Akció és reakció
2025-05-05 15:00:00
- Kuszálik Péter
Előbb egy kis szótárazás, hogy tudjuk, miről beszélünk. „Akció = 1. Céltudatos tevékenység, ill. cselekevés(sorozat). / Tisztogatási akció: intézményben, szervezetben politikai tisztogatás.” (Azaz: valamely kormányválság idején lapátra teszik azokat, akikről a munkaközösségi kollégák úgy tudják, hogy ellenségei az új rendszernek, főnöknek, miniszternek. Cs. följelenti Sz.-t, mert egyszer őszinte véleményt mondott a Nagy Emberről. Minden tisztogatás kiváló alkalom az egyéni ambíciók szárba szökkenésének és a bosszú érvényesítésének.) De van itt még más is, pl. „akcióegység = politikai szervezet összehangolt fellépése”, nyilván a ’szent cél’ (a hatalom megtartása) érdekében; avagy: árleszállítási akció, amikor féláron dobják utánad a polcon porosodó termékeket (ma nem erről lesz szó). A szótárból kimaradt, de egy másik könyvben azt is megtalálhatja a kíváncsi ember: hogy minden akció reakciót szül, generál, vált ki, hoz létre. A bokszmeccsen adott-kapott nagy pofonok is példaként szolgálhatnak a következményekre, de én inkább a rabszolgalázadásra meg a sztrájkjog kiharcolására gondolok.
Nézzük meg: mi az akció következménye. Előbb az ige (’reagál’), majd a főnév (’reakció’). „Reagál = 1. <Szerv(ezet), életműködés valamely hatásra> valamilyen mozgással, változással válaszol.” Például: a pupilla erős fény hatására hirtelen összeszűkül. „<Személy> külső hatást valamilyen magatartással, cselekvéssel viszonoz.” (Pl. Ceau elvtárs dumáira Emil szomszéd sűrű káromkodással reagált; de csak akkor, ha idegen fül nem hallotta.)
A reakciónak csupán a negyedik értelmét idézem, mert most csak a politikai szempont érdekel. „Reakció = 4. pol, tört A politikai és társadalmi változásoknak ellenszegülő személyek, törekvések stb. összessége.” Mindezt a Magyar értelmező kéziszótár 2003-as kiadásából idéztem, az 1978-as kötet meghatározása kissé különbözik az előbbitől: „Reakció = 4. pol, pejor A társadalmi haladásnak való ellenszegülés, ill. az ezt képviselő maradi osztályok, személyek összessége.” Merthogy a marxi–lenini tanítás szerint a „társadalmi haladás” 1978-as állapota a ’népi demokrácia’ volt, akkoriban mindig és mindenhol a reakciós magatartást, burzsoá mentalitást kellett üldözni. A Kreml ideológusai úgy magyarázták, hogy az ősközösséggel kezdődő, és az emberiség álmával, a kommunizmussal befejeződő láncolatban nem lehetnek irányváltások, csak egy út van: mindig előre, s aki hátrafelé kacsingat (vagy a régi rendszert siratja), azt deresre kell húzni. A hatalmi megtorlást egy ártatlannak tűnő sóhaj is kiválthatta, kiváltképp a diktatórikus rendszerek idején (szibériai beutaló stb.), de a mai demokratúrákban is megesik, hogy szólnak valakinek: holnaptól megszűnt a munkaviszonya. (Klasszikus vicc: 1953, vonatfülke, néhány utas, csend. Az egyik sóhajt, a másik legyint. A harmadik megszólal: én leszállok, ha politizálnak.)
Pár éve divatba jött politikuséknál, hogy egyetlen szót használnak programként: „Előre!” Mivelhogy mindenki az orra után megy, nincs ebben semmi újdonság. Napóleon is előre ment, s mikor az orra nekikoppant Tél tábornok sorompójának, akkor megfordult, és kijelölte az új célt: ’irány Párizs, előre, hadfiak!’ Az ötvenes évek pionírjelvényén is ez állt: „tot înainte”. A falnál meg kellett állni (a szakadék rosszabb lett volna). 1848-ban, Európában (az elnyomás reakciójaként) forradalmak lobbantak, s Arany János így biztatta a szabadságot áhító magyarokat: „Haj, ne hátra, haj előre! / Vérmezőről vérmezőre! / Mert ott az a virág terem, / Melynek neve győzedelem, / Haj rá haj!” S ne mulasszam el az egyik legfontosabb példát: a német szocdemek 1876-ban alapított újsága, a Vorwärts (Előre) ma is megjelenik. Akkoriban a „véren vett győzedelem” reménye lebegett a harcosok szeme előtt, most a GDP állandó növelését, valamint a brüsszeli bürokraták elleni küzdelmet hímezik a harci lobogóra. Fáradhatatlan az akciózás, s a haladásellenes reakció állandóan a progresszió ellen csahol. Nehéz eredményt elérni, mert a gőzerővel törtető akciónak a horgasinába csimpaszkodó reakciót is el kell zavarnia.
A történészek, filozófusok stb. egyetértenek abban, hogy a haladás feltartózhatatlan, ámde a reakciós erők (a konzervatív szemléletet követve: miszerint minek változtatni a működő dolgokon, ha így is működnek) sem hagyják magukat. (Hja, nagy úr a megszokás, a kényelem meg a lustaság, s ha a maradi polgárokon múlt volna, Vásárhelyen még mindig a főtéren csoronkálna nyílt csatornában a trágyalé.) Sokszor sikerül egy-egy vastag pálcát a haladás kerékküllői közé bökniük, s nem mindig a választók óhaja szerint. A népakarat irányultsága állandó vita tárgyát képezi, de Cuza fejedelem elűzése egyöntetű kritikát váltott ki a progresszivitást szeretők szemében. (Ne feledjük: a kritika is egyfajta reakció!) Az Európától alaposan lemaradt két román fejedelemség az 1859-es egyesülés révén kezdett kievickélni a sárból és sötétségből, de a Kogãlniceanu tanácsára bevezetett felzárkóztatási reformok (1860–64) a bojárság, a városi dúsgazdagok és az egyház ellenállásába ütköztek. Cuza hiába ismertette el a nagyhatalmakkal az országot, és kezdeményezett példátlan gazdasági, szociális és kulturális reformokat, mert a vagyonos réteg nem akart lemondani a korábbi jogairól, hatalmáról és státusáról (ezáltal reakcióssá váltak). A szörnyűséges koalícióként ismert összeesküvés 1866 februárjában megfosztotta trónjától az egyesített ország első uralkodóját. Alexandru Ioan Cuza Németországban halt meg 1873-ban. Nem ő az egyetlen, akit elzavartak a patrióta burzsujok. De erről egy másik alkalommal szólok.
