Augustus
2025-06-30 15:00:00
- Kuszálik Péter
Augusztus az év nyolcadik hónapja, ezt az óvodások is tudják, de Augustus a római császárok állandó mellékneve volt; jelentése: az ország gyarapítója. Ez a cím Ceau elvtársnak is kijárt, mert az udvaroncok így jellemezték az ’aranykorszakot’: „mi annyit építettünk e pátriában, hogy az utódaink lemeszelni se tudják majd”. Ilyen volt N. C. Augustus 25 éves uralma.
Miről jutott eszembe? A minap a könyvespolcomon keresgéltem, s amikor megláttam Ferencz Gyula kötetét, akkor megálltam. A Bőrgyári történetek tíz évvel ezelőtt jelent meg, s azért olyan emlékezetes számomra, mert sok kedves órát töltöttünk el az írójával, amíg nyomdába került a kézirat. Ferencz Gyula a hajdani Bőr- és Kesztyűgyár igazgatója volt, és a könyvbemutatóra annyi régi munkatárs sereglett össze, hogy alig fértünk a Bolyai téri unitárius templomban. Jó lett volna, ha városunk régi üzemeiről mások is megemlékeztek volna, de az is öröm, hogy e közösség vezetője ránk hagyhatta a ’csapat krónikáját’. A 42. fejezetet idézem, ’Augustus császár’ uralkodásának egyik dicsőséges (?) epizódját.
„Az eddiekből is kiderül, micsoda hihetetlen világban éltünk a Ceauşescu-korszakban, de még van néhány ’sztorim’…
Egy nőnapozás után hajnalban kerültünk haza, s cseng a telefon.
– Hol a fenébe’ voltál? – egész este kereslek és kerestettelek. A fél országot már összetelefonáltam – mondja Mircea, a temesvári gyár igazgatója.
Valami bonyolult dolgot kezd magyarázni. – Várjál, Mircea, mert nem értek semmit. Két órányit alszom, s aztán visszahívlak, akkor elmagyarázod.
Reggel hívom, elmeséli, mi történt. A temesvári kesztyűgyár is kezdett konfekciót csinálni. Ez nem lett volna baj, de dicsekedni akartak, és csináltak egy kiállítást Bukarestben. A kiállított anyagba belekerült néhány általunk gyártott és a legmagasabb szinten bemutatott bőrkonfekció is. A kiállítást bemutatták az Elvtársnak, akinek megtetszett egy háromnegyedes bőrkabát. Jött az Elvtárs szabója, hozta a méreteket, elkészült a kabát, de mikor a bélést nézik, akkor veszik észre, hogy ez nem közönséges szőrme. A temesvári első titkár személyesen akarta elvinni a kabátot, de nem merte, mert nem tudtak hasonló szőrmét előteremteni. Így derült ki, hogy a kiállításon a mi modelljeinkkel dicsekedtek. Ezért hajtottak fel engem, hogy adjak abból a szőrméből.
Ciobanu miniszterasszony is eljött Predeálra, mert ott van a nagyfőnök, és ott akarják neki átadni a kabátot, de nincs benne a szőrme, meg van mindenki bolondulva. Tőlem kérik a szőrmét, én meg nem tudom, miről beszélnek. Magyarázzák: nagyon finom, majdnem fehér, puha báránybőrökből van csinálva. Az elvtárs pár napig marad Predealon, ott fogadta azt az afrikai nagyvezért, akiről később kiderült, hogy emberevő, azt hiszem, Bocassának hívták. A szeku kocsija jött utánam, és száguldunk Predeálra. Későn érkezünk, aznap már semmit sem lehet tenni, ott alszom. Az estét magasrangú tisztek társaságában töltöm. A tisztek felháborodva mesélik, hogy bárhova megy ez a néger, ők díszlépésben kell kísérjék. Kíváncsiak, hogy én ki vagyok, s miért vagyok itt. Elmondom, mi a helyzet velem, hallgatunk, nem tudunk egymáson segíteni. Éjszaka derengeni kezd, hogy mi lehet az a bélés, amit keresünk. Hónapokkal ezelőtt egy elegáns, háromnegyedes kabátot a kesztyűkreációs osztályon talált néhány darab szép szőrmével béleltünk ki. A kabátot elvitték Bukarestbe, és részünkről a dolog be volt fejezve. A temesváriak ezt a kabátot találták meg, és az övéikkel együtt ezt is kiállították. Ez tetszett meg az Elvtársnak.
A fránya szőrme Dél-Afrikából származik, enyhén vajszínű, csodálatosan puha és csavarozott a szőre. Egy svéd szőrmegyár felvásárolta, kidolgozta, és eladta egy kesztyűt forgalmazó cégnek. A cég tőlünk importálta a kesztyűt, és egy kisebb tétel, különlegesen drága kesztyűt rendelt, ezzel a szőrmével bélelve. Ők adták a szőrmét. Abból maradt meg az a pár darab, amivel azt a bizonyos kabátot kibélelték. Másnap reggel mesélem a miniszterasszonynak, gondolkozik, aztán eldönti: – Reggeli után a sofőr elviszi a bukaresti reptérre, és indul Svédországba. A stockholmi reptéren várja a követség embere, onnan elmennek abba a bizonyos szőrmegyárba, ha ott nem találnak, akkor mennek tovább, Dél-Afrikába. Valamit azonban nem szabad elfelejteni, ez fontos. Az Elvtárs úgy tudja, hogy ez hazai szőrme, hazai tenyésztésű állat bőre. Ugye megértette?
Megértettem, visznek Bukarestbe. A reptéren azzal az örömhírrel fogadnak, hogy nem kell sehova menni. A svéd szőrmegyárban találtak még az ominózus bőrből, és az első repülővel hozzák is a húsz darab szőrmét. Búcsúzóul azt kértem a miniszterasszonytól, hogy a kocsi vinne haza Vásárhelyre. Ezt nagylelkűen meg is ígérte, én meg azonnal beültem a kocsiba. – Egész úton hazafelé azon gondolkoztam, hogy micsoda nagy horderejű dolog megoldásának lehettem a tanúja.
A hihetetlenség határát súrolja az, hogy mit műveltek és műveltettek az Elvtárs és környezete nevében. Féllábon állt mindenki, hogy kiszolgálják ennek az embernek a szeszélyeit. Ámde a nagy igyekezetben minden gondolatuk akörül forgott, hogy miként mentsék a bársonyszéküket.
A következő lépés az volt, amikor az Elvtársnő is ugyanarra – vagy magasabb? – lépcsőre kapaszkodott, mint az ország első embere, és akkor már is ő ugratta a környezetében élőket. S kezdte ő is a barátnőit miniszteri székekbe helyezni. A későbbiekben doamna Ciobanu így örvendeztetett meg Găinuşe asszonnyal, meg a többiekkel.”
Még egy adalék: az efféle ’apróságokat’ ajándékként kezelték az elvtársak, azt pedig nem szokás kifizetni. Ilyen volt az akkori protokoll.
