Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (75.)
Páskándi Géza, a drámaíró (2.)
A posztabszurd gyógyregény
Magyarországra történt áttelepülése után írott művei közül említenünk kell a Szekusok című posztabszurd „gyógyregényt” (az 1989-ben megjelent Sírrablók lélektani krimi folytatását). A csak 2007-ben megjelent posztumusz regény teljes címe (Szekusok. Aki a Himnuszba benne vót. Gyógyregény) magán viseli a kitalált műfaj lehetetlen (abszurd) vállalását, hiszen a világ egészsége sem visszafele, sem „előre” nem orvosolható – hatalmi módszerekkel talán a legkevésbé… Ahogyan Szász László írja, a regény „egyetlen monódiaszerű, magnóról tekergőző szövegfolyam, valóban önfelmentés, magyarázkodás, gyónás, vádolás és paranoid történetmondás. A kínálkozó szereplehetőségek között ravaszul, mégis ügyetlenül, önmagát leleplezve lavírozó besúgó hangja szól, feltehetően a személyiséghasadás állapotának különböző, váltakozó fázisaiban.” (Szász László: „A bűntudat újrafelosztása”, avagy az identitás elvesztése, Kortárs, 2012/2.)
Ráadásul a magnóról felváltva nem egy, hanem két szekus hangja is szól. Önfelmentő és önleleplező vallomásaik közben az antihősök olykor általánosítanak, ködösítenek. Abban reménykednek, hogy a hallgató, tehát az olvasó talán nem is tudja, hogy éppen ki beszél:
„Asse tudják, ki beszél itten, ki előtt van a magnó. […] szóval én Kovácsuról, Jonikáról, az akkori világról akarok beszélni.” (Szekusok, 6. https://opac.dia.hu/record/-/record/PIMDIA16560)
A diktatúra szellemölő és személyiségromboló hatása
Páskándi a kommunista Romániában „janicsarizálódott individuumot” vizsgálja, a diktatúra szellemölő és személyiségromboló hatásait ábrázolja két pszichiátriai „elmeápolt írásos vallomása” formájában. A riasztó kórban szenvedő főhősök, Kovácsu és Jonika Temesvárról Budapestre kerülnek zárt osztályra. Ombodi doktor a kezelőorvosuk. Vallomásaikat önterápia gyanánt írják – román szavakkal és többféle argóval kevert, romlott magyar nyelven. A hajdani szekusok múltja és jelene egyetlen kaotikus masszaként tör elő a fejezetek során. Az elbeszélő főhősök neve is kettős, akárcsak zavaros tudatuk: Kovács Bendegúz Covaciunak mondja magát, Jonika is félig román, félig magyar, inkább sehova sem tartozó, fantomidentitású. A szekuritáté intézménye a „fasiszta sziguranca” módszereit balkanizálva kitermelte maga körül „a fantomszerűség légkörét”. Az intézmény „hírszerző” alkalmazottjai erős tévképzetfalakkal szigetelték el magukat családjuktól és eredeti környezetüktől. Összekötő híd szerepük a hatalmi rendszeren belül igaz volt, de teljes emberi mivoltuk szempontjából pusztító hatással bírt. A „terápromán” (terapeutikus regény) két főalakja két kisebbségiből többségivé vált szekus, akiknél a janicsarizálódás bizonyos előnyökkel járt, de hosszú távon éntudatuk kóros leépüléséhez vezetett. Covaciu a zárt osztályon sem gyógyul; lázas tudata vissza-visszatér a szekuritátén „végzett” kegyetlenkedések, a durva kínzások (kínzólegénynek is) sajgó emlékképeihez.
Lelkiismeret-furdalás és üldözési mánia
A magyar–román határszélről származó Covaciu egyszerre szenved önszabotáló, önbüntető lelkiismeret-furdalásban és üldözési mániában. Gyökereit megtagadva lett románná és besúgóvá, ekként tanulta meg az „ígérni és nem adni kultúráját”, sajátította el a „családot szétvágni” feladatot. Így virrad rá (is) Temesvárott 1989 decembere. Lapul a Tőkés László melletti tüntetések idején. „Tokhes” és „Toeches” néven említi református püspökünket. Ami az írói szándék szerint romlott magyarságú prózanyelvnél riasztóbb, az az, hogy szegény Kovácsu oszcillál a rég megtagadott magyar, illetve a felvett, de most levetendő román identitása között. Ezt a skizoid idegállapotot tükrözi minden egyes vallomástevő mondata:
„Nélkülünk sohasem szabadultatok volna meg a tirannustól – ők vezetnek, ők a műveltebbek” (Szekusok, https://opac.dia.hu/record/-/record/PIMDIA16560).
A félelmetes tényállás a gyógykezelt antihős megfogalmazásában
Mimikriszerű éntudatával, politikai nemzettudatával (!), valójában sérült önazonosságával menekülőre fogja. Pincékben rejtőzködik, míg tart a meglincseltetéstől. A temesvári lelkészt védő emberáradatban mégsem esik baja. Tőkés forradalmát illetően, később a gyógykezelt antihős világosan fogalmazza meg a ma világszerte igaznak tűnő, félelmetes tényállást: „minél jámborabbul kéri a kisebbség alapvető jogait, annál jobban kiderül, hogy soha nem lesz garanciája a kisebbségnek” (Szekusok, https://opac.dia.hu/record/-/record/PIMDIA16560).
