnie, hogy a tapasztalatokhoz kellenek az évek.
– Érdekes, hogy a feleségem is óvó néni, Márkodban tanít, de nem szeretném, hogy hazavigyük a szakmai problémákat.
– Az én feleségem előkönyvelő, titkárnő egy cégnél, bár pszichológia szakot végzett, de nem tette le az államvizsgát, mert közben megszületett az első lányunk. Három gyermekünk van, egy 12 és egy 15 éves lány és a harmadik az egyéves nyolc hónapos kisfiú, aki nehezen érkezett, amikor már szinte lemondtunk róla – mondja a tanító.
– A gyermekeink úgy vannak, mint a testvérek.
Együtt voltunk Büdösfürdőn, ahol van egy házunk, amit még édesanyánk vett, de a tengerre a baráti társasággal megyünk, 60–70-en együtt. Sokan csodálkoznak, és talán irigykednek is, hogy minden évben együtt nyaralunk. Itthon pedig mi, a férfiak minden pénteken összeülünk, és társasjátékot játszunk valamelyik családnál. A feleségek ritkábban, de ők is összejárnak. Előfordulnak nézeteltérések, de meg tudjuk beszélni. Reméljük, hogy a jó baráti kapcsolat a gyermekeink körében is megmarad.
– Honnan ennyi optimizmus, mikor manapság a siránkozás a divat?
– Lehet, hogy így nőttünk fel, a szüleink belénk nevelték. Amilyen gyermekkorunk volt, mindenkinek azt kívánjuk. A legboldogabb, legfelhőtlenebb; játszottunk, kirándultunk, ha nem volt más lehetőség, a Nyárád partján húztuk fel a sátort. A szüleinknek is megvolt a baráti köre, és vittek minket is magukkal. Megbíztak bennünk, bárhova elengedtek, kölcsönös volt a bizalom. Ugyanezt próbáljuk a gyermekeinknek is átadni, a hétéves lányomnak és a 14 éves fiúnak – egészíti ki a mondottakat a kisebbik testvér.
Végül arra kérem a Kolozsvári testvéreket, hogy mondják el, mire vágynak még, milyen kívánságuk nem teljesült.
– Saját vágyam már nincs, a gyerekeknek kívánom, hogy legyenek szerencsések, és érjék el, amire vágynak. A nagy fiam focista szeretne lenni, inkább Magyarországon, ahol kétszer volt próbajátékon. Három éve hetente hatszor Vásárhelyre viszem. Lehet, hogy nem lesz focista, de edzőként vagy más minőségben ezen a területen szeretne dolgozni. A hétéves kislány egyelőre énekesnek készül, de az még változhat. Két lábbal a földön kell tartani őket, hogy ne hagyják, ne bízzák el magukat.
Kolozsvári Zoltántól kérdezem, hogy náluk milyen vágyak, tervek vannak, hova készülnek a lányok?
– Mindketten néptáncra járnak; a nagy lányom, Boróka a Kis-Bekecsben, a kicsi az Apró-Bekecsben táncol. A nyolcadik osztályt végzett lányom ritmikustánc-táborban van, az első évben Maroskeresztúrra vittem, utána annyian lettek, hogy a tanárnő két csoporttal foglalkozik Szeredában.
A nagyobbik lány társadalomtudomány szakos osztályba szeretne bejutni és közben tovább folytatni a táncot.
Kolozsvári István hozzáteszi, hogy azt szeretnék, hogy a fiuk itthon végezze el a nyolcadik osztályt, ahogy ők is 14 évesen kerültek el otthonról.
– Milyen tulajdonsága kell legyen egy óvó bácsinak, hogy megszeressék, hallgassanak rá a legkisebbek? – kérdezek tovább.
– Bármelyik pedagógus esetében a legfontosabb, hogy szeresse a gyermekeket, a szülőket, és a türelem. Minden gyermek más, és 24 év óta, mialatt jó néhány korosztállyal foglalkoztam, azt kell mondanom, hogy sokat változtak a szülők és a gyermekek is. A türelem mellett nagyon fontos, hogy a pedagógus szeresse a hivatását.
