Az Ariel színház új drogprevenciós előadása

*Fotó: Fehér Csaba

Te mit tolsz?

A kábítószer- és az alkoholfüggőség áll a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház új, 14 éven felüli nézőknek ajánlott előadásának középpontjában. A Te mit tolsz? című – az említettek mellett egyéb addikciókat is felvillantó – interaktív produkciót a magyarországi Hátszél Nevelési Program keretében állította színpadra vásárhelyi és anyaországi művészek közreműködésével a darab szerzője, Horváth Lilla Holly, akivel a január 17-i, szombat délutáni kettős bemutató előtt beszélgettünk.

– Mindenekelőtt mutassunk be kicsit az olvasóknak, és közben körvonalazzuk az előadás megszületésének előzményeit!

– Budapesten végeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor- és drámajáték szakirányán, előtte pedig a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatára jártam. Ott ismerkedtem meg a színházi neveléssel, az ilyen jellegű előadások egy részét ugyanis rajtunk, diákokon tesztelték. Én vagyok tehát az a „gyerek”, aki színházi nevelésen nőtt fel. Emellett improszínészettel is foglalkoztam, utána pedig megalapítottam a Hátszél Nevelési Programot, aminek az a célja, hogy a színházi nevelést, az osztálytermi színházat pszichológusokkal, élménypedagógusokkal, coachokkal együttműködve minél befogadhatóbbá és élményszerűbbé tegye a gyerekek számára. Ez azért is nagyon fontos, mivel a közelmúltban egy nagy generációs lyuk keletkezett a társadalomban, és ennek kapcsán rólunk, harmincasokról azt szokták mondani, hogy mi vagyunk az „átkötő nemzedék”. Életpályám újabb állomása a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem lett, ahova média- és drámaírás szakon jöttem mesterizni. Itt nagyon beleszerettem az írásba. A Hátszél Nevelési Programnak ez a második éve Erdélyben, egyre több iskolával van kapcsolatunk, Iskola másként és Zöldhét programokra is járunk, sőt színjátszó csoportunk is van. A Nyárádmentén, például Somosdon, de Kolozsváron is megfordultunk, így egyre többen ismernek minket ebben a régióban. A marosvásárhelyi társulattal való együttműködés úgy született meg, hogy Halasi Dani (sz. m. az Ariel színházzal gyakran együttműködő magyarországi rendező) noszogatott, hogy mindenképpen keressem meg Szabó Danit (sz. m. az Ariel igazgatója), ő pedig nagyon nyitott volt, így elkezdtünk ötletelni a tinédzsereket foglalkoztató dolgokról. Kiderült, hogy a legégetőbb téma a droghasználat, így egyértelmű volt, hogy egy ehhez fűződő előadást kellene létrehoznunk. A Rotary Klub Téka támogatásával sikerült ezt megvalósítanunk, ezúton is szeretném nekik ezt megköszönni. 

„Tudni akartam, mi érdekli az itteni fiatalokat”

– Mi volt az elsődleges motivációd a szöveg megalkotásában?

– Korábban improszínészként játszottam egy drogprevenciós előadásban, az egy egészen más forma volt, amiben egy pszichológus is szerepet kapott. A gyerekektől a saját történeteiket kérdeztük, azokból hoztunk létre monológokat, illetve azokból játszottunk el jeleneteket, a pszichológus pedig a jelenetek végén kiértékelte a helyzeteket. Később a győri RÉV Színházban voltam szakmai gyakorlaton, ott a főszereplőjévé váltam egy ilyen nemet mondásos előadásnak. Amikor ezt a legújabb projektet megkaptam, azt tartottam nagyon fontosnak, hogy megtudjam, mi az, ami igazán érdekli a fiatalokat. Tudtam, hogy hiába beszélek mondjuk az ecstasyról vagy az MDA-ról (sz. m. stimuláns hatású pszichoaktív szerek), ha itt egészen más fut. Összeállítottam egy kérdőívet Te mit tolsz, avagy minden, amit tudni szerettél volna a drogokról, de nem merted megkérdezni címmel. Több mint 261-en töltötték ezt ki, tehát elég nagy merítésből tudtam dolgozni. A felmérés során kiderült, hogy az itteni huszonévesek a vártnál sokkal tájékozottabbak, és sok információt dalszövegekből gyűjtenek össze. Ugyanakkor megdöbbentett, hogy egyesek mennyire rossz minőségű szereket próbálnak ki, olyat is, amiben patkányméreg van. Az ilyen és ehhez hasonló következtetések alapján készült el az előadás, és közben lehetőségem nyílt megtapasztalni, mennyire nagyszerű ezzel a csapattal dolgozni. Kezdettől egy volt a nyelvünk, így íróként nagyszerűen tudtam belőlük inspirálódni. Szuper volt bejárni a próbákra, fantasztikus volt a hangulat, mindenki nagyon támogató volt. Próbáltam mindenkinek olyan színészi feladatot adni, hogy élvezze, fürödjön benne. Az előadás szövege a próbafolyamat alatt, azzal párhuzamosan íródott, a társulati tagok pedig nagyon türelmesek voltak, bár egyes szövegrészeket elég későn kaptak meg. 

– Mikor kezdődött a próbafolyamat?

