A világ és főleg mi, európaiak reménykeltően követjük azt, hogy mikor zárul le a közel négy éve tartó orosz–ukrán háború, mert ennek következményeit és hatását sokáig fogjuk érezni. Mint ismeretes, létezett egy 28 pontos tervezet, amely 19 pontra szűkült. Ebben többek között az áll, hogy teljes és átfogó megnemtámadási egyezmény jön létre Oroszország, Ukrajna és Európa között. A múlt 30 évének minden vitás kérdését rendezettnek tekintik. Ugyanakkor területi rendelkezéseket is tartalmaz. „Krím, Luhanszk és Donyeck de facto orosznak lesz elismerve, az USA által is. Herszon és Zaporizzsja a frontvonal mentén »befagyasztásra kerül«, ami de facto elismerést jelent. Oroszország felad bizonyos területeket, amelyeket az öt megyén kívül tart. Az ukrán erők visszavonulnak Donyeck egy részéről, amelyből nemzetközileg elismert, orosz területhez tartozó demilitarizált övezet lesz. Orosz csapatok nem léphetnek be.”
Induljunk ki abból a tényállásból, hogy a XXI. században, talán tanulva a történelemből, a különböző nemzetközi egyezmények által megszabott előírásoknak megfelelően nem lenne szabad a leszögezett határokon belül bármely országtól területet elvenni, határt módosítani agresszió által. Az orosz–ukrán háború kirobbantásának ürügye etnikai volt, az ok azonban teljesen más. Sajnos az orosz–ukrán konfliktushoz hasonlóan a világ más régióiban évtizedek óta háborúk dúlnak, elcsendesednek, aztán kiújulnak hasonló ürüggyel, területi viták miatt. Elég, ha csak az izraeli konfliktusra gondolunk (Palesztina), vagy ott van India és Pakisztán (Kasmir), Azerbajdzsán és Örményország (Hegyi Karabach), és talán folytathatnánk a világ több konfliktusövezetének a felsorolását. Mindegyik esetben a háborút kirobbantó indok etnikai alapú, az ok azonban sokkal mélyebb. Míg az egyik kulturális vonatkozású, az utóbbi kizárólag gazdasági, és inkább az erőforrások elosztására irányul. Hozzátehetnénk, ez így volt az emberiség történelmében a kőkortól napjainkig, hiszen eleink is a megélhetőséget biztosító területekért, anyagi javakért ültek lóra, és rohanták le más népek, nemzetek által lakott területeket. És az is igaz, hogy egy-egy nagy történelmi korszak után a békét nagyhatalmi játékosok döntötték el, többé-kevésbé rövidebb-hosszabb időszakra. És ha a történelmi emlékekről beszélünk, akkor nekünk, magyaroknak nem kell túl messzire visszanyúlnunk az időtárban, hiszen az 1920. június 4-i, trianoni békeszerződés következményeit ma is érezzük. Nemcsak a szerződés utáni országváltás közvetlen időszaka volt fájdalmas, amikor családok hagyták el az ősi fészket, hanem az a hosszú folyamat, amit a társadalmi, gazdasági és kulturális váltás okozott. Nevezetesen az, hogy a többségiekből kisebbségiek lettünk. A hatalomváltás nem burkolt hozadéka pedig az a nacionalista, beolvasztást szorgalmazó politika, amelyet 1918-tól napjainkban az elcsatolt részeken levő magyarok éreznek. Ennek a helyzetnek pedig a furcsa paradoxonja, hogy azok, akik maradtak az egykori Nagy-Magyarországhoz tartozó területeken és azok, akik a többségiek közül már ott voltak, illetve letelepedtek, abba a (történelmi) kényszerhelyzetbe kerültek, hogy jóban, rosszban együtt kell éljenek. Az emberek közötti kapcsolatokban nincsen semmi gond. Illetve nem lenne, ha ebből a politika, a (nagy)hatalmi machinációk nem csinálnának ügyet. Mint ahogy történt jelenleg is az orosz–ukrán konfliktusban. Álljon itt egy példa. Közvetlenül a háború kitörése után Marosvásárhelyre is kerültek ukrán menekültek (leginkább nők és gyerekek), akikkel volt alkalmam elbeszélgetni. Az egyik fiatal nő elmondta, hogy amikor első nap Kijev egyik külvárosában, Irpinben is becsapódtak a bombák, a konyha padlózatán hasalva felhívta Moszkvában levő – orosz ajkú – nagybátyját, hogy közölje vele, mi történt. Őszintén vallotta, akkor egyikük sem hitte, hogy ilyesmi megtörténhet.
A béketervben is szerepel a területcsere, és többek között az is, hogy ezáltal lezárják 30 év minden vitás kérdését. Vajon az újabb béketerv lezárhat-e hosszú távon minden olyan konfliktust, fájdalmat, amelyet az egyszerű embereknek okozott négy év alatt? És ki garantálja azt, hogy mindezek után valóban béke lesz a lelkekben és a szívekben, és nem fog egymással farkasszemet nézni valamelyik köztéren az orosz és az ukrán? S meddig fognak majd még azon vitatkozni, hogy kié volt az az „ősi föld”, amely a nagyhatalmi tollvonásnak köszönhetően gazdát cserélt? Ugye, milyen ismerős e történelmi kép?