– És a tanítónak?
– Szerintem az alázat, és elfogadtatni magát a gyermekekkel, valamint a következetesség.
– A fegyelem fenntartásában számít-e a pedagógus neme?
– Szerintem számít, egy férfinak más a tartása, a hangja, és a mai gyermekeknek több óvó bácsira lenne szüksége. Én elég szigorú vagyok otthon is, és az 1990 után született szülők meglátásom szerint ott rontják el, hogy nem mernek szigorúak lenni, szinte félnek a saját gyermeküktől, és inkább ráhagynak egy csomó mindent. Ezért a pedagógusnak – legyen az óvónő, tanító, tanár – nehezebb a dolga. Ezzel szemben a szülők azt panaszolják, hogy a pedagógus nem bír a gyermekekkel, és nem veszik észre, hogy annak az otthoni helyzet az oka. Nekem nincsenek gondjaim, de el kell ismernem, hogy nehezebb a mai gyermekekkel foglalkozni, bármelyik korosztályban. Egyszerűbb odaadni nekik a mobiltelefont, mint fegyelmezni – vélekedik Kolozsvári István.
– Amire azt mondják mostanában, hogy „villanypásztorra teszik a gyermeket” – szól közbe a testvére.
– Már óvodában lehet tapasztalni, hogy nincs türelmük a klasszikus játékokhoz. Ha megnézünk egy rajzfilmet, sokkal jobban örülnek annak, mint ha leülnénk körjátékozni vagy mesét olvasni – fonja tovább a szót az óvó bácsi.
– Nem az ő hibájuk, hogy ebbe a világba születtek – jegyzi meg Kolozsvári Zoltán, majd hozzáteszi, hogy ezért kellene még következetesebbnek, még szigorúbbnak lenni.
– Szerintem egyéniségfüggő, hogy ki tud jobban fegyelmezni, nekem a 27 év alatt fegyelmi problémám nem volt a tanítványaimmal – szögezi le a tanító. – A közös rendezvényeken a vélemény az, hogy már a kisgyermekek is megpróbálnak úgymond uralkodni, ha van kin.
– Egyesek azt mondják, hogy a humor hiányzik az iskolából, a tanításból.
– Anélkül nem lehet, sem óvodában, sem iskolában, sem a mai társadalomban boldogulni – értünk egyet beszélgetőpartnereimmel.
– Az idősebb nemzedékek tudásának, felkészültségének a tiszteletére való nevelés is eltűnőben van, hiszen a fiatalok szemében csak ügyetlenkednek a számítástechnikai eszközök, a mobiltelefon használatakor. Holott nincs kizárva, hogy a technika a mai fiatalokon is hamarosan túllép.
– Sajnos van ebben igazság. Minket még nevelt a szomszéd, és az utcán is egy ismerős, egy felnőtt személy ránk mert szólni, ha nem megfelelően viselkedtünk, ma nincs meg a kellő tisztelet az idősek irányába. A magázás is kiment divatból, ami a tisztelet megadásának egyik formája volt. Ahogy régebben egy papot, tanítót tiszteltek falun, ma az a tisztelet is megfogyatkozott.
– Reméljük, hogy a kisebb létszámú falusi iskolák és óvodák fenn tudnak maradni, mert az óvodást, az elemi osztályba járó gyermeket ingáztatni nem jó sem a diáknak, sem a szülőnek, és nagy űr keletkezne, ha megszűnnének a falusi iskolák és óvodák.
– Ha én döntenék, nem hagynám, hogy negyedik osztályig ingáztassák a gyermeket. Nagyon meglátszik ugyanis egy falun, ahol már az iskola, sőt az óvoda is bezárt – érthetünk egyet a nyomáti pedagógusokkal a beszélgetésünk után.
