Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2026-09-22 15:00:00
Szinte olyanok, mint egymás tükörképei. Rövid, hullámos, barna hajuk, termetük, sőt még az öltözetük – az elegáns blúz és a térden aluli szoknya – is ezt sugallja, a figyelmesebb szemlélő azonban a tekintetükben rejtőző különbséget is észreveszi. Egyikük szeméből fiatalos derű árad, a másiké fáradtabb, színtelenebb, de így is mosolyog. A két nő karjába kapaszkodó idős kalapos férfi az igazi összekötő pont kettőjük között. Erőtlenül, de vidáman lépked mindig pártfogói között, akik legtöbbször szavak nélkül, puszta jelenlétükkel biztatják, bátorítják.
– Édesapa nehezen hagyta magát meggyőzni, hogy magunkhoz költöztessük. Anyu eltávozása után még hónapokig őrködött a közös otthonukban, idővel azonban belátta, milyen alattomos lakótárs a magány. Miután egyszer leesett a fürdőszobában, és eltörte a combcsontját, már nem tiltakozott. A felépülése után megengedte, hogy Vásárhelyre hozzuk – kezdte közös történetüket Anca, régi lakótelepi ismerősöm. Egyedül mesélt, nővére, Diana ugyanis nem szeretett volna kitárulkozni. De abba beleegyezett, hogy háromszemélyes mindennapjaikba húga beavasson.
– Nem volt könnyű a váltás, hiszen a szüleink Brassóban töltötték az egész életüket. Más megoldás azonban nem kínálkozott, idősotthonba ugyanis semmiképpen sem szerettük volna betenni aput, és az sem tűnt igazán biztonságosnak, ha fogadunk melléje valakit. Neki tényleg nincs senkije rajtunk kívül, ezért határoztuk el a testvéremmel, hogy ezután mi viseljük gondját. A nővéremnek két éve ért véget a házassága, azóta teljesen magába zárkózott, még annak sem tudott örülni, hogy az előrehozott nyugdíjaztatásával gyakorlatilag időmilliomos lesz. Egy kicsit neki is szerettem volna segíteni, amikor előálltam az ötlettel, hogy költözzön hozzám, és viseljük együtt gondját apunak. Úgy volt, hogy a kétszobás tömbházlakását bérbe adjuk két egyetemistának, kerültek is jelentkezők, az utolsó percben azonban kiderült, hogy a nővérem számára ez túl nagy kilépés lenne a komfortzónából. A tudat, hogy bármikor visszatérhet a megszokott életterébe, biztonságérzetet ad neki. Bár szerintem ő is annyira megszerette ezt a mi „triumvirátusunkat”, hogy egyre ritkábban kívánkozik haza.
– Hogyan telnek a napjaik így hármasban? – kérdeztem.
– Bármennyire furcsa, engem az egyetemista éveimre emlékeztet ez az időszak, arra, amikor albérletben laktunk a nővéremmel itt, Marosvásárhelyen, és volt még egy fiú lakótársunk. Akkor is az volt a lényeg, hogy megtaláljuk az összhangot hármunk eltérő életritmusában, és most sem más a cél. Apu és a nővérem korán kelő, korán fekvő típus, én a késői órákban érzem igazán formában magam, olyankor tudok a legjobban dolgozni, e-mailekre válaszolni vagy csak olvasgatni. De mióta együtt lakunk, igyekszem én is éjfél előtt lefeküdni, ha nem is 10 órakor, mint édesapám és a nővérem. A napot is hamarabb kezdem, a reggelit ugyanis mindig együtt készítjük Dianával még 8 óra előtt. Hármasban elfogyasztjuk, aztán én rohanok is a munkába. Amikor hazajövök, terített asztal vár. Ők rendszerint korábban megebédelnek, de a nővérem azért mindig letelepedik mellém, hogy ne egyem egyedül. Vacsora előtt rendszerint kimegyünk hármasban járni egyet, a közös életünknek ezek a legmeghittebb pillanatai. Amikor kicsik voltunk, édesapa mindenhova magával vitt minket, a Cenkre is gyakran felsétáltunk. Anyu mindig el volt foglalva a házimunkával, főzéssel, mosással, a „gyerekfelelős” szerepét apu vállalta. Úgy érzem, abból a sok gondoskodásból, szórakoztatásból, amit tőle kaptunk, most egy töredéknyit visszaajándékozhatunk. Főleg a hétvégéken, amikor én is egész nap szabad vagyok. Olyankor, ha szép az idő, már kora reggel, rögtön reggeli után taxit hívunk, és kivitetjük magunkat a Somostetőre, ritkábban a Víkendtelepre. Csomagolunk magunknak szendvicseket, ha a Somira megyünk, akkor néha sütni valót is, és csak késő délután indulunk haza. Mindhárman jól ki szoktunk fáradni, de az a fáradtság is olyan jólesik. Én olyankor érzem igazán, hogy élek.
Beszélgetőtársam pár percig tétovázott, aztán folytatta:
– Mindig vágytam arra, hogy gondoskodhassak valakiről, az egykori élettársam azonban hosszú távon ezt nem tolerálta. Azt hajtogatta, hogy megfojtom a szeretetemmel, és akkor hagyott el, amikor úgy érezte, hogy levegőt sem tud mellettem venni. Így utólag belátom, hogy a társfüggőségemet valóban nehezen lehetett elviselni, de amikor benne voltam abban a mindkettőnket mérgező párkapcsolatban, képtelen voltam kívülről látni önmagam. A nővérem válópere szinte ugyanakkor zajlott le, amikor én magamra maradtam. Bár addig eléggé ritkán találkoztunk, hiszen mindenkinek megvolt a maga élete, a magány valahogy összehozott, és lassan olyan szoros lett újra a kettőnk közötti szövetség, mint kislánykorunkban. Nem sokkal ezután vesztettük el anyut, és azután érzékelhetően úgy alakultak az események, hogy mi hárman újra együtt lehessünk. Mintha valami titkos hármasszabály érvényesülne az életünkben. Biztonságot ad nekem ez a felismerés, pontosan úgy, mint a gyermekkori, véget nem érő séták a testvéremmel és apuval, akit mi most „örökbe fogadtunk”.