Ha a történelmi-politikai helyzetet olykor át is látják úgymond majdnem „két ódalról”, zavaros önismeretük, gyökértelen, elszigetelt áruló voltuk miatt a regény szekusai saját helyzetüket csak hézagosan tudják értelmezni. „Csau lepuffintása után”, miközben átvergődik magukat a határon, hogy új egzisztenciát keressenek maguknak Budapesten, gyilkosságba keverednek. Személyiségük romjait diagnosztizálva, az orvosi szakvélemény véglegesen elmegyógyintézetbe zárja őket. A „politika janicsárjai”, a hajdani „legmegbízhatóbb tolmácsok és jelfejtők” már csak a pesti elmeosztály csendes őrültjeiként tengetik tovább életüket.
Páskándi műveinek a filozófiai értelemben vett jó életre, illetve a betegség és egészség határmezsgyéin tébláboló emberiségre vonatkozó kérdésfeltevései időszerűek és sürgetőek ma is.
Minden műve telitalálat
Kocsis István
Az idegen hatalom általi megszállás alatt „érvényesíthető” viselkedésminták, attitűdök és erkölcsi dilemmák témaköre igen értékes drámák megírására ösztönözte Kocsis Istvánt is (Ombod, 1940. május 7. – ). Szatmárnémetiben érettségizett, 1965-ben szerzett magyartanári diplomát Kolozsváron. Első novelláit a katonáskodás és a vidéki, még képesítés nélküli tanítóskodása tapasztalatai ihlették. Bukarestben a Pionír, majd az Ifjúmunkás szerkesztőségében, 1969-től Kolozsváron az Utunk szerkesztőségében dolgozott. 1984-ben áttelepült Magyarországra.
A történelem rejtélyeit kutatja
Budapesten a Népszínház, majd a Magyar Televízió dramaturgja lett. Történetíróként a magyar néprajz (mesei archetípusok, pl. Tündér Ilona) és történelem rejtélyeit kutatja, az ún. Koronatan megalkotója, a Trianoni Szemle gyakran jelentkező szerzője. Történészi munkássága miatt a „megosztott” magyarság egy része, mint annyi más szerzővel is megteszi, nem olvassa, nem veszi tudomásul. Pedig minden műve telitalálat, írjon Magellánról (1974), Stuart Máriáról (A korona aranyból van, 1972), Martinovicsról (A nagy játékos, 1969), Bolyai Jánosról (Bolyai János estéje, 1970), Széchenyi Istvánról (1984), Jászai Mariról (1984) vagy Árpád-házi Szent Margiról (1989): mert felcsigázó párbeszédet kezdeményez a felidézett hős kora és a mű megírásának ideje között. Tükröt tart minekünk, olvasóknak. „Vélhetően a legerőteljesebb tehetség, a legsúlyosabb alkotó a magyar dráma terrénumain” – írja róla Domonkos László (Gúzsban tánc, 2022, 169.).
Ranke őrnagyot őrültnek tekintik
Kocsis István már első színművével, a Megszámláltatott fákkal (1967) az ún. magatartásdrámák műfaját gazdagítja. E dráma cselekménye 1943-ban, egy németek által megszállt bányavároskában játszódik, ahol Ranke őrnagy kezdi belátni a fölötte álló hatalom szörnyű embertelenségét, és inkább az erdő fáit löveti szét, mint a városka lakóit. Merő groteszk tény, hogy a lakók az erdőbe menekültek… Ranke őrnagyot kitüntetik, de a dráma végén saját csendőrsége végez vele, mert őrültnek hiszi amiatt, hogy nem hajlandó további embertelen háborús cselekedetet elrendelni. Az őrnagyot előbb csak kiszámíthatatlan hóbortosnak, de aztán parancsszegő őrültnek ítéli megfélemlített és elembertelenedett környezete. Ugyanis Ranke az ellenség (a letartóztatott bányász, tanár és iskolaigazgató) gondolataira kíváncsi! Önmagát akarja meggyőzni, hogy a megszállók oldalán is ember maradhat, de eközben végeznek vele, felettesi elvárást végrehajtva, saját alattvalói.
Az ember belső legyőzhetetlenségét példázza
Erkölcs és hatalom szembesítése közben Kocsis István drámái az önmagát, saját integritását és autonómiáját (!) védő ember belső legyőzhetetlenségének példázatai. Az erkölcsi erő még nagyfokú önemésztődés árán is felülkerekedik hősei kompromisszumkeresésén; így történik Széchenyi Istvánnal, Bolyai Jánossal és Árva Bethlen Katával. „Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja” – mondatja a katonai pályáról lemondó, a tudományos világhírről nem önhibájából lemaradó Bolyai Jánossal. Árva Bethlen Katáról írt monodrámája a felekezeti különbségek miatt „megosztó” háborútól dúlt Erdélyben zajlik, de nem az aranykorhoz még közeli tizenhatodik században, mint Páskándi Dávid Ferencet megidéző Vendégség című drámája, hanem a tizennyolcadik században, a konszolidáltnak mondott abszolutizmus korában, amikorra Erdélyt elnyeli a Habsburg Birodalom.
Az „erdélyi Antigoné”
Bethlen Kata alakja már Németh Lászlót is megihlette, aki drámát és tanulmányt is írt, erről a tizennyolcadik század, küzdelmes sorsa pörölycsapásai alatt sziklakeménnyé erősödő főúri asszonyról, aki maga körül a szép hímzések („fonalas munkák”, lásd Palotay Gertrud, Cluj-Kolozsvár, 1940), a protestáns hitélet, a művelődés, a tudományok, az orvosi szakértelem és a könyvek viruló szigetét hozta létre.
(Folytatjuk)
Kiss Zsuzsánna