– Novemberben, amikor négy napot impróztam a színészekkel. Ebben az időszakban a karaktereiket kerestem, közösen kitaláltuk a nevüket, illetve kaptak tőlem bizonyos feladatokat. Ezután volt két hetem írni. Fontos megemlítenem, hogy Péteri Dávid klinikai szakpszichológus folyamatosan szupervizionálta az alkotói folyamatot, és együtt építettük fel az egyik szereplő, Vera karakterét. Az ezután következő két héten főleg az átkötéseket raktuk össze, illetve megszületett a jelenetek sorrendje. Ennek a két hétnek a végén lett kész teljesen a szöveg. Ezután a karácsonyi szünet következett, aztán január 5-én folytattuk a munkát. 

Mintha három sorozatot néznénk

– Beszéljünk kicsit az előadás szerkezetéről!

– Olyan, mintha valaki egyszerre három sorozatot nézne, hiszen három történet bontakozik ki, amelyek aztán összeérnek, és külön van a függőségnek is egy szála. A kérdőív kitöltői közül sokan jelezték, hogy szeretnének emberi történeteket megismerni, ezért körvonalazódott a fejemben egy hármas barátság szála. A sorozatokat „reklámok”, odaillő vagy oda nem illő gegek szakítják meg. Voltak bizonyos dilemmáim arról, hogy mi kerülhet be egy drogprevenciós előadásba, és mi nem, és ez a vita, két álláspont szembesítése végül a színészi játékban is megjelenik. Ez tehát nem egy klasszikus értelemben vett produkció, inkább egy mozaikelőadás, amelyben van egy dramaturgiai ív, és azalatt végigkövetünk egy terápiát.

– Melyik az a két álláspont, amit említettél?

– Az egyik a droghasználatot egyértelműen elutasító, viszont az alkoholfogyasztást elfogadó szemlélet, a másik pedig az utóbbi negatív hatásaira hívja fel a figyelmet. A szeszes italok rendszeres fogyasztása mind Magyarországon, mind Erdélyben az egyik legnagyobb problémának számít, és elképesztő, hogy ezt sokszor mennyire bagatellizálja a közvélemény.

 – Milyen módon nyilvánul meg a színészi játékban az interaktivitás, és mit ad hozzá ehhez az előadás zeneisége, illetve a látványvilág?

– A zenei anyag nagyon változatos. Előfordult, hogy egy hosszú improvizáció után, iszogatás közben valaki feltett egy számot, és az annyira furcsa volt, hogy belekerült az előadásba. Volt egy Spotify-listánk, ami bővült, aztán egyszer csak elkezdett szűkülni. A zenei anyagot is úgy próbáltam felépíteni, hogy a számoknak is mondandójuk legyen a drogokról, a függőségről és a család tematikájáról. Ami a látványvilágot illeti, a maszkokat Csíki Virág készítette, akivel régen játszottam egy előadásban, és tudtam, hogy elképesztően jó munkát végez, de még így is meglepett a végeredmény. A díszlethez tartozó bulihelyszín teljes mértékben az én szüleményem, azt igyekeztem általa megjeleníteni, hogy milyen szernek milyen hatása lehet, hogyan lát tőlük az ember. Egyébként a szövegben is van egy sóvárgós rész, ami azt fejezi ki, hogy mit él meg egy függő, miközben a függőségeivel küzd. 

Válasz a jövőképtelenségre

– Meglátásod szerint mi késztet sok fiatalt a droghasználatra, arra, hogy akár olyan életveszélyes szereket is kipróbáljon, amiben, mint említetted, patkányméreg is van?

– Az, hogy bármi áron kiszakadhasson a valóságból. A mostani fiatalok jövőképtelenek, és ebben nincs semmi meglepő. Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy háború van itt, háború van ott. Rengeteg gyerekkel dolgozom, és a 13 éveseknél kilátástalanabb, szomorúbb korosztállyal nem találkoztam. A világunk tele van szeméttel, ezt ők is látják. Az a kérdés, hogy ebben a szemétben hogyan találhatjuk meg a boldogságot, és miért éri meg a boldogságot választani.

– Van-e különbség a magyarországi és az erdélyi kiskamaszok és tinédzserek világnézetében?

– A gyerek mindenhol gyerek, de míg Magyarországon a politika már a negyedik osztályos gondolatvilágában megjelenik, itt hála Istennek ez még nem észlelhető. Azt is hatalmas különbségnek érzem, hogy az erdélyi gyerekek, mivel sok esetben később kapnak elektromos kütyüt a kezükbe, mint a magyarországiak, jobban tudnak koncentrálni, nyugodtabbak, illetve még igénylik a közös játékot.

– Megvolt az első előadás a diákokból álló tesztközönséggel. Mennyire lehetett őket bevonni a Te mit tolsz? világába.

– Úgy érzem, hogy egészen behúzódtak, belecuppantak a produkcióba, aztán volt egy pillanat, amikor kezdtek elfáradni, de utána jó volt látni, ahogy visszatérnek. Meglátásom szerint nagyon is foglalkoztatja őket ez a téma, ugyanakkor van bennük egy jó szándék is, hogy egymásnak segítsenek, ha baj van.

– Kizárólag középiskolásoknak szól ez az előadás?

– Rájöttünk, hogy nem, hiszen a különböző függőségek témaköre a felnőtt nézőket ugyanennyire érinti. A különbség mindössze annyi, hogy míg a diákoknak egy feldolgozó foglalkozást tartunk a produkció után, az idősebb korosztályok számára vitaszínházat rendezünk